Családfő nélkül maradt anyák és gyermekek. Behívójuk elől menekülő férfiak. Sporttáskába csomagolt életek. Hosszú sorok a határon. Ölekben szorongatott macskák és kutyák. Szétbombázott épületek. Fátyolos szemű katonák. Ordítozások. Fenyegetések. Találgatások – alig néhány napja robbant ki az orosz–ukrán háború, de a közösségi média már tele van szorongást keltő fényképekkel, videókkal, háborús tudósításokkal. A koronavírus-járvány bizonytalansága után a feszültséget súlyosbítja a háború, ami az Ukrajnával szomszédos országok lakóit is félelemben tartja. Míg egyesek ukrán embertársaikért aggodalmaskodnak, mások saját otthonaikat és családjaikat féltik. Mederben tartható az aggodalom? Feldolgozható a háború okozta trauma? Borota Gábor pszichológussal beszélgettünk társadalmunk aktuális érzéseiről.  

A háború többféleképpen traumatikus: félelmet, bizonytalanságot, szomorúságot hoz felszínre. Arra kényszerít, hogy szembenézzünk mulandóságunkkal és létkérdésünk bizonytalanságával. Hogyan szembesülhetünk ezekkel úgy, hogy a továbbiakban ne cipeljük sérüléseinket?

Ezek a reakciók természetesek egy háborús helyzetben. A legtöbb, amit tehetünk velük, hogy elfogadjuk őket, tudomásul vesszük, hogy jelenleg ezt érezzük. Ugyanakkor törekednünk kell arra, hogy a negatív érzések ne hatalmasodjanak el rajtunk, ne váljunk tehetetlenné. Nem dönthetjük el, hogy mit érezzünk, de az érzelmek erősségét képesek vagyunk szabályozni. Ha a legnehezebb helyzetben is megtesszük magunkért, amit lehet, akkor könnyebb elviselni a terheket, és a sérülés mértéke sem lesz talán akkora.

A világháborúk tragédiái, amelyeket felmenőink éltek, valamiképpen belénk ivódtak: vannak képeink véres összeütközésről, szegénységről, erőszakról. Noha többségünk csak a nagyszülők, szülők elbeszéléséből hallotta, el tudjuk képzelni, hogy mit jelent éhezni, fázni, félni. Hány átörökített és megélt tragédiát bír el az ember?

Minden ember különböző, a tragédiákra is másképp reagálunk. A készségeink, a környezet és az aktuális erőforrásaink egyaránt befolyásolják a teherbíró képességünket. Van, aki sokat bír, míg mások kevesebbet. Ez attól is függ, hogy korábban milyen stratégiákat alkalmaztunk. Egyszerű példával élek: vannak, akik a félig telt pohár üres felét látják, míg mások a telire koncentrálnak. Ebben a helyzetben kulcsfontosságú, hogy legyen módszerünk konfliktusaink kezelésére, megoldására, mert ezáltal oldhatjuk meg a traumáinkat.

A családi kultúra is sokat nyom a latban: arra neveltek, hogy kezdjünk valamit a problémáinkkal vagy inkább arra, hogy ne tépjük fel azokat? Ha azt sulykolták belénk, hogy a rossz történésekkel nem szabad foglalkoznunk, és jobb inkább elsiklanunk fölöttük, akkor valószínűleg a háborúval járó szorongásainkat is megpróbáljuk szőnyeg alá söpörni. Ha viszont a rossz élményeink feldolgozására is szántunk időt, akkor az aktuális helyzetben szembe tudunk nézni aggodalmainkkal.

Kapcsolódó

Menekülés a bizonytalanságba – a háború által elüldözött ukránokkal beszélgettünk

Úgy tűnt, főleg azok indultak útnak, akiknek vannak anyagi tartalékaik a nehéz időkre.

orosz–ukrán háború menekültek Szatmár megye

Azonban mindenkinek véges a kapacitása, nem tudunk akármennyi szenvedést elviselni. Ezért is fontos, hogy ne cipeljük magunkkal fájdalmainkat, hanem inkább tegyük le azokat. Ez a traumával való tudatos szembenézésen, az érzelmek megélésén és elengedésén keresztül történhet. Ehhez néha szükség lehet szakember segítségére is.

A traumával való tudatos szembenézés mit takar?

Elsősorban tudatosítanunk kell, hogy tényleg megtörténik az, amitől rettegünk, jelen esetben a háború. Ezt követően az ezzel kapcsolatos érzéseinket, bármilyen töltetűek legyenek is azok, meg kell élnünk, el kell fogadnunk, és fokozatosan el kell engednünk. Ha a negatív érzések elengedésénél tartunk, gondoljuk át, hogy ebben a helyzetben mihez tudunk kezdeni, milyen kapaszkodóink vannak?

A közösségi médiában többen megfogalmazták, hogy alig lábaltunk ki egy többéves járványidőszakból, máris nyakunkon a háború. Az emberek tele vannak szorongással, megválaszolatlan kérdésekkel, türelmetlenek. Egy ilyen időszakban mit tehetünk?

Mindannyian másképp reagáljuk le a minket ért sérüléseket, van, aki szorongó lesz, más depressziós, vagy éppen evési zavarok alakulnak ki nála. A legfontosabb tudatosítani, hogy nem a mi országunkban zajlik háború. Egyelőre biztonságban vagyunk, reméljük, ez így is marad.

Igyekezzünk megmaradni a normalitás talaján, éljük a hétköznapi életünket. Azzal nem segítünk senkinek, ha pszichésen lenullázzuk magunkat, ha érzelmileg kimerülünk. A háborús hírekkel pedig csak annyit foglalkozzunk, amennyit érzelmileg elbírunk. Emellett ápoljuk a kapcsolatainkat, töltsünk időt szeretteinkkel, menjünk a szabadba, próbáljunk kikapcsolódni, hogy érzelmileg feltöltődhessünk, és szembe tudjunk nézni a ránk váró kihívásokkal.

Sokan lelkiismeret-furdalást éreznek azért, hogy miközben van, mit enniük, van, hol aludniuk, és nem kell félniük, ukrán embertársaik egy része valahol sorban áll a határon egy hátizsáknyi élettel, másik részük a hazáját próbálja védeni. Érthető ez a feszítő érzés? Saját lelki nyugalmunkért mi az, amit ebben a helyzetben tehetünk?

Azt gondolom, hogy a lelkiismeret-furdalás az ukrán embertársainkért nem róluk szól, hanem valamilyen nyakatekert, túlzott felelősségvállalásról. És mint ilyen, a mi személyes elakadásunk. Ha logikusan belegondolunk, lelkiismeret-furdalást akkor szoktunk érezni, ha valami rosszat tettünk. Ha tehát nem mi robbantottuk ki a háborút, nem miattunk éheznek mások, akkor a bűntudatunk nem reális. Ebben az esetben pedig önmagunkban kell keresni az okát. Az együttérzés a szenvedőkkel egy egészen más hozzáállást jelent. Az nem rólunk szól, hanem a szenvedőről.

Amikor a közösségi médiában nyilvánosan számolunk be arról, hogy bűntudatot érzünk az ukrán emberek szenvedése miatt, az a nagyközönségnek szól, és hátsó szándékkal társul. Mert saját magunkat próbáljuk fényezni, jó embereknek akarunk tűnni, akik szívükön viselik mások sorsát, közben viszont elvárjuk, hogy ezekért a megélésekért elismerjenek bennünket. A jó ember csodálatra méltó – szomorú, de a realitás az, hogy ha lelkiismeret-furdalásunkról gyártunk bejegyzéseket, akkor elsősorban a vállveregetésért tesszük, és nem azért, mert valóban annyira megviselne embertársaink sorsa, hogy enni vagy aludni sem vagyunk képesek.

Ennek van egy másik vonatkozása is. Sajnálatos módon társadalmunk többsége olyan családokból érkezik, amelyekben a szülők érzelmileg nem vállalnak felelősséget magukért, nem vállalják fel saját szükségleteiket. Ennek következtében a gyermekek automatikusan átveszik a hiányzó szerepet, és ők kezdenek szüleik iránt felelősséget vállalni. A gyermekek számára túlélés kérdése, hogy szüleik jól vannak-e vagy sem, ezért megpróbálják „visszazökkenteni” őket. Mivel a gyermekek ebben nőnek fel, mint minden más elakadás, ez is generalizálódik, átviszik életük más területeire is a helytelen mintát.

Azaz, mindenért lelkiismeret-furdalást éreznek, olyan dolgokért is, amelyekhez nincs is közük. Érthető, ha visszavezetjük a problémát, és rájövünk, hogy olyan életet éltek, amelyben szüleikért mindig vállalniuk kellett érzelmileg a felelősséget. Ez sok erdélyi családnál gyakori probléma. Noha felnőttként, ráeszmélve az állandó bűntudat okára, száműzhetnénk életünkből ezt a mintát, nem tesszük, mert időközben rájövünk, hogy az önsanyargatással elismerést válthatunk ki: maradunk, tűrünk, hősiesek vagyunk, így elnyerjük mások tiszteletét. Ez egy játszma a sok közül.

Azok, akik empatikusak az ukrán emberekkel, nincsenek kikészülve a bűntudattól, hanem azt keresik, hogy miként segíthetnek. Éjszakánként tudnak aludni, mert nem azonosulnak mások problémáival, hanem együttéreznek vele. És ez a kulcs: abban a pillanatban, hogy azonosulunk, az már nem az érintettekről szól, hanem rólunk, és a „szegény ént” helyezi előtérbe, nem úgy, mint a megoldáskeresés, ami az érintettek jólétére összpontosul. Az azonosulás ellehetetleníti a segítséget, holott a szenvedőnek arra van szüksége, hogy helyzete láttán ne érezzük rosszabbul magunkat, mint ő, mert csak az erős ember képes segítséget nyújtani.

Kívülállóként hogyan segíthetünk a menekülőknek? Mire van leginkább szükségük?

Első szakaszban biztonságra, élelemre, szállásra. Meg kell adni mindent, ami a testi szükségletek kielégítéséhez kell. És közben nem szabad elfelejteni, hogy a jó szóra, a kedvességre, biztatásra, őszinte meghallgatásra is szükség van, hiszen emberek vagyunk.

Mit hoz felszínre az emberben, ha családjával együtt vagy családja nélkül kell menekülnie az ismeretlenbe, minden javát és biztonságát hátrahagyva? Gyávának érezheti magát? Tehetetlennek?

Egy ilyen helyzetben biztosan sokféle érzés kavaroghat a menekülőkben. Fontos azonban, hogy az agressziót, amit a helyzet szül bennünk, ne fordítsuk önmagunk ellen. Vizsgáljuk meg az érzéseink eredetét, hogy mi van mögöttük. Miért érezzük magunkat tehetetlennek? Tényleg nem tehetünk semmit? Ha a válasz igen, akkor törekednünk kell arra, hogy elfogadjuk. Ha mégsem vagyunk tehetetlenek, akkor tegyük meg, amit lehet, és ez majd segít megnyugodni. A lényeg, hogy a kialakult nehéz helyzetet ne súlyosbítsuk azzal, hogy bántjuk magunkat.

Van egy pont a létbizonytalanságban, amikor minden emberi háttérbe szorul, és a düh hatására előtör az állatias ösztön? Ez hogyan mutatkozik meg? Lehet uralkodni rajta, vagy hagyni kell, hogy felszínre törjön a rengeteg negatív érzés?

A történelem megtanított minket arra, hogy az ember képes kifordulni emberi mivoltából és az állatnál kegyetlenebbül viselkedni. A negatív érzéseket is fontos megélni, de nem mindegy, hogyan törnek ki belőlünk. Soha nem szabad önként lemondanunk a viselkedésünk fölötti kontrollról, ha nagyon feszültek vagyunk, hiszen akkor nagy valószínűséggel rombolni fogunk.

Bárhogy levezethetjük a feszültségünket: dönthetünk úgy, hogy kiírjuk magunkból, választhatjuk azt, hogy egy lakatlan területen ordítjuk ki magunkból a keserűséget, sőt összetörhetjük a sosem kedvelt tányérunkat vagy poharunkat, a már nem használt elektronikai eszközünket – azaz bármit megtehetünk, hogy dühünk enyhüljön, egészen addig, amíg tettünkkel nem ártunk sem magunknak, sem másnak. Ennek az a lényege, hogy kiadjuk magunkból a tehetetlenséget, és nem az, hogy romboljunk, pusztítsunk vagy bosszút álljunk.

A katonák kötelességüket teljesítik, fiatalok, gyermekek, férjek, családapák, akiknek később szembe kell nézniük tetteik következményeivel: feldolgozható valaha, hogy ember embernek ilyen mértékű érzelmi és fizikai kárt okozott?

Harci cselekményben egy katona nem engedheti meg magának az érzéseket, mert akkor harcképtelenné tehetné a félelem. Akik távolról bombáznak, „könnyebb” helyzetben vannak, hiszen nem kell azonnal szembesülniük a bombázás következményeivel. De a háború végeztével mindenki el kell számoljon a lelkiismeretével valamilyen formában. Vannak, akiknek elég annyi, hogy parancsra cselekedtek, és nem volt más választásuk, míg mások belerokkannak a látottakba. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy ki, hogyan dolgozza fel a háború borzalmait.

Azok, akik a szomszédos országokból követik az orosz–ukrán háború alakulását, szintén félelemben, bizonytalanságban élnek. Viszont az életüket folytatniuk kell: iskolába járnak, munkába mennek, végzik mindennapi teendőiket. Kell-e beszélni arról, hogy mi minden zajlik eközben a lelkükben? Sokan inkább magukba fojtják...

Ami foglalkoztat minket, arról beszélgessünk, de mindig térjünk vissza a hétköznapi életünkhöz, koncentráljunk arra, hogy ne nagyítsuk fel a félelmeket azáltal, hogy egésznap aggodalmaskodunk, és rémtörténeteket olvasunk, osztunk meg egymással. Az elfojtással csak annyit érünk el, hogy a tudattalanba száműzzük a félelmeinket, ahol kontrollálatlanul garázdálkodhatnak: minden olyan érzésünk, amiről nem akarunk tudomást venni, elsüllyed bennünk jó mélyen, de nem szűnik meg létezni. Olyan ez, mint fogfájásra fájdalomcsillapítót venni: rövid időre megszűnik a fájdalomérzet, de a szuvasodás nem oldódik meg.

Ez lelkiekben is hasonlóképpen működik: nem foglalkozunk a fájdalmunkkal, de az mégis irányítja a mindennapjainkat, hiszen, ha valaki megérinti a gyenge pontunkat, felszisszenünk, agresszívvé válunk. Mivel azonban tudatalatti problémáról beszélünk, nem értjük, miért reagálunk hevesen társunk közeledésére, mert voltaképpen az sem tiszta számunkra, hogy mi az a gyenge pont, aminek érintgetésével dühössé tesz bennünket. Csupán a reakciónkat látjuk, és értetlenül állunk az előtt, hogy miért viselkedünk erőszakosan.

Érthető az emberek félelme, szorongása, mert a szomszédjukban háború dúl, ami bizonytalanságot eredményez: nem tudjuk, meddig tart, milyen hatásai lesznek, és átterjed-e a mi országunkra is. Egészen addig nincs gond ezekkel a negatív érzésekkel, amíg a hétköznapokban képesek vagyunk meglétük ellenére úgy működni, mint eddig. Amint azt érezzük, hogy félelmünk ellehetetleníti eddigi életvitelünket, jusson eszünkbe, hogy ezt egy elakadásunk, egy elfojtott traumánk teszi intenzívvé.