Borbé Levente a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium könyvtárosa, író és emellett biblioterapeuta. És nem, ennek nincs köze a Bibliához, annál inkább az irodalomhoz, könyvekhez és lelki beszélgetésekhez. Ha valaki őszintén átadja magát ennek a módszernek, garantáltan leveszi saját vállairól a terhet, felszabadul a gátlások és sérelmek fogsága alól. És hogy mi a szerepe ebben a biblioterapeutának? Interjúnkból kiderül.

– Mit jelent tulajdonképpen a biblioterápia mint módszer, és hogyan lehet az irodalommal gyógyítani?

– Az olvasással kötöm össze elsősorban: az olvasás kikapcsol vagy éppen bekapcsol, leköti a figyelmet, élményt ad egy másik világban. Az olvasás során fontos az összefüggések megtalálása, ugyanakkor segíti az emlékezőtehetséget, finomít rajta és segíti a komplex gondolkozást. A biblioterápia önmagában így lecsupaszítva annyit tesz, hogy az olvasmányélményeinken keresztül fel tudjuk dolgozni a lelki problémáinkat. Mivel én suliban végzem ezt, többnyire visszahúzódó, kirekesztett gyerekeknél használom, ez a módszer első osztályú ezekre a lelki bajokra, depresszióra.

Magát a biblioterápiát nem szoktuk nevén nevezni, mert a terápia szó már kicsit problémás, pedig hát ez egy lélekbeszélgetés, de akkor adunk más nevet neki. Lehet az bármilyen vicces is, például könyvkukacok gyűlése vagy én úgy hívom, hogy olvasói utazás, akkor kalandozunk, és egyúttal még az irodalommal is foglalkozunk. A biblioterápia a művészettudományok egyik ága, sok fajtája van. Magyarországon megkülönböztették az irodalomterápiát is, de nagyon hasonlít a biblioterápiára, szinte rokonlelkek.

– Miben különbözik az irodalomterápia a biblioterápiától?

– Biblioterápián irodalmi műveket használnak fel, irodalomterápián pedig más szövegeket is. Lehet az egy dalszöveg is vagy egy olyan nyomós, elgondolkodtató cikk is, amiből kifolyólag az ember el tud merengni az adott témával kapcsolatosan. De ott van például a meseterápia is, amiben inkább magára a figurára fókuszálnak. Elsősorban arra mennek rá, hogy milyen a sárkány jelleme, a boszorkány jelleme, mit fejez ki, és azt már egymagában lehet tudni, hogy ki a rossz, ki a jó. Nem olyan, mint a biblioterápia, ahol ezek nincsenek így kőbe vésve, és mindenki megtalálja magát abban, amiben egyéniséggé is tud kovácsolódni. Én a biblioterápia kifejezést is lecseréltem, irodalomterápiát szoktam mondani helyette, mert összekeverik a Biblia terápiával, és az egészen más, az egyházi dolog, hit kérdése.

– Kiből válhat jó biblioterapeuta?

– Könyvtárosok és pedagógusok is tudják ezt végezni, természetesen. Ehhez egy barátságos és empatikus ember kell légy, aki fel tudja oldani a diákokban, a gyerekekben ezeket a gátlásokat, de persze ugyanúgy a felnőttekben is, de én inkább diákokkal foglalkozom. A biblioterápia időt ad a gondolkodásra is, mert az embernek igénye van a belső csendre. A csoportban muszáj leülni, ott lenni. Biblioterapeutaként nem a betegséget nézzük, hogy mi a baja annak a személynek, hanem a beteget, úgy egymagában a személyiséget. Ha netán véletlenül valaki egy kicsit sérültebb a kelleténél, amit nem tudok megoldani, akkor segítséget kell hívni pszichológustól, vagy ha annál durvább, akkor pszichiátertől természetesen.

– A legtöbbszöt többes számban beszélt a terápián résztvevőkről, tehát feltételezem, hogy inkább csoportosan szoktak biblioterápiára menni. Van olyan, hogy egyéni ülés?

– Egyéni is van, ezt nem próbáltam ki, viszont rengeteget beszéltem haverokkal, könyvekről. Ez is egyfajta könyvajánló, amit aztán alaposan átbeszélünk. De annyira, hogy eredményes legyen az a beszélgetés terápia szempontból is.

– Mivel járulhat hozzá egy biblioterapeuta, milyen szerepe lesz az ő személyének ebben az egész terápiában?

– Egy hullámhosszon kell tudjon mozogni a résztvevőkkel, a saját nézőpontokat közös nevezőre kell tudja hozni. A terapeuta inkább csak moderál, kérdéseket tesz fel és kérdésekkel is szokott felelni legtöbbször, esetleg olyan mondatokat ejt el, ami megcéloz néhány embert, de nem minősít. És akkor eszerint mindenki egy kicsit magába néz. Emellett ott van a természetesség fontossága is. Nem lehet olyan csinálni, hogy mi nagyon fel vagyunk készülve és mindent tudunk erről a biblioterápiáról, hanem egy kicsit át kell adjuk magunkat. Segítői magatartásunk kell legyen.

– Hogyan kell kiválasztani egy-egy művet? És milyen műveket lehet általában alkalmazni egy-egy ilyen terápia folyamán?

– Mindenféleképpen a novella vált be a leginkább, mert nem igényel hosszú időt az elolvasása, és marad idő a kibeszélgetésre is. Általában úgy szoktam, hogy 4-5 oldalnál ne legyen több, mert akkor a beszélgetés rovására megy. De lehet választani verset vagy dalszöveget is, ezeket szoktam általában. A kiválasztásnál elsősorban az a lényeg, hogy mi passzol a biblioterapeutához, mert ha én nem tudom átvenni, nem vagyok otthonos abban a szövegben, akkor elég nehéz lesz megértetni magamat. Vagy pedig el kell sajátítani, kell dolgozni rajta. Elég sokat.

– Mint bármilyen más terápia esetén, itt is több alkalomra, huzamosabb időre van szükség, hogy hatása legyen?

– Legtöbbször igen. A minimális az három alkalom, de hat-hét alkalom az ideális. Ha megszeretik, főleg felnőtteknél, hogy már egy éve csinálják. Annyira szeretik, annyira belejöttek, hogy nem akarják abbahagyni, kialakul egy nagyon jó közösség, egy aranyos társaság. Nagyon fontos a teljes figyelmesség a terápián: külvilág kizárva, lecsendesedés, belső hangokra figyelés, ezek nélkül nem lehet.

– A börtönökben és kórházakban is szoktak ilyen terápiát alkalmazni. Tudom, hogy ön nem jártas ebben, de mi az, amit így nagyvonalakban el lehet mondani róla?

– Én abból indulok ki, hogy az emberek bármilyen helyen fordulnak is elő, nem feltétlenül kell rányomni a bélyeget, hogy ez aztán rossz, mert börtönben van, vagy kórházban van, megbetegedett, és akkor ezzel nem kell foglalkozni. Én azt látom, hogy ilyenkor a legfontosabb a szeretet, bármilyen elcsépelt is. Több magyarországi példát hallottam börtönben lévőkről, akik a biblioterápia által megnyíltak, kíváncsiak lettek, érdeklődtek önmagukért. Teljesen el voltak veszve, mert egy bizonyos sztereotípiát követve ilyenekké váltak, amilyenekké, olyan környezetben nőttek fel.

A betegeknél egy kicsit másabb a helyzet, mert ott valahogy már nincs meg ez az előítélet, mint a börtönben lévők esetében, ők szabadabbak, csak testi-lelki problémákkal küszködnek, erre kell megoldást találni. De nem is föltétlenül megoldást, mert nincs mindenre megoldás, de lehetőségeket adhatunk a kezükbe, hogy elgondolkozzanak és egy kicsit könnyebben vegyék a helyzetüket. Nem feltétlenül kell a nagy vidámság sem, csak az a megnyugtató beszélgetés, egy-két összekacsintás is bőven elég, és az, hogy számba vesszük őket. Erre fordítanak nagy figyelmet, akik betegekhez járnak.

– A mostani szakmája összeköti az irodalmat és a pszichológiát, de mire vágyott gyermekkorában? Mi akart lenni, ha majd egyszer nagy lesz?

– Én nagyon szerettem rajzolni, ezért amikor megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, akkor rávágtam a rajztanárt. De szerettem a földrajzot, történelmet, az irodalmat is természetesen, de mindig érdekeltek az emberek is. Szerencsére mindent, amit lehetett, megtapasztaltam, és kíváncsivá váltam, hogy miért csinálják így, miért csinálják amúgy, miért jönnek a problémák.

– És a biblioterápia pedig pont egy olyan módszer lehet, ami segít az ilyen gátlásokat feloldozni bennük, nem?

– Sokszor elég nehéz, de igen. Foglalkozom sérült gyerekekkel is, autistákkal, down-kórosokkal és ehhez hasonló vele született problémákkal, ők egyből megnyílnak, de az úgynevezett normális gyerekek, diákok nem tudnak így megnyílni. Van olyan, aki a negyedik foglalkozásnál még mindig tüntet, hogy ő nem fog ezen mosolyogni, hogy kívül akarja rekeszteni magát ezen, még a sapkát is a fejébe húzza, ha kell. De amikor már a terápia vége felé járunk, azért látom, hogy már ő is elmosolyodik, és ez is már valami!

– Egy kicsit térjünk át a könyvtárosi létezésre. Látott-e gyermekkorában könyvtáros mintát? És ha igen, ehhez képest ön milyen könyvtárosnak látja magát?

– Nem láttam mintát, viszont a mi családunkban első perctől sokat olvastak, egyfolytában könyvet vettünk, édesapám észrevette, hogy mit kell, édesanyám megvette, és akkor gyűlt, gyűlt a könyv, sőt abban az időben rengeteg folyóiratot is fogyasztottunk. Én azt láttam, hogy a könyvnek nagy szerepe van. Ha átmentem a barátaimhoz, több mint kétezer könyvet láttam, kis könyvtárakat, hát az hihetetlen volt, mindegyiket levehettük, megnézhettük óvatosan, és valahogy így alakult ki, hogy nagyon megszerettem a könyveket.

– És aztán hivatás lett belőle.

– Összegyűlt minden. Egy darabig tanítottam, de írogatok is, rajzolok is, festek, bármilyen képzőművészettel elvagyok. Amikor megismerkedtem Bartos Évával, a híres biblioterapeutával 2010-ben, attól kezdve nyughatatlan lettem, mert olyan hitelesen adta elő mindazt, amit ő képviselt, hogy visszaút nem volt. És azóta is tartjuk a kapcsolatot, nem csak vele, más biblioterapeutával is, irodalomterapeutával is nagyon segítőkészek és mindenben, amiben lehet. Együtt tudunk dolgozni. Ennek nagyon örülök, hogy így működünk!

– És a múlt hétvégén kapta meg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) díját, a Monoki István-díjat könyvtárosi tevékenysége miatt. Mit jelent ez az ön számára?

– Elsősorban jólesik, mert rám figyeltek és természetesen köszönöm mindazoknak, akik elfogadtak úgy, ahogy vagyok, befogadtak, megértettek, segítettek, és nem utolsó sorban hasznosnak tartották a munkámat! Ösztönöz, hogy még jobban és még tovább csináljam, ameddig bírom, ameddig lehetőségem van.

– Mi volt az utolsó olyan olvasmányélménye, amit akár ajánlana az olvasóinknak is?

– Visky András Kitelepítés című könyve. A történet nagyon megrázó, a kommunista rendszernek a műve, amiben a családomnak is volt része benne. Nem ilyen típusú, de súlyos volt az is mindenféleképpen, hogy mit tud tenni egy rendszer az emberrel, és hogyan lehet ebből talpra állni. Ez fantasztikus olvasmány volt számomra. És megható az az őszinteség, ahogy le van írva, teljesen átvettem.

Visky Andrással Kitelepítés című könyvéről ebben az interjúban beszélgettünk:

(Nyitókép: Pexels)