Zolnai Sarolta általános iskolás korában kapta szüleitől az első „szappantartó” fényképezőgépét, amivel szinte mindent megörökített. A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar tagjaként az összes olyan helyszínt és épületet lencsevégre kapta, ahol a kórus megfordult, sőt a kacagó gyermekarcokat is megőrizte az utókornak. A tagok egy része „Sárit a fényképezőgép nélkül, a fényképezőgépet Sári nélkül” el sem tudta képzelni – ezt magam is bizonyíthatom, hiszen többéves barátság fűz hozzá, és szinte minden emlékemben úgy látom őt, hogy kezében tartja a „kicsi szürke gépét”. Ám most nem a közös élményeinkről faggatom, hanem karrierjének szépen ívelő fejlődéséről. Idén 105 család karácsonyi fotózását vállalta, ami rekordmennyiségnek minősül, főként azért, mert egy aprócska városban, Nyárádszeredában fényképez, illetve nem jellemző, hogy egy fotós ekkora teherbírással, ilyen rövid idő alatt ennyi családot örvendeztessen meg.

Sári épp egy fotózásról érkezik haza, amikor telefonon keresztül arról kérdezem, milyen az élete egy másodállásban fényképészként dolgozó, munkavégző nőnek; hogyan sikerül ennyi családdal – felnőttel és gyermekkel egyaránt – összehangolódni, de az is érdekel, hogy egy karácsonyi fotósnak van-e ünnepe, vagy szentestére teljes kimerültségben roskad a fa alá. Mint kiderül, minden összeegyeztethető, ha a fotós nem ímmel-ámmal, hanem hivatástudattal dolgozik.

Esetében a hivatástudat egészen korán megfogalmazódott, de a gyakorlatba ültetésig évekig kellett várnia: a fényképészet iránti érdeklődése középiskolában sem csitult, és hálás azért, hogy a testvére hobbifotós férje minden kíváncsiskodását nyitottan fogadta, ráadásul biztatta is, „azt mondta, hogy van valami plusz a fényképeimben, mert olyat is meglátok, amit ő nem feltétlenül venne észre” – osztja meg a kezdeti motivációit, majd hozzáteszi, középiskolai tanulmányai alatt kissé háttérbe szorult a fotózás, mert még mindig nem volt lehetősége professzionális fényképezőgéppel dolgozni, és a tanulás minden idejét lekötötte. Amint érettségi diplomát szerzett, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem média szakára felvételizett, és elsőéves egyetemista volt, amikor a szüleitől megkapta első profi fényképezőgépét.

„Innen indult a karrierem, lassan öt éve fényképezek. Az egyetemnek köszönhetem, hogy megismerhettem ezt a szakmát, a csoporttársaimtól és a tanáraimtól sok mindent lestem el, illetve autodidakta módon is fejlődtem” – világosít fel, majd hozzáteszi, az évek folyamán a személyisége szorosan összefonódott a hivatásával, ugyanis társaságkedvelő, nagyon szeret emberek közt lenni, barátkozni, beszélgetni, így az őszinte és nyitott együttműködés a fotózásainak is sajátja. Ez lehet az oka annak, hogy évről évre többen vesznek részt nála karácsonyi fotózáson, illetve – ami számára a legnagyobb elismerés – sok család minden évben visszajár, hogy a karácsonyi előkészületük egyik legfontosabb mozzanatát „Sárival osszák meg”; ha úgy tetszik, Sárival hangolódjanak az ünnepre. Vannak családok, ahol már szállóige, hogy „nincs karácsony Sári nélkül”.

Mint mondja, máig sokat tanul, mert folyamatosan lépést kell tartania a technológia fejlődésével. Illetve a gyakorlat is sokat segít neki, addig próbálkozik, amíg olyan képet készít, ami az ő szemének is tetszik. Zolnai Saroltának fontos ugyanis, hogy ne előre beállított pillanatokat örökítsen meg, hanem magát az embert, aki az elkapott spontán pillanatokban rejtőzik. „Igyekszem olyan családi mozzanatokat lencsevégre kapni, amelyek véletlenszerűek, nem a pózolásról szólnak, hanem tükrözik az emberek személyiségét” – mondja, majd hozzáteszi, sok család kéri arra, hogy magyarázza nekik lépésről lépésre a pózolás menetét, ő pedig csak annyit mond, „mosolyogjatok”, és a többit hozza magával az együtt töltött óra. „Nem kell nagy pózolási technikákat bevetni ahhoz, hogy egy kép jól sikerüljön. Meghitté és fesztelenné kell tenni az együttlétet, és máris elkészülnek az adott családra jellemző fotók” – fűzi hozzá.

Erről egyébként a fotózásain résztvevő családok is hasonlóképpen vélekednek, karácsony közeledtével talán még nagyobb szerepe van annak, hogy olyan fényképeket vihessenek magukkal, amelyeken valóban ők láthatók, és nem önmaguk hamiskásan megkreált változata. Éppen ezért minimális szerkesztést alkalmaz a fényképeken: fényeket, színeket, kontrasztokat állít csupán, azért, hogy a valóságot és ne a tökéletességet adja vissza.

Sárinál a fotózás kicsit lelki folyamat is: nem emel falat maga elé, nem zárkózik el az őszinteségtől, akár ismerős, akár ismeretlen család áll a kamerája elé, megnyílik az embereknek, és ez a közvetlenség a résztvevőkből is hasonló pozitív viszonyulást hoz felszínre. Meggyőződése, hogy csak úgy készülhetnek bensőséges hangulatú fényképek, ha a fotós nyitott és nyitottságra ösztönzi az alanyait is.

„Amikor megérkeznek hozzám, elindítom a beszélgetést, érdeklődök, és mindig megtaláljuk a közös hangot. Oszlik a görcsösségük, ha látják, hogy egy érdeklődő ember áll előttük, nem olyan, aki kötelességből, de távolságtartón dolgozik együtt velük” – részletezi tapasztalatait. Nem azért barátkozik, hogy gyorsan letudja a kötelező köröket, hanem azért, mert az emberek valóban érdeklik. Mint mondja, érdekes látni a családok fejlődését: van, aki évekkel ezelőtt csak a férjével jelent meg, majd kismamapocakkal, következő évben már a kisgyermekét is vitte, közben olyan családok is akadtak, akik esküvőre vagy keresztelői fotózásra is elhívták, tehát kicsit az életük részévé is vált, hiszen a fontos életeseményeik mind az ő szűrőjén keresztül maradtak fenn.

Munkája hordoz némi terápiás jellemzőt, hiszen belelát társadalmunk dinamikájába és a családok működésébe, illetve gyakran olyan dolgokat osztanak meg vele, amikhez nagyfokú empátiára van szükség. Hogy mindez 105 család esetében mit jelent, abba belegondolni sem tudunk, de a memóriája valószínűleg jókora kódex már, nem beszélve a lelkéről, amelynek különféle személyiségeket és élethelyzeteket kell befogadnia.

Telefonbeszélgetésünk folyamán humorosan jegyzi meg, „nem feltétlenül az édesapák fejéből pattan ki a karácsonyi fotózás gondolata, de örül, hogy együttműködők, és látszik rajtuk, hogy mindent megtennének a családért, a feleségért, a gyerekért”. Ha mégis feszülten érkeznének, megpróbálja oldani a helyzetet: a felnőtteket kérdésekkel vezeti, a gyerekek kedvéért pedig még kisvonatot is tesz a feje búbjára, csak hogy mosolyra bírja őket. Mivel az otthonaikba még nem érkezett meg az angyal, a gyerekek nagyon lelkesek a stúdióban, hiszen az egy díszekkel, játékokkal és karácsonyfával ékesített tér, így meggyőződésük, hogy Sárinál már járt az angyal, és máris együttműködőbbek, mert hiszik, hogy lesi őket az ablakból. „Látszik a szemükben az a nagy öröm, amit annak idején mi is éreztünk, az a varázslat, ami bennünk élt gyermekkorunkban, karácsonykor”.

Hozzáteszi, már maga sem tudná elképzelni a karácsonyt fotózások nélkül. Sok családhoz kerül közel, kölcsönösen tesznek hozzá egymás ünnepi előkészületeihez. Tény, hogy december végére nagyon kimerül, mert november közepétől naponta fényképez, akár több családot is, de a kedve mégsem lankad, mert biztos benne, hogy a rohanó világunkban különleges helyet foglalnak el a karácsonyi fotózások. Mindezt azzal magyarázza, hogy bár társadalmunk azt érzi, nincs ideje semmire, sokan képesek egy órát ilyetén is a családjukra szánni. „Nem csak azért jönnek hozzám, hogy legyen fotó, amit Facebookra feltölthetnek, hanem azért, mert számukra ez valóban ajándék, együtt töltik az időt, nem foglalkoznak a munkával, nem törődnek a külvilággal, csak egyszerűen ott vannak egymásnak és egymással, ráadásul a különleges közös emlékből adhatnak egy szeletet a szüleiknek, a nagyszüleiknek is karácsonyi ajándék gyanánt”.

Sárinak meggyőződése, népszerűségének titka, hogy sosem játssza meg magát az emberek előtt, legyen keresztelő-, esküvő- vagy karácsonyi fotózás, őszintén és barátságosan közelít a családok felé, és tapasztalatai szerint a nyitottság sokkal célravezetőbb, mint a távolságtartás. „Azért szeretem a fotózást, mert az lehetek, aki vagyok. Ez a hivatásom, nem húzhatok falakat oda, ahol ajtókat kell kitárni” – elmélkedik kiemelve, hogy munkája egy kicsit pedagógusi, egy kicsit pszichológusi, hiszen sokat játszik, meghallgat, megoszt, bevon, beszélget, nevet, irányít, magyaráz, és a családok szinte észrevétlenül tárulkoznak ki előtte. „Nekem a karácsony a családról szól. Annyi családot ismerek meg, velük teljes az ünnep, ők irányítják a figyelmem arra, amiért leginkább hálás vagyok: a saját családomra”.