Bölöni Lászlóról sok szó esett az utóbbi időben, hisz életrajzi film és könyv is készül róla, idén életműdíjat vehetett át a Budapesten megszervezett Az Év Sportolója Gálán. Tavaly Marosvásárhely Díszpolgára címet is kapott a százkétszeres felnőtt válogatott, edző, szövetségi kapitány. A Marosvásárhelyi ASA-ban 406 mérkőzést játszott, majd a Steaua mezét viselve 1986-ban emelhette magasba a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, ugyanabban az esztendőben pedig Európai Szuperkupát is nyert. Romániában kétszer is az év futballistájának választották, ugyanakkor a játékosként háromszoros román bajnok edzőként többek között Belgiumban kapott elismerést. A legendás futballistával beszélgettünk. 

– A színészektől általában azt kérdezik, mi az álomszerepük. Öntől azt kérdezem: van még valami a bakancslistán, amit ki kellene pipálni?

– Azt hiszem, túlságosan a realitás talaján állok, sosem voltam álmodozó. Természetesen nekem is voltak álmaim, és jó néhányat sikerült megvalósítanom, de persze nem mindet. Voltak pillanatok a pályafutásom során, amikor talán jobban, bátrabban is teljesíthettem volna, és akkor bizonyos dolgok másképp alakulnak. Mindig volt bennem egy adott óvatosság – nem félelem, hanem óvatosság –, a génjeimben van, ezt a neveltetésemnek és az erdélyi létemnek tulajdonítom. Amit eddig elértem, azt köszönöm a Fennvalónak és azoknak, akik segítettek ebben.

– Gyerekként ki volt a példaképe, aki miatt a futball mellett döntött?

– Ha majd elolvassa a könyvemet, rájön, milyen furcsa dolgok vannak a világon. Például az, hogy egy gyerek úgy is megszülethet, hogy már világra jöttekor ott van mellette a labda. Na, ez voltam én. A labda jelentette számomra azt a belső kielégülést adó tárgyat, amely mindig ott volt mellettem, pattogott, belerúgtam – néha dühömben is. Ez volt számomra a minden. Sokáig egy egyszerű tégladarab, vagy egy fuszulykakaró volt az ellenfél, bajnokságokat szerveztem a fejemben. Ha pedig példaképet kellene említenem, igazából senki nem volt az. Ha mégis választanom kellene, akkor az 1970-es mexikói világbajnokságra térnék vissza, ahol játszott egy brazil játékos, Rivellino. Középpályás volt, ballábas, és fantasztikusan rúgott kapura. Talán ő lehetett az egyetlen példaképem.

– Itthon ki bátorította erre a pályára?

– Ez belső késztetés volt. A labdázás, a gólöröm, a versengés vágya – hogy jobb legyek, mint a másik. Ez vitt előre. Persze, volt egy fék is: édesanyám, aki szerint a tanulás mindenek felett állt. De szerencsére az is jól ment. Aztán volt egy katalizátor is: édesapám.

A sors úgy hozta, hogy részt vehettem egy országos ifjúsági focitáborban, ahonnan egyenesen az ifjúsági válogatottba kerültem. Egy továbbjutási tornán az utolsó percben rúgtam egy gólt, amely megnyitotta előttem az ajtót. Ezután keresni kezdtek a csapatok Konstancától Nagyváradig és Krajovától Bukarestig, hogy elvigyenek. Végül Vásárhelyre jöttem. Emlékszem, egy edzőmeccsen, ahol Bóni Tibi bácsi volt az edzőnk – csodálatos ember –, megharagudott a csapatkapitányra, mert egy ilyen tingli-tangli edzőmeccsen az ember nem tesz bele anyait-apait. Bezzeg én! Akkor érkeztem, Dicsőszentmártonból, én mindent beleadtam. Később megharagudott a középpályásra is: Gyere, most te menj be! – mondta nekem. Nem tudom, hogy jött ki a lépés, de az volt életem egyetlen mérkőzése, amikor négy gólt rúgtam, és ezzel bekerültem a csapatba. Nem kellett toldoznom-foldoznom, hogy most játszom egy kicsit, aztán leülök a padra. Kezdő ember lettem, és onnan így mentem tovább. De mondom, lehet, hogy ez a Fennvaló gondoskodása volt, mert adott pillanatban úgy teljesítettem, vagy olyat csináltam, amivel kinyitottam saját magam előtt a kaput – ezek azok a sikerek, amelyek aztán elhallgattatták édesanyámat, és toltak engem előre.

– Nehéz elbúcsúzni egy csapattól?

– Az attól függ, hogy mikor búcsúzol el. Az edzők 90 százaléka nem önszántából távozik, hanem mert azt mondják neki: menj tovább! Nem szeretem ezt a szót, de sokszor egyszerűen kirúgják az embert. Egy-egy apróság eldöntheti, hogy valaki jó vagy rossz edző lesz. Ezért sem akartam én soha edző lenni… de a sors végül úgy hozta.

Minden egyes távozásnál azt éreztem, hogy valami a lelkemből ott marad. Hűséges típus vagyok, szeretem megteremteni a saját kis miliőmet, ahol nyugodtan lehetek magamban: az lehet egy kis lakás, egy nagy ház, kert vagy csak egy dolgozószoba, ahol fizikailag is, szellemileg is tudok pihenni. Rossz érzés, amikor ettől meg kell válni. De ugyanilyen kellemetlenül éreztem magam, amikor a Papiuban leérettségiztem, vagy amikor letettük az orvosi esküt a sportcsarnokban.

– Honnan volt a legnehezebb eljönnie?

– Vásárhelyről. Mindig is vásárhelyinek tartottam magam, és ez a mai napig így van.

– Azt többször is elmondta, hogy kisgyerekként került el Marosvásárhelyről, aztán kölyökként vissza. Ha azt kérdezik, hogy hol van otthon, mit válaszol?

– Az biztos, hogy nem Dél-Franciaországban. Hiába éltem hosszú éveket máshol, itt vannak a legmélyebb gyökereim. Vásárhely számomra mindig az otthont jelenti, még akkor is, ha a családból senkim nincs itt. Ha hazamegyek a Köteles utcába, akkor nincs ott nagymama, nagytata, unoka, senki. Dicsőbe is már csak a sírokhoz megyek vissza, de ha végigmegyek Marosvásárhely főterén, még mindig felismernek az emberek, kérnek egy szelfit vagy egy aláírást.

– Az életrajzi filmet áprilisban mutatják be. A könyvvel hol tart most?

– Nagyon remélem, hogy tavasszal az is elkészül. Nehéz írni, mert amikor dolgozom, az elsődleges a csapat, az edzés, a felkészülés. Ha fontos periódusban volt a csapat élete, akkor hónapokig hozzá sem nyúltam a kézirathoz. A könyv csak azt az időszakot öleli fel, amit Romániában töltöttem. Még abból is kihagytam azt a részt, amikor a román válogatott szövetségi kapitánya voltam. Nem lépek tovább, mert akkor nagyon-nagyon elkésnék más dolgokkal.

– És végül: a fiataloknak miért ajánlaná, hogy futballozzanak?

– Annak azért vannak feltételei, hogy ajánlanám vagy nem. A futball csapatsport, ahol – ha másért nem is – még, ha én is vagyok a jobb, akkor is be kell fognom a számat. A közösség iránti tiszteletet jó megtanulni. Nagyon egoista világban élünk, túlzottan is egoistában, ahol aránylag elég könnyen meg lehet szerezni mindent. Az ember kimegy a repülőtérre, és látja, hogy mindenki utazik. És ez így van jól. Annyi autó van Vásárhelyen, hogy Szűzanyám! És ez is így van jól. De a sport, a futball az versengés. Mindig hasonlítottam ezt a feleségem munkájához, hiszen ő színésznő volt. Mondtam neki, hogy »nektek könnyű«, mert senki nem húzza hátulról a trikót, hogy ne teljesíts jól. Mindenki azért van ott, hogy segítsen neked a színpadon – még a súgó is. Nálunk viszont ott van 11 ellenfél, akik ellenünk játszanak. Nálunk harc van. És megtanulni ezt a harcot, kívánni ezt a harcot – az a legjobb. Ez fejleszti az embert. Azt hiszem, ha nem lett volna bennem ez a kitartás, ez a csak azért is, hogy kinyögöm az utolsó métereket is, akkor lehet, hogy az orvosit sem végeztem volna el. Tehát: a sport nevel, és olyan értékeket mozgat meg benned, amelyek különlegesek, furcsák is talán. Szeretned kell ezt a játékot, kívánnod kell, hogy odajussál. Azt hiszem, ez a legfontosabb hajtóerő. Ez visz előre. Ez a vágy – a győzelem iránti vágy, a siker utáni vágy, maga az élvezet.

Ha ez megvan egy gyerekben, akkor menjen, tegye a dolgát. De ne annyira, hogy a tanulás ne maradjon ott mentőövként! A futball a 21. század legjobb »kábítószere«, de valamiből meg kell élni. 

Persze, van olyan is, aki mindent erre tesz fel, és mégsem sikerül neki. Sokan vannak így – gyerekek, fiatalok, akiket ismerek. Most már csak ülnek a kispadon, nem játszanak. Ez nagyon rossz érzés lehet. És ilyenkor kell a gyermeknek elmagyarázni, hogy ettől még lehet nagyon boldog. Ez egy olyan sport, mint az asztalitenisz vagy a tenisz. Nem muszáj világsztárnak lenni. Ha azzá válsz, annál jobb. Ha meg tudsz élni belőle, az nagyszerű, de ha nem jön össze, attól még lehetsz nagyon jó asztalos.

– Vagy fogorvos.

– Vagy egy gyenge fogorvos.