Kétéves kor előtt egyáltalán, ötéves kortól napi egy órát szabadna bámulni a képernyőt
„Csak egy rajzfilmet” – legyintenek a szülők, amikor gyermekük kezébe adják a telefont. Az egy rajzfilm általában végeláthatatlan történetsorozattá nő, míg elkészül az ebéd vagy véget ér az utazás, közben a gyermek ijesztő tartalmakkal és feldolgozhatatlan képekkel is szembesül. A lurkókat olyannyira beszippantja a csillogó-villogó digitális világ, hogy egyre csak követelik a laptopot, tévét, telefont vagy táblagépet. Pedig kétéves kor előtt egyáltalán, ötéves kortól napi egy órát időzhetnének a képernyő előtt – részletezte Kilyén Médiszdea internetbiztonsági szakember, akit a képernyőidőről, a túlzásba vitt kütyüzés hátrányairól és kordában tartásáról kérdeztünk.
Általában esténként érkezik egy értesítés, ami a napi vagy heti tevékenységünket mutatja meg órára pontosan. Hét, tíz, akár 12 óra is lehet valakinek a kijelző előtt eltöltött ideje… Mit takar pontosan a képernyőidő fogalma?
A képernyőidő azt az időt foglalja magába, amit az ember 24 óra alatt a kijelző előtt tölt. Gyakran hallani a „mi nem időzünk hosszan a képernyőt bámulva, mert otthon nincs tévénk” kijelentést, ami voltaképpen tévhit, hiszen TV helyett számtalan egyéb kijelző lefoglalhatja a legkisebbeket és az idősebbeket egyaránt. Legyen az ücsörgés a laptop, telefon, tévé vagy táblagép előtt, mind ebbe a kategóriába sorolható.
Pozitívum, hogy a tévénézés tekintetében a társadalom nagyrésze tudatos, mérlegeli, hogy mit és mikor érdemes megnéznie a csatornák műsorkínálatából, illetve többen teljesen kizárják az életükből a rengeteg káros hatása miatt. Az egyéb okoseszközök használatára azonban nem vonatkozik ez a fajta megfontoltság: mintha nem gondolnák át, hogy a laptop, a táblagép, a telefon is olyannyira válhat haszontalan időtöltéssé, mint a televízió, engedik elhatalmasodni a kütyüzést a napjaik fölött. Az okostelefonok már mérik felhasználóik napi és heti képernyőidejét – noha sokakat megbotránkoztatnak az adatok – ezzel arra törekednek a gyártók, hogy tudatosabb ügyfeleket neveljenek. A digitális jólétet szolgálja a naponta érkező képernyőidő-értesítés, ami megmutatja, mikor, mit és milyen hosszan tevékenykedett az ember.
Az adatok valóban elrettentőek lehetnek, hiszen a tapasztalat azt mutatja, naphosszat valamelyik kütyünkkel a kezünkben tevékenykedünk. Mennyi időt tölthet a gyermek a képernyő előtt? Ahogy idősödik, kitolódhat ez az időintervallum?
Mivel tucatnyi kijelző vesz körül bennünket a nap folyamán, mondhatni naponta többször is valamelyik okoseszközünkre hagyatkozunk. Pedig a túlzásba vitt kütyüzés károsan hat az idegrendszerre, a fejlődésre és a szocializációra. Többféle kutatás és ajánlás létezik arra vonatkozóan, hogy egy gyermek mennyi időt tölthet a képernyőt bámulva, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) például arra buzdítja a szülőket, hogy egy-másféléves kor alatti gyermekeiket egyáltalán ne ismertessék meg a kijelzőkkel: amennyiben lehetséges, mellőzzék a tévét, a táblagépet, az okostelefont egészen ötéves korukig. Ebben az időszakukban is legfeljebb egy óra napi képernyőidőt javasolnak, legalább másfélszer ennyi aktív fizikai mozgással és napi tíz óra fölötti alvásidővel. Tíz év fölötti gyermekeknek a szakértők azt ajánlják, életévenként naponta plusz tíz perccel, illetőleg heti egy órával növeljék a képernyő előtt töltött idejüket.
Kapcsolódó
Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (AAP) ajánlásai szintén csak másfél év felett engedélyeznék a lurkóknak a kütyükkel való foglalatoskodást, azt is a szülővel közösen, hogy a felnőtt segíthesse feldolgozni és értelmezni a látottakat. Ajánlásuk a 2–5 éves gyermekek képernyőidejét is napi egy órában maximalizálja, és kifejezetten a nekik készített, magas minőségű, a készségeiket fejlesztő műsorok és alkalmazások használatára korlátozza.
Ezeket az ajánlásokat a pandémia átértelmezte, hiszen az elmúlt másfél évben már az 5-6 évesek is rákényszerültek arra, hogy hosszú órákon át időzzenek a kijelzők előtt, nem beszélve az iskolásokról és egyetemistákról, akik naponta akár 8 órát is eltöltöttek laptopra és táblagépre hagyatkozva az online oktatás miatt. Beszélnünk kell arról is, hogy a WHO és AAP ajánlásai a való életben általában nem működnek, ugyanis a legtöbb szülőnek nehézséget jelent minden képernyőt elzárni gyermeke elől. A felvilágosító tevékenységeim folyamán azt ajánlom a felnőtteknek, próbálják gyermekük képernyő előtt töltött idejét redukálni, és azt a napi néhány „képernyős órát” minél több megszakítással teletűzdelni.
Fontos, hogy a gyermek ne töltsön túl sok időt az okoseszköz előtt, ahogyan az is, hogy a különféle felületeket csakis a szülő jelenlétében böngéssze, nézze. Hiába tudja már az egyéves csemete is kiválasztani a YouTube-on azt a rajzfilmet, amit nézni szeretne, ne engedjék a szülők a kicsiknek, hogy önállóan kóboroljanak az interneten, mert kéretlen és az idegrendszerükre roppant veszélyes tartalmakra is bukkanhatnak. Az algoritmus sem tud mindent kiszűrni, ezért gyakran szembesülhetnek a gyermekek véres kaszabolással, pornográf tartalmakkal is, amiket nem bírnak kellőképpen feldolgozni.
A kényelmetlen szituációk elkerülése érdekében töltsék le a rajzfilmeket, játékokat az okoseszközeikre, és amikor gyermekük kezébe adják a kütyüt, kapcsolják ki az adatforgalmat, ne biztosítsanak számára internethozzáférést. Amiatt azonban nem kell bűntudattal élniük, ha a távol élő rokonaiknak már a párnapos csecsemőiket is bemutatják az interneten, nincs azzal semmi gond, ha az emberek szeretteikkel Skypeon tartják a kapcsolatot – a WHO is elfogadja, hogy az online családi események, csevegések nem minősülnek kockázatosnak, hiszen a nagyszülőknek látniuk kell az unokáikat, ez pedig a nagy távolságok esetén, vagy pandémia során csakis online kivitelezhető.
A meghatározott óraszámok bizonyára nem arra utalnak, hogy egyhuzamban ennyit kell ücsörögniük okoseszközzel a kezükben a gyermekeknek. Megszakításokkal is beépíthető az a néhány óra a napi rutinba?
Nem véletlen, hogy a kisgyermekeknek szánt rajzfilmek 5 percnél nem hosszabbak, ugyanis ennyi az az információmennyiség, amit még megfelelően be tudnak fogadni. Ahhoz azonban egyszerűnek, képileg letisztultnak kell lenniük, a nagyon mozgásos és villogó rajzfilmek szintén károsítják a gyermek idegrendszerét: ha nem tudják feldolgozni az információkat, túlpörögnek, nyughatatlanná válnak. Nehéz, de egyetlen jó megoldás az lehet, ha az ötperces rajzfilm lejárta után a szülő nem engedi, hogy kövessék egymást a különféle történetek, hanem arra kéri gyermekét, amint véget ért, kezdjenek el közösen egy játékot vagy egy fejlesztő tevékenységet.
Készülni kell arra, hogy ez nem lesz veszekedés és sírásmentes megbeszélés, a gyermek könyörögni fog, hogy tovább időzhessen a képernyő előtt, de a találékonyság és a kizökkentés célravezető lehet, ha a felnőtt nem szeretné, hogy csemetéje kreativitása és az unalommal, stresszes helyzetekkel való megküzdési mechanizmusai sérüljenek. Ha megtanulják, hogy a napi képernyőidejük véges, akkor kamaszként és felnőttként is tudni fogják, nem tölthetnek hosszú órákat okoseszközökkel játszadozva.
Nem lehetetlen, de embert próbáló a WHO ajánlásának kivitelezése, miszerint a gyermek másféléves kora előtt ne is kerüljön kapcsolatba kütyükkel. Régebben erre sokkal nagyobb lehetőség volt, mert a család generációi egy légtérben éltek, és az édesanyának több segítség jutott. Napjainkban viszont nem mindenkinek jut segítő, aki átvállalná a gyermekneveléssel járó teendők egy részét, ezért a szülő kétségbeesésében, vagy azért, hogy haladhasson a ház körüli munkálatokkal is, odaadja a gyermekének a telefont, a táblagépet. Nem tesznek rosszat azzal, ha 5-10 percre leültetik a kicsit egy rajzfilm elé, egészen addig nem éri a csemetét károsodás, amíg betartják azt az aranyszabályt, hogy képernyő megszakításokkal és az életkori sajátosságaiknak megfelelő történetekkel, játékokkal foglalják le őket.
Ha nem sikerül igazodni az aranyszabályhoz, a túlzásba vitt okoseszköz-használat milyen fizikai, szellemi hátrányokkal járhat?
A gyermekek kedvenc játékai színesek, csillogók-villogók, megragadják a figyelmet, lekötik őket, így érthető, hogy a színes, mozgásos, villogó, hangos és zajos képernyők miért kápráztatják el már a néhány hónapos csecsemőket is. Az eszközöket még csalogatóbbá teszi az a tapasztalatuk, hogy a szülők is naponta többször nézik a telefonjukat, kattintgatnak a távirányítóval, időznek a táblagép előtt: ebből a kicsik azt értik meg, hogy nekik is korlátlan képernyőidejük lehet, sőt, helyes az, ha az ember naphosszat egy kijelző előtt ücsörög.
A negatív hatások akkor észlelhetők, ha a felhasználók túlzásba esnek, és órákon át bámulják a kijelzőt. A kütyüzés egyik hátránya, hogy elveszi a gyermekkort: szabad tevékenység során a csemete a fantáziájára hagyatkozik, két bottal is képes úgy játszadozni, hogy különféle élethelyzeteket, karaktereket teremt. Ettől fosztja meg a digitális világ, amely tálcán kínálja a színeket, a történeteket, a karaktereket, és a gyermeknek csak felhasználókként kell jelen lenniük az interaktív, szórakoztató világban.
Már nem lesz érdekes a nyers külvilág, amit formálni kell, mert tudják, van egy sokkal kecsegtetőbb, kész univerzum, amibe kényelmesen belehelyezkedhetnek. Minél hamarabb jut képernyőhöz a gyermek, annál gyorsabban marad ki az életéből a fantáziajáték. A saját gyermekeimen is azt tapasztalom, hogy ha huzamosabb időt töltenek a kütyüikkel, akkor fél nap szükséges ahhoz, hogy visszarázódjanak a fantáziavilágukba – ez egyébként a felnőttek esetében is hasonlóképpen alakul. Felcseperedett és családot alapított az a generáció, aki az évek folyamán gyakran játszott számítógépes játékokon, és ezt a szokását gyermek és háztartás mellett sem engedte elveszni, tehát beleszületik az online rutinokba a csecsemő, aki, ha nem kap elegendő útbaigazítást az első éveiben, felszínesen tapasztalhatja meg az unatkozást és az abból eredő „varázsvilágban” rejlő erőt.
Legjobb módja a gondolkodásra és fantáziálásra késztetésnek az, ha várakozáskor nem adja oda a kütyüt a szülő, hanem arra ösztönzi a gyermeket, hogy feltalálja magát. Orvosi vizsgálatra, az ebédre vagy egy játszótársra várva ne az legyen az első gondolata a lurkónak, hogy játszania vagy rajzfilmet néznie kellene a telefonon, hanem az, hogy a fantáziavilágába merülve új történeteket teremthet még a legingerszegényebb helyszínen is. Vannak olyan élethelyzetek, amikor a gyermeknek türelmet kell tanulnia, és azt, hogy unatkozni igenis lehet, mert ilyenkor pattannak ki a fejéből a legérdekesebb ötletek. Ugyanakkor a csendes szituációkban kezdhetnek el társalogni, felfedezni és megérteni. Napjainkban az apróságok nem tudnak unatkozni, mert túl sok inger éri őket, és nem bírnak megküzdeni az ingerszegény helyzetekkel, amint semmitmondóvá válik a környezetük, rögtön a táblagépet vagy a telefont kérik, és a szülők megpuhulnak ilyenkor, mert nem akarják sírni, toporzékolni látni gyermekeiket. Nagy kihívás nemet mondani a folyamatos okoseszköz-használatra, de tapasztalatból mondom, érdemes kipróbálni.
A folytonos okoseszköz-használat számos felnőtt életében 8-10 órát takar naponta. Milyen hatással lehet egy ilyen nagy mennyiségű mozgás, fantáziálás és személyes társalgás nélkül töltött idő az emberre?
Az egyhelyben ülés, a mozgás és fókusz hiánya hosszú távon embertelen feladat. Azok a felnőttek, akik napi 8-10-12 órát töltenek képernyő előtt, különféle fizikai és mentális tüneteket tapasztalhatnak. Károsodhat a testtartásuk, kiszáradhat a szemük, nem beszélve arról, hogy a kékfény sem kíméli a felhasználókat, megzavarhatja az alvásritmusukat is. Nemrégiben jelent meg az a lehetőség, hogy az okoseszközök kékfénye átváltható szépiára, egyfajta sárgás megvilágításra – ha nem kapcsolják be a felhasználók ezt az opciót, akkor a kékes szín és az információrengeteg esténként ébren tartja őket, mert a telefon fénye a hajnali égbolt fényének felel meg, ami miatt az agy ébrenléti állapotában marad. Ezért megfelelőbb a szépia, ami az alkony színére emlékeztet, ezért alvásra ösztökéli az embert.
A pihenés és felszabadulás érdekében „megmenekülhetünk” az egésznapos képernyőzés elől?
Célravezető, hogy a családtagok digitális szerződést kössenek egymással: egy papírlapra írják le az internet- és kütyühasználatra vonatkozó szabályaikat, azt függesszék ki a lakás egy jól látható falára, és törekedjenek arra, hogy minden pontot betartsanak. A szerződés tartalmazhatja a gyermekek és szülők meghatározott képernyőidejét, illetve olyan napokat is, amelyek „digitális méregtelenítéssel” telnek, azaz okoseszközök nélkül, egymásra hangolódva.
A szabályok rugalmasan is kezelhetők, hiszen a szülőnek meg kell értenie, ha a gyermeknek elhúzódik a tanulása vagy a játéka, amivel napok óta kínlódik – az így megduplázott időt pótolhatják, kiválthatják offline családi programokkal vagy feladatokkal. Ha a család szerződéssel rendelkezik, van, amihez igazodnia, amikor kütyüzésre kerül sor, és van, amire hivatkoznia abban az esetben, ha kihágások történnek. Amennyiben a gyermek saját okoseszközt birtokol, szintén érvényesek rá a digitális szerződés szabályai – ha mégsem alkalmazkodik a családi rendhez, érdemes a szülőnek A Family Link applikációval korlátozni a csemete idejét. A telepítést egy családi beszélgetésnek kell megelőznie, ugyanis ezt az appot a gyerekek „terrorista alkalmazásként” emlegetik. Mivel korlátozza az online tevékenységüket, ha hirtelen szembesülnek a megrovással, megromolhat a szülőkkel való kapcsolatuk, bizalomvesztést és dacot válthat ki belőlük a felnőttek önkényessége.
Érdemes már egészen kiskortól bevezetni a képernyőmentes időszakot, legyen szó kirándulásról vagy egyéb családi programokról. Fontos, hogy ilyenkor a szülők se használják a telefonjukat, ha fényképezni szeretnének, akkor közöljék a gyermekkel, hogy előveszik a telefont, de csak azért, hogy megörökítsék a pillanatot. De ez csupán néhányszor forduljon elő, mert a digitális méregtelenítés alappillére a személyes jelenlét, tehát nem megörökíteni, hanem megélni szükséges a pillanatot. Ha a gyermeket kiskorától kezdve úgy nevelik, hogy vannak az életében szünetidők, akkor ehhez alkalmazkodik, felnőttként is hasonlóan alakítja az online életét.
.jpg)
