Rostás Árpád a legtöbbször „a nemzet asztalosaként” mutatkozik be. Gyermekkorát intézetben töltötte, hiszen szülei nem tudták volna felnevelni, négyévesen már el is döntötte: ő a legjobb asztalos szeretne lenni. Álmait valóra is váltotta, hiszen jelenleg a párizsi Notre-Dame-székesegyházban restaurál, de dolgozott már Versailles-ban, a Louvre-ban, a válaszúti Bánffy-kastélyban, sőt javította már Ferenc József és Ady Endre íróasztalát is. Szakmája iránti elhivatottsága és szenvedélye megkérdőjelezhetetlen, ahogyan az is, hogy cigánysága miatt sajnos nem egyszer érte hátrányos megkülönböztetés, amiről őszintén beszélt interjúnkban. A nemzetközi roma nap alkalmából őt kérdeztük.

– Észrevettem, hogy egy jó ideje „a nemzet asztalosaként” mutatkozik be. Honnan ez a titulus?

– Amikor megnyertem egy nagyon komoly asztalos versenyt, akkor úgy mutattak be, hogy a nemzet asztalosa. Azelőtt voltam én már cigányasztalos, vándorasztalos, mert sokat voltam külföldön és Erdélyben is, ezért így terjedt el rólam.

– Milyen érzések kavarogtak önben, amikor ezzel a jelzővel illették?

– Meglepődtem. Erre a versenyre mások neveztek be engem, és én erről nem tudtam, csak akkor szóltak, amikor bejutottam a három legjobb közé. A zsűrinek és a közönségnek is megvan az álláspontja, mindenki szavazott, én pedig a zsűrinél és a közönségnél is első lettem.

– Gyermekotthonban, intézetben nevelkedett, mert a szülei túl szegények voltak ahhoz, hogy önt is eltartsák és felneveljék. Azt mondta az egyik interjújában, hogy már nem haragszik rájuk.

– Bennem nincs harag egyáltalán. Miért haragudjak rájuk? Köszönetet mondok nekik, mert hogyha én nem kerülök intézetbe, akkor ma nem vagyok asztalos. Egyik cigánytelepről a másik cigánytelepre kallódtam volna. Négyévesen vártam édesanyámat, nem jött, de jött egy nevelőtanár, én felemelt kézzel szaladtam felé, és azt kiabáltam, hogy „merre volt, édesanyám?”. Mondta, hogy ő egy nevelő tanár, de én nem akartam elhinni, sírtam.

Vasárnap reggel elvitt a templomba, és ahogy beléptem, megszólalt a gyönyörű orgonaszó, és ott volt egy kereszt is, amit le akartam venni a falról, letöröltem a vért és mondták, hogy ő az Isten. Felmentem a karzatra, de nem tudtam levenni a szememet a keresztről, azt mondtam, ilyet én is tudok csinálni. Itt kezdődött a szakma szeretete. Az intézet egy nagy kastélyban működött, ahol a régi bútorok, műtárgyak, festmények megfogtak engem. Orgonakészítő vagy hintókészítő akartam lenni, de nem volt rá lehetőség, de az asztalos szakmára volt, aki megtanítson.

– Tehát tulajdonképpen a gyermekotthonnak és az ottani szakembereknek köszönheti azt, hogy végül asztalos lett. Milyen más emlékeket tud felidézni az intézetből?

– Amikor 220-an voltunk egy intézetben és jött a karácsony vagy a nyár, akkor általában tízen maradtunk. Minden nyáron kimentem dolgozni, kerestem 5-10 forintot. Ha visszagondolunk, nem volt jó, de elment. Mindig vártam anyukámat, de nem jött. Amikor kikerültem az intézetből, kollégiumba mentem, de rendszeresen visszajártam Nágocsra,, az intézetbe. Én azt hittem, ott lakom abban a kastélyban, de egyszer azt mondta az igazgató, hogy „Árpád, ide jöhetsz bármikor, de te nem tartozol már ide”, akkor még mindig nem tudtam felfogni.

Aztán a kollégiumban is egyedül maradtam, péntek, szombat, vasárnap és ünnepnapon is. De mindig feltaláltam magam: elmentem sportolni, tanultam, olvastam, régi mestereket kerestem fel, nyáron náluk voltam. Hol kukoricásban, hol erdőben, hol lépcsőházban aludtam, csak az érdekelt, hogy másnap tudjak a mesterhez menni. Sőt olyan is volt, hogy kifúrtam egy lukat az ajtón, hogy lássam, hogy dolgozik a mester. Én akartam a legjobb lenni a szakmában, ezért nem kértem a mesterektől semmi pénzt, inkább én fizettem volna, csakhogy tanulhassak. Senki el ne higgye, hogy ezt a szakmát könyvből meg lehet tanulni. Ha valakinek nincs gyakorlata, akkor az egyenlő nullával.

– Egy fél szó erejéig megemlítette azt, hogy amikor unatkozott, eljárt sportolni. Nem is akárhogyan: válogatott bokszoló volt. Még mindig bokszol?

– Igen, megy az edzés, nem adom fel. Ameddig tudok sportolni, gyerekekkel lehetek, táborba vihetem őket, addig minden jó. Az asztalos táborokat is mindig úgy szervezem, hogy legyen sport is meg munka is, tanítom őket faragni, intarziázni, hoznak régi bútort, széket, megmutatom, hogyan kell ezt letisztítani, hogy lehet azt kijavítani. Elmondom azokat a hibákat, amelyekbe beleesnek, és jó érzés, amikor elmondhatom nekik, „nagyon szép munka, csak az fél év múlva tönkremegy, nem jó”. És elmondom azt is, hogy lehet jó minőségben dolgozni. Amit én megcsinálok, életem végéig garanciában van.

– A legtöbbször úgy szervezi ezeket a szakmai táborokat, hogy nem kér érte pénzt, merthogy ön is az adófizetők pénzén tanult annakidején, így próbálja meghálálni.

– Persze, hogy nem kérek pénzt. Ha már valaki pénzt kér ezért, az nem jó. Van olyan szülő is és gyerek is, aki azért nem tud elmenni táborba, mert nincs pénze. Én várom őket is.

– Sikeresek ezek a táborok? Vannak lelkes gyerekek, fiatalok?

– 2000 óta 9350 gyereket vittem táborba. Ezt az emléket senki nem tudja elvenni tőlük. És sokan nagyon jó szakemberek lettek, az egyiküket tavalyelőtt meglátogattam Olaszországban, nálam tanult, amikor csináltuk a somogyvári kastélyt. A másik Németországban, a harmadik Londonban, Párizsban van. Volt olyan is, aki azért lett asztalos, mert én vagyok a példaképe. Én erre tettem fel az életemet: a kastélyok, a templomok, a kúriák berendezésére, restaurálására. Ezt szeretném csinálni, amíg élek, még legalább harmincöt évet adok magamnak.

– Erdélyben is volt néhány éve, a válaszúti Bánffy-kastély felújításával foglalkozott, és tábort is szerveztek. Konkrétan mi volt a feladata a kastélyban, és milyen volt a tábor?

– Az egész kastély kátránnyal volt lekenve, nem tudták letisztítani, öt évig állt ott. Szakembert kerestek, de én nem akartam elvállalni, végül a lányom meggyőzött. Elmentem és letisztítottam, ezután csodájára jártak. A táborban pedig több mint százan voltak, letakarítottunk 1400 négyzetmétert három hónap alatt.

– Mikor és hol volt az első nemzetközi munkája? Egyáltalán hogy találnak önre? Pályázik ezekre a munkákra?

– Nem, nekem nincsenek több millió forintos gépeim, én kézzel dolgozok. Általában úgy keresnek meg, hogy azt mondják, nem tudnak valamit megcsinálni, és hallottak már erről a cigány asztalosról, rólan. Én nem hirdetek, hanem hozzám jönnek.

– Vegyük szépen sorba, milyen neves helyeken volt már. Az egyik legnagyobb és legutóbbi munkája: egyedüli magyar asztalosként dolgozott a leégett Notre-Dame-ban.

– Most is dolgozom, igen. Beválasztottak az öt legjobb asztalos közé, mert csak kézzel lehet ott dolgozni. Gyakorolnom kell, hogy profi munka legyen, negyven négyzetméter az én részem: ott kell visszaállítanom, kipótolnom mindent, ami eltört vagy bennégett, például nagyon tömör oltárfaragásokat. 2028-ra lesz teljesen kész a Notre-Dame.

– Maradjunk továbbra is Párizsban. A Louvre-ban milyen munkája volt?

– Napóleon ágyának egy bizonyos részét restauráltam, egy hónapot voltam ott.  Eredetileg a versailles-i kastélynál voltam hét évig restaurátor, a vadászkastélyon dolgoztam. Először három hónapra kellett volna mennem, amiből hét év lett, folyton találtak nekem munkát, mert nem ijedtem meg tőle. Rengeteget tanultam Párizsban, éreztem, hogy ez az én világom. De voltam Horvátországban, Szlovéniában, ahol kápolnát csináltam, felajánlottam a kinti magyaroknak, és nem kértem érte pénzt, a magyarokért szívem-lelkem beletettem. Nekem nem volt papírom arról, hogy restauráló vagyok, a mai napig sincs.

– A londoni királyi családnak, illetve Ferenc pápának is dolgozott már.

– Igen, a királyi családnak két bölcsőt készítettem. Amikor ezekkel végeztem, Londonból eljöttek és megnézték a bölcsőt, azt mondták, hogy méltó a királyi családhoz. Ezután személyesen én vittem ki és adtam át. Ferenc pápának is dolgoztam, így van, én készítettem a címerét és egy Szűzanya-szobrot. Ott vannak Romában, a Vatikánban. Azt gondolom, vissza kell adnom mindazt, amit a Jóisten adott.

– Nagyon érdekes dologra lettem figyelmes az előző interjúiban: ön imádkozik a régi mesterekhez, akiknek a munkáin dolgozik éppen?

– Így van. Azt kérem a régi mestertől, hogy figyeljen rám, segítséget szeretnék kérni tőle, hogy az ő munkáját folytathassam. Tulajdonképpen engedélyt kérek, hogy az ő munkájához hozzányúljak.

– Mit tart az ön erősségének, miért ennyire kiemelkedő a munkája?

– Megmondom őszintén, nem tudom. Rengeteg nagyon jó szakember van, egyik jobb, mint a másik. Én annyival vagyok másabb, hogy egy kicsit mindig többet teszek bele, a szívemet-lelkemet, hittel csinálom, mert ha nem, akkor megette a fene. Nem a pénz érdekel, hanem az, hogy »magának van egy kasztnija«, ott kapta az első csókot a párjától, vagy ott puszilta meg az édesanyját, magához kötődik az a kasztni.

Elmegy tíz asztaloshoz, mind a tíz elmondja, hogy nem lehet megcsinálni, sírni fog, de még mindig van remény: az a cigány asztalos. Eljön hozzám, megcsinálom, visszavezetem magát a múltba, visszaadom ezt az örömöt. És ez kincs, érték. Van egy ilyen vers, amit írtam: „Amit alkotsz, azt tiszta szívből tedd. És ha szól hozzád, mond néked valamit, akkor érted meg az elődeink gondolatait”. Azért maradtak fenn a műtárgyak, mert valaki mindig ragaszkodott hozzájuk.

– Még arra a szeletkére lennék kíváncsi az életéből, hogy milyen volt cigányként érvényesülni, az életben és a szakmájában? Érte-e bármiféle negatív vagy hátrányos megkülönböztetés amiatt, hogy roma?

– Tízből kilencszer igen. Például ezért léptem vissza a Prima Primissima díj jelöléstől (2012-ben –szerk. megj.). Rengeteg olyan levél érkezett, hogy „mit keres a cigány a tudósok és a művészek világában?”. Behívatott engem az ügyvéd úr, elkezdte mondani, hogy sok levelet kaptak azzal kapcsolatban, hogy nincs is szakmám, és cigány vagyok. A lányom, aki akkor még nem diplomázott le, elkezdett védeni azzal, hogy van szakmunkás versenyem. Ezután a doktor úr megfenyegetett azzal, hogy ha nem lépek vissza a jelöléstől, akkor a lányom nem fog lediplomázni, neki egy enternyomás és tönkretesz. Természetesen a lányom mindennél többen ér nekem, ezért visszaadtam a díjat.

Egy másik példa, amikor megkaptam a Pro Architectura díjat (2017-ben – szerk. megj.), az építészet legnagyobb díját, 14 emberből 13-mal készítettek interjút, de velem nem. Azt mondták, hogy elfogyott az idő. Pont. Szóval egy rólam készült hír vagy interjú alá 100-ból 98 nagyon jót ír, kettő biztos azt, hogy „mocskos cigány, nincs is szakmája” és ehhez hasonlókat. De már nem foglalkozok ilyenekkel. Kit érdekel? Hát annyi munka van, vigye el mind a tízet. A tizenegyediket már nem tudja.

– Hogy érintették a romaság miatti megfosztások?

– Bántott, sírtam, hogy miért mondanak ilyeneket, hisz épp én adtam neki munkát, én ajánltam be ide vagy oda. Egy idő után azt mondtam, hogy ezzel nem akarok foglalkozni. Van egy mondásom: a sakkban paraszt nélkül nincs győzelem.

(Nyitókép: képernyőmentés, REDIAPRO Network YouTube-csatorna)