Kislányként az ovis társainak rendezett divatbemutatót, fiatal felnőttként londoni hírességeket öltöztetett Hajnal Zsuzsanna marosvásárhelyi stylist, aki – bár hivatásában sikereket ért el – az idő elteltével egyre kevesebbnek érezte a Nyugat csillogását, a sztárok tündöklését vagy a 24 karátos aranyból készült fehérneműket. Hazavágyott. Így az „álomvilág” helyett „az itthon barátságát, családiasságát, biztonságát” választotta. Bár nem hitte, hogy a szín- és stílustanácsadás az erdélyieket is megmozgathatja, az utóbbi időben alig akad szabad időpontja, olyan sokan kíváncsiak arra, hogy milyen színek és ruhaneműk illenek a testalkatukhoz és bőrtónusukhoz. A tanácsadás mellett személyre szabott ékszereket készít, gardróbtervezőként, személyi vásárlóként és videoklipek stylistjeként is tevékenykedik. Hajnal Zsuzsannával különleges életútjáról, az öltözködés és önismeret fontosságáról beszélgettünk, és úgy döntöttünk, nőnapi nyereményjátékot hirdetünk.

Hajnal Zsuzsanna jóvoltából 500 lej értékű szín- és stílustanácsadást sorsolunk ki olvasóink között. A játék március 1–8. között zajlik a Maszol Facebook-oldalán. A feladat roppant egyszerű: írják meg hozzászólásban, hogy mi a kedvenc színük, és a nőnapra időzített sorsoláskor kiderül, ki lett az a szerencsés, akinek többé sosem kell a tükör előtt állva a haját tépnie, mert „nincs, mit felvennie”. Tündökölni, ragyogni fog az öltözékében.

– Szín- és stílustanácsadóként dolgozol, személyre szabott ruhákat és ékszereket készítesz, személyi vásárlóként, kirakat- és gardróbtervezőként, videoklipek stylistjaként is tevékenykedsz. Különleges foglalkozások ezek: hogyan csöppentél a divat világába?

– Már gyerekkoromban éreztem, hogy a divat az én utam. A babáimnak folyton új ruhákat varrtam, illetve divatbemutatót szerveztem a kortársaimnak a tömbházban, ami abból állt, hogy leszedtük az összes virágot a környékről, kidíszítettük a lépcsőházat, hogy ne csupán a ruhák szintjén, hanem a felvonulás szempontjából is „minőségit” nyújthassunk. Az otthon fellelhető összes anyagdarabot összegyűjtöttem, különféle „kreációkban” vonultattam fel az ovis társaimat.

Számomra a szervezés és a tervezés jelentette a gyerekkort. Minden meglévő babaruhát összevágtam, újakat varrtam az anyagokból. Nem is értettem, mit szeret a testvérem az egyszerű babázásban, nekem egyhangúnak tűnt csak úgy céltalanul játszadozni. Engem az alkotás lelkesített.

De az igazi szikra akkor pattant ki, amikor megláttam Shania Twain That Don't Impress Me Much című dalának videoklipjét, amelyben egy leopárdmintás ruhában, leopárdmintás csizmában, kezében egy leopárdmintás bőrönddel énekel egyedül a sivatagban. A lélegzetem is elállt, 12 évesen szerelmes lettem egy öltözékbe. Ezt követően minden ruhámra leopárdmintát szerettem volna, ami a posztkommunizmusban nem bizonyult könnyű feladatnak. Találtam a kínai üzletben egy leopárdmintás felsőt, azt vágtam szét, az ujjaiból szoknyát, a felső részéből toppot varrtam magamnak és azzal jártam az iskolába. Nem volt varrógépem, kézzel varrtam mindent. Ami akkor nem jelentett nehézséget, mert a boltok kínálatainak egyhangúsága rákényszerített bennünket arra, hogy ha egyedit szeretnénk, oldjuk meg magunknak. Például a farmernadrágjaimat kikoptattam, felvágtam, kihímeztem, hogy „menő lehessek”.

– Akkor te egy igazi lázadó gyerek voltál, aki nem akar beolvadni, láthatóvá akartál válni. A tanulmányaidat is a tervezéshez, szervezéshez igazítottad?

Nagyon szerettem festeni is, ezért a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumban elvégeztem a festészet szakot, majd rájöttem, hogy nem nekem való a festőművészi hivatás, mert ahhoz, hogy pénzt kereshessek a művészetemből, előbb meg kell halnom. Akkor úgy gondoltam, hogy a legtöbb festő csak halála után érvényesül. Ez győzött meg abban, hogy egy ruhatervezői szakot is elvégezzek, varrással és szabással egybekötve, majd – beismerem – kissé ráuntam a varrásra, mert számtalan ruhát varrtam az évek folyamán, így szükségét éreztem a váltásnak. Az egyetemet a Sapientia EMTE-n végeztem, kommunikációt tanultam. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, ott álltam Marosvásárhelyen festészeti, tervezői és kommunikációs tudással, és azt éreztem, külföldre kell mennem, hogy mindezeket kamatoztathassam. Akkor még nem hittem, hogy a szülővárosom is tartogathat lehetőségeket számomra.

Emellett arra is vágytam, hogy kitáruljon a világom, mert a kisvárosban korlátozottnak éreztem magam. Londonban találkoztam először a styling szakmával. A British College of Professional Styling kollégiumban tanultam tovább, ami nagyjából egyesítette mindazt, amit már eddig is tudtam: a festészetet, a színelméletet, a ruha-, minta- és anyagismeretet, a kommunikációt és az előadástechnikát, ott bizonyosodtam meg róla, hogy nem hiába tanultam egymástól kissé eltérő szakmákat, mert a sok különféle tudás végül összeért, egy hivatássá formálódott, és szín- és stílustanácsadóvá tett.

– London és a divat hallatán a sztárvilág elevenedik meg előttem. Jól gondolom, hogy lehetőséged adódott a „nagyjainkkal” együtt dolgozni?

– Tíz évet éltem ott, ez idő alatt a neves Harrods meg a Selfridges nevű áruházakban dolgoztam eladóként, illetve a La Perla olasz alsóneműmárkának voltam a VIP személyre szabott alsóneműk intézője, valamint a Poison Angel nevű boutique látványtervezője, kirakatrendezője és ruhatervezője. Ismerem Naomi Campbellt, Mick Jaggert, Claudia Shiffert, én mértem a mellbőségüket, a bugyiméretüket, mert voltaképpen rájuk szabtuk az alsóneműt. Olykor 24 karátos aranymelltartót készített nekik a cég, az általunk árult legolcsóbb fehérnemű is 300-400 fontba (körülbelül 1600 lejbe) került, de 90 ezer fontos termékeket is adtunk el.

Elképesztő volt megtapasztalni, hogy van, aki így él. Hogy vannak emberek, akik megengedhetik maguknak az ennyire drága alsóneműket is. És valahol logikus is: ha Chanel öltönyt viselnek és Christian Louboutin cipőt hordanak, akkor biztosan nem a H&M kínálatából választanak maguknak fehérneműt.

– Tehát közvetlen közelről tapasztaltad meg azt a csillogást, amit sokan csak a filmekből ismernek. Mégis hagytad a „fényes jövőt” és a hírességek világát, és néhány éve visszaköltöztél Marosvásárhelyre. Nagy váltás, mi motivált a döntésedben?

– Nagyon vágytam egy saját otthonra, illetve arra a biztonságra – amit feltehetően a szűkebb és tágabb közösség teremt meg, legyen az a környezet, a barátok, a család –, ami csak Erdélyből volt ismerős számomra. Londonban a tíz év alatt egyetlen helyen éltem, mert számomra fontos, hogy a lakásom állandó biztonságot, otthonérzetet adjon. És zavart a bizonytalanság, hogy bármikor költöznöm kell, mert nem a sajátom, csak egy idegen albérlet. Nézegettem odakint is a lakásokat, a bankot is felkerestem, hogy hitelt vegyek fel a félretett pénzem mellé, de abból csak messze, vidéken tehettem volna szert egy apartmanra, ami nem felelt meg, mert Angliában nagyok a távolságok. Amikor Londonban éltem, akkor is 70 kilométert utaztam oda is, vissza is, hogy a munkahelyemre érjek.

Érdekes, hogy fiatal koromban sosem ragaszkodtam Marosvásárhelyhez. Kicsinek tartottam, ám az a külföldön töltött tíz év teljesen megváltoztatta a vélekedésem: hiányozni kezdtek az értékeink, mert London ebből a szempontból kissé ingatag. Ott nincs az a fajta barátság, amit itthonról ismerünk: könnyen megszakítják az emberek a kapcsolatot, egyik nap még egymás közelében élnek, másnap már egy másik kontinensen, és mindennek vége.

Illetve a kapcsolattartás is nehézkes: ahhoz, hogy valakivel találkozhass, két-három órát kell utaznod, majd vissza is annyit, ami sokat elvesz a napból. És a családot is máshogyan értelmezik: épphogy megszületik a baba, máris kap egy dadust, aki sokkal több időt tölt vele, mint a szülei, majd alig van gyerekkora, mert reggeltől estig foglalkozásokra viszik, nincs ideje a játékra, nem tud igazi gyerek lenni. Ezt onnan tudom, hogy eleinte én is dolgoztam bébiszitterként.

Az volt az érzésem, hogy nyugaton hiányzik a kötődés az emberekből. Valószínűleg mi, erdélyiek ebből a szempontból el vagyunk kényeztetve, mert a nyugatiakkal ellentétben közel állunk a családhoz, számítanak a gyökereink. Hiszem, hogy attól leszünk önmagunk, hogy ismerjük a családi történeteinket, tudjuk, hogy honnan származunk, a „csak úgy létezünk”-kel nem vihetjük sokra. Természetesen azzal sincs gond, ha valakinek ez megfelelő, mert azzal már nem értek egyet, hogy egyik-másik nemzet szocializációja, kultúrája és értéke jóként vagy rosszként definiálható. Egyszerűen csak különböző. Az én szívemhez pedig a miénk állt közelebb, azzal tudtam azonosulni, ezért is költöztem haza.

– Itthon sikerült érvényesülnöd stílus- és színtanácsadóként? A szülővárosodban is érdeklődnek a divat iránt? Vagy éppen az érdeklődés hiánya miatt döntöttél úgy, hogy az addigi stylist tevékenységedet ékszerkészítéssel egészíted ki?

– Miután hazakerültem, szükségem volt egy kis időre, szerettem volna megpihenni, lenyugodni. Volt tartalékom, arra is készen álltam, hogy egy egész évet töltsek önmagamra koncentrálva, munka nélkül. Aztán teljesen véletlenül belecsöppentem az ékszerkészítés világába. Csak néhány napja tartózkodtam itthon, és találtam pár bőrdarabkát, amiből készítettem magamnak egy nyakéket. Kimentem a városba, és három-négy lány is megállított, hogy megnézze vagy megdicsérje az ékszerem. Meglepődtem, mert itthon nem jellemző, hogy valaki megállítson és bókoljon. Londonban mindennapos volt, de idehaza, Erdélyben nem igazán szólítjuk le az idegeneket. Egyikük kijelentette, hogy bármennyit fizetne érte, csak készítsek neki is egy hasonlót.

Úgy voltam vele, hogy az időmből kitelik, amúgy is szeretek alkotni, így készítettem három-négy variációt, és egy művészkocsmában találkoztunk, hogy kiválassza, melyiket szeretné. Végül az összes elkelt, mert miután ő választott, a pincérlány és a szomszéd asztalnál ülők lecsaptak a többire. Attól kezdve a tanácsadói tevékenységem ékszerkészítő tevékenységgel is kiegészült. Olyannyira, hogy tavaly már a Milano Jewelry Weeken is részt vettem az ékszereimmel, és a nagy tervezők közt lehettem a személyre szabott, egyedi kreációimmal. Mindegyiket a színtípushoz, arcformához tervezem, nem készül két egyforma belőlük.

– Színtípus, arcforma, testalkat, anyagok, minták… Mind olyan fogalom, amivel szinte mindenki találkozott már legalább egyszer, de sokan nem tudják hová tenni, mert főként ösztönösen, szükségszerűen vásárolnak. Aztán marad a tükör előtti elégedetlenkedés, mert nem, hogy szépnek, de még csak kényelmesnek sem találják a halomra vásárolt holmikat. Miért fontos egy jó szakember tanácsát kikérni az öltözködésben?

– Az ember ösztönösen ráérez néhány színre, ami igazán illik hozzá. De ha nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért is jó nekünk, csak tudjuk, hogy jól áll egyik vagy másik szín, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy abból minden árnyalatot – hideget, meleget, pasztellt és rikítót – beszerzünk magunknak. Kell tudjuk, hogy mely árnyalatok passzolnak a bőrtónusunkhoz, és ezek kiválasztásához érdemes szakember segítségét kérni, aki külső szemmel, hatékony módszerekkel határozza meg a színtípusunkat.

Sok tévhit kering a stylistokkal kapcsolatosan, az egyik leggyakoribb, hogy „azt mondjuk, tűsarkút kell viselnie” a kliensnek. Pedig mi azt mondjuk meg, hogy mely színek passzolnak hozzá a genetikai adottságának megfelelően, és milyen formák előnyösebbek, milyen stílus lenne a megfelelő számára. A testalkat és a színtípus genetika, nem fog változni sem a szülés után, sem fogyással, hízással, sem akkor, ha leégünk a napon.

Ezek meghatározásában a bőr- és hajszín csekély szerepet játszik: például a barnát tipikusan az ősz színének tartjuk, meleg árnyalatként határozzuk meg, ám a színesbőrűek sem mind ősz típusúak. Naomi Campbell tél, míg Rihanna nyár. Ennek meghatározásában szerepet játszik a hideg vagy meleg altónus, az élénk vagy pasztell, esetleg mosott tulajdonság, valamint az, hogy kinek mennyire sötét vagy világos a bőre. Mindenkit önmagához képest sorolunk színtípusokba, az öltözködésben tényleg nagyon fontos, hogy ne másokhoz hasonlítsuk magunkat. Mindenki úgy szép, ahogy van, büszkének kell lennünk a testünkre, abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami adott!

A gondok általában ott kezdődnek, hogy az ember hirtelen nem érzi jól magát a bőrében. Nem tetszik a tükörképe, úgy érzi, hogy meghízott, kifakult, lefogyott. Ilyenkor a „nincs, amit felvennem” panaszokba, a „csúnya vagyok” önsanyargatásokba menekül, ekkor tanácsos a frusztrációk elkerülésének érdekében szakember segítségét kérni. Az egész a tudatosságon áll vagy bukik: a megfelelő szín- és stílushasználattal fiatalíthatjuk magunkat, és ha az a cél, akkor idősebbnek is tűnhetünk, de csak akkor, ha tudjuk, mikor mit kell felvennünk a hatás érdekében.

Meggyőződésem, hogy sokféleképpen játszhatunk okosan a szabásmintákkal, a formákkal, a színekkel! Csak tudnunk kell, hogy kik is vagyunk valójában, és mi az, amit használhatunk.

– Tehát figyelmeztető jel a „nincs, amit felvennem” panasz. Ezzel elég sok nő küszködik heti vagy havi rendszerességgel. Mit érdemes ilyenkor szem előtt tartani?

– Az első és legfontosabb szabály, hogy hirtelen döntéstől vezérelve nem érdemes vásárolni. Ha csak bemegyünk a boltba, és megvesszük azt, ami a szemünknek tetszik, valószínűleg nem fog hozzánk találni. Lehet, hogy az lesz a kedvenc darabunk, mert szépnek látjuk a színeit, az anyagát vagy a mintáját, de vélhetően évekig tartjuk majd a szekrényünkben várva a megfelelő alkalmat, hogy felvegyük. És ez sosem következik be.

A boltban a hideg fények átvernek. Sokszor otthon derül ki, hogy egyáltalán nem áll jól a megvásárolt ruha. Ezt általában úgy vehetjük észre, hogy a szemünk helyett a szürke nyaki részünkre tevődik a hangsúly. Ugyanakkor arra is figyelnünk kell, hogy ha felül teltebbek vagyunk, vékonyabb anyagot keressünk magunknak, sötétebbet, kicsi mintákkal. A kötött, a csipkés, a fodros, a rojtos, a fényes, a csillogó mind telít.

Tehát a tudatos vásárlás mindennek az alapja: ha azzal a magyarázattal vásárlunk egy felsőt, hogy milyen szép, de még nem tudjuk, hogy mivel fogjuk felvenni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem is magunknak vásároltunk, hanem egy nem létező ruhadarabhoz vettünk egy újabb anyagdarabot. Amikor tele van a szekrényünk fényes, szatén, selyem, lenvászon, szürke, drapp, kék, zöld, narancs és rózsaszín ruhadarabokkal, és semmi semmivel nem talál, az azt jelzi, hogy nem ismerjük a saját színtípusunkat. Illetve az is előfordul, hogy ugyan találnak egymással, de hozzánk valahogy mégsem illenek.

Szintén árulkodó jel lehet, hogy amikor zuhanyzás után, frizura- és sminkkészítés közben szépnek látjuk magunkat, öröm a készülődés. De amint felvesszük a „kedvenc” ruhánkat, csapásszerűen megy el a kedvünk az élettől, a szórakozástól, és sehová sem mennénk, mert csúnyának, szürkének találjuk magunkat. A jó hír, hogy ebben az esetben sem kell lemondani semmiről: mindenkinek van például egy szőke hajtípusa, egy bob frizurája, egy frufruja, egy farmerje, egy pirosa, ami jól áll. A lényeg az árnyalatokban, anyagokban, mintákban és formákban rejlik.