Halottak napján élesebben hasíthat a gyászolóba a hiány és a megválaszolatlan kérdés, hogy „mi értelme ennek, miért akarhatta ezt Isten?” – főként, ha tragikus körülmények között, túl fiatalon ment el, akit a legjobban szeretett. Hogyan lehet túlélni a túlélhetetlent, miben és kinek segíthet a csoportos gyászfeldolgozás? – Nagy Gizella marosvásárhelyi mentálhigiénés segítővel, gyászcsoport-vezetővel arról beszélgettünk, hogyan válhatnak átjárhatóvá a veszteség áthatolhatatlan falai, és hogyan állhatunk igazán támogatóan a gyászoló mellett.

– Amikor egy felfoghatatlan tragédia után a gyászoló tehetetlenségében és mérhetetlen fájdalmában azt kérdezi: „mi értelme ennek? hogyan engedheti ezt meg Isten?” – mit tud ön mondani, mit lehet, mit szabad egyáltalán mondani ilyenkor?

– Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű válasz, hiszen nincs két egyforma életút, és ami az egyik embernek vigaszt nyújt, a másiknak akár árthat is. Kész receptek sincsenek, mert ahogy az életünk, úgy az eltávozásunk is egyedi. Van, aki idős korában hosszas betegség után hal meg, akkor, amikor bármennyire szeretik és ragaszkodnak hozzá, már mindenki belefárad a gondozásába és tudatosul, hogy el kell engedni, de van, akit hirtelen, fiatalon ragad el a halál. Ez utóbbi esetben az elfogadás lehetetlennek tűnik, és kérdéses, hogy egyáltalán fel lehet-e készülni egy ilyen csapásra, és ha igen, hogyan.

Azt mondta egyik idős, kedves ismerősöm, hogy „tudom, ez az élet rendje, mind elmegyünk. Azt is tudom, hogy valahol jobb, hogy nem én mentem el hamarabb, hisz a férjem szenvedett, és nem tudta volna magát egyedül rendezni. Mégis minden este, amikor lekapcsolom a villanyt, úgy érzem belehalok a hiányába.” Nem tudom, hogyan lehetett volna vigasztalni, viszont megtehettem, hogy minden este felhívtam telefonon. Nem vigasztaltam, meghallgattam, és az alvási gondjain próbáltam segíteni.

A gyászoló kérdésére, hogy miért akarhatja ezt Isten, egyfajta válaszként egyik gyászoló ismerősömet idézem: „olyan kérdéseket tettem fel, amikre talán nem is akartam hallani a választ, de jól esett feltenni, talán mert ott volt bennem a remény, hátha valaki mondhat nekem valami biztatót. Egyszer aztán valaki azt mondta, ha tényleg hiszel Istenben, tudod, hogy most is nagyon szeret, ha nem hiszel, akkor meg fölösleges feltenned ilyen kérdéseket.”

Olyan gyászolóval is találkoztam, aki azt mondta, Isten akaratát nem lehet felülírni. Azt mondta, „erős istenhittel elő ember vagyok, tudom, hogy valamivel kiérdemeltem ezt a büntetést”. A vezeklésbe menekült, és kórházba került. A kérdés nyitott: vajon melyik a jó út? Nem lehet megmondani. Egy biztos, hogy nem elég alázattal, tehetetlenségbe zuhanva, elfogadni, ami velünk történik.

Természetes, hogy még az istenhittel élő emberben is megfogalmazódik, mi értelme ennek a tragédiának, úgy érezheti, Isten elfordult tőle, ambivalens érzések kavalkádja keríti hatalmába: harag, bűntudat, félelem, hála, düh, bosszú, a bűnbak találásának a vágya, a tehetetlenség érzése, sőt a passzivitás, a kiüresedés érzése is mind jelen lehet a gyász időszakában.

Az én értelmezésemben a tragédiák miértjébe bele lehet magyarázni azérteket, de ez csak okoskodás. Vajon lehet egyáltalán értelmet találni vagy vigasztaló szavakat mondani annak, aki elveszíti a gyermekét, gyermekként a szüleit, a társát, aki a mindene volt? Abba a hibába szoktunk esni, hogy azt hisszük, mindenképp mondani kell valamit. Inkább óvakodjunk a tanácsadástól, az olyan vigasztaló szavaktól, hogy „Isten ad majd másikat!” vagy „az idő majd meggyógyít”, „légy erős!” vagy gyermeknek azt, hogy „most neked kell átvenned édesapád vagy édesanyád helyét!”.

Édesanyám elsőszülött gyermeke, a kisfia, még egyéves sem volt, amikor meghalt. Sokan azzal vigasztalták, hogy még fiatal, ad majd Isten másikat helyette. Azt mondta, ilyenkor mindig azt gondolta, hogy „jobb lett volna, ha csendben maradsz”.

Edit Eva Eger valahogy úgy fogalmaz az idő szerepéről, hogy nem az idő oldja meg a gyászoló fájdalmát, hanem az, hogy mit kezd ezzel az idővel. Amikor azt mondjuk „légy erős!”, gondolunk-e arra, hogy miként lehetne erős, aki úgy érzi, belehal a fájdalomba, nincs ereje semmihez?

– Hogyan állhatunk akkor támogatóan a gyászoló mellett?

– Azt gondolom, együttérezni fontos a veszteséget elszenvedett emberrel. Együttérezni és jelen lenni az életében, amennyire igényli. Értésére kell adni, hogy számíthat ránk, hiszen a gyászolónak nem feltétlenül szavakra, hanem olyan embertársakra van szüksége, akikre számíthat, akik rendszeresen elmennek hozzá, vagy felhívják telefonon, ha lehet, ugyanabban az időpontban, hiszen a gyászoló biztonságérzete, stabilitása is megrendül.

Egyik gyászoló azt mesélte, hogy, amikor egyedül maradt a gyermekeivel, a barátnője, aki más városban lakott, minden reggel felhívta telefonon, hogy együtt igyák meg a reggeli kávét. Sokszor alig beszéltek pár szót, de tudta, hogy a másik ott van, és holnap is ott lesz, ugyanabban az órában. Ez erőforrás volt számára a nap indításához.

A tragédiák olyanok, mint az áthatolhatatlannak látszó falak. Beleütközünk, és úgy érezzük, nincs tovább. Mégis meg lehet találni az élet folytatásának értelmét, és talán ebben rejlik a gyászfeldolgozás lényege. Ez a fal igazán soha nem fog eltűnni, csak idővel átjárhatóvá válik, már nem fog annyira fájni, amikor beleütközünk.

Ez nem azt jelenti, hogy az idő begyógyítja a sebeinket. Azok ugyanúgy, ahogy a test sebei, csak akkor gyógyulnak meg idővel, ha kezeljük, ha dolgozunk vele, ha teszünk azért, hogy meggyógyuljanak.

Ahogy Al Ghaui Hesna fogalmaz a Miért pont én? című könyvében: „az ember életében vannak pillanatok, amikor elválik az előtte és utána”. Hogy milyen lesz, nagyban függ tőlünk. Az előtte milyensége attól függ, mit viszünk tovább a szívünkben, az emlékeinkben, hogyan akarjuk megőrizni és felidézni. Az utána pedig attól, hogyan tudjuk átértékelni, értelmet adni a mindennapoknak, a minden reggeli felkelésnek, és hogy fel tudjuk-e építeni a megváltozott új életünket. 

– Miben segíthet, kinek alkalmas a gyászfeldolgozó csoport? Mi történik a találkozások során?

– A csoport bárkinek alkalmas lehet, bár nem mindenki szeret csoportban megnyílni. Azért szeretem, mert általában hattagú a csoport, így nem vagyunk sokan, mégis egy kis közösséget jelentünk egymásnak. A tagok megélik az összetartozás élményét: egy olyan közegben lehetnek jelen, ahol figyelnek rájuk, és ahol a teljes titoktartásnak köszönhetően biztonságban érezhetik magukat. A csoportot mindig azzal a fontos alapszabállyal indítjuk, hogy senki sem azért van itt, hogy a mások terheit is magára vegye. Ugyanakkor az is kulcsfontosságú, hogy senki ne bagatellizálja el a saját fájdalmát a többiek vesztesége mellett.

A találkozások során sokat tanulunk egymástól. Az elsők az önerősítésről szólnak. Megnézzük milyen erőforrásokra számíthatunk magunkban és a környezetünkben, hogy milyen a szociális, a kapcsolati háló, amiben élünk, hogyan fejleszthetjük a rezilienciánkat, hogyan és milyen öngondoskodási tervet készíthetünk magunknak. Egyik célja a csoportos együttléteknek, hogy eljussunk odáig, hogy a legszebb, legörömtelibb, legboldogabb emlékeken keresztül tudjunk hálát adni azért, hogy ők, akiket elvesztettük részei voltak az életünknek. Hogy miután beköltöznek a szívünkbe, úgy tudjuk őket a mindennapjaink részévé tenni, hogy ne belehaljunk a hiányukba, hanem hálát adjunk értük.

Előfordulhat az is, hogy a folyamat során olyan mélyen elásott, fel nem dolgozott traumák törnek felszínre, amelyek miatt a gyászoló hirtelen úgy érzi, jobb, ha kilép a csoportból. Ilyenkor a távozó gyakran elkerülő vagy kompenzáló pótcselekvésekbe menekül, esetleg egyéni terápián próbálja meg feldolgozni a tudatalattiban tárolt traumákat. Félő az is, hogy a friss veszteség is a korábbi, feldolgozatlan traumák mellé temetődik a mélybe. Hosszú távon ennek súlyos következményei is lehetnek: betegségek kialakulásához járulhatnak hozzá. Ezek általában akkor jelentkeznek, amikor valamilyen okból a pótcselekvéssor – ami felszínen tartotta az érintettet – megszűnik, és hirtelen visszazuhan a fájdalmaiba.

Orvos-Tóth Noémi azt írja, „a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet”, nem mindegy azonban, hogyan növi körbe: úgy, hogy bent ragadunk a fájdalomszigetünben, miközben körülöttünk zajlik az élet, vagy úgy, hogy idővel, lassan beengedjük az életet. A csoport ez utóbbira kínál lehetőséget.

– Gyászolókat támogat, gyászfeldolgozást segít csoportban is – ez hogyan kezdődött, és honnan jött a csoport gondolata?

– Gyászfeldolgozással, nem szakképzett gyászkísérőként már több mint negyven éve foglalkozom. A férjem lelkészi hivatása akarva-akaratlan behozta az életembe a gyászolókat. A kilencvenes évek közepén a férjemnek köszönhetően a szőkefalvi Gábor cigányok temetkezési szokásai keltették fel az érdeklődésemet. Végül ez lett az államvizsga dolgozatom témája is. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem mesterképzésén mentálhigiénét tanultam. Utána kezdtem igazán tanulmányozni a gyászfeldolgozást, Szegeden, majd Budapesten tanultam.

Talán a születésem is vezetett ebbe az irányba. A szüleim első gyermekét kilenc hónapos korában egy fel nem ismert tüdőgyulladás vitte el. Utána két lányuk született, a nővérem, majd én. Édesanyám egyszer valami nagyon kedveset akart mondani, és a fejemet simogatva magához ölelt, és azt mondta „milyen jó, hogy te megszülettél! Ha Istvánka még élne, nem biztos, hogy vállaltam volna harmadik gyermeket”. A szeretetét akarta kifejezni, bennem viszont ezek a mondatok bűntudatot keltettek. Jártam ki a temetőbe, a bátyám sírjához, virágot vittem, és kértem a bocsánatát, hogy megszülettem. Elgyászoltam a bátyámat, akivel soha nem találkoztam, de úgy éreztem, neki köszönhetem az életem. Elég hosszú folyamat volt, de felszabadító. Soha többé nem tért vissza a bűntudat.

A csoport gondolata a Covid-járvány idején született. Kedei Ibolya vallástanárnővel indítottunk olyan csoportot 2020-ban, amilyen akkor még nem volt Marosvásárhelyen. Szakembereket hívtunk meg, és a Covid okozta veszteségek feldolgozásában próbáltunk segíteni a Bolyai téri unitárius egyházközség égisze alatt. Akkor tudatosult bennem, hogy a csoporttagok egymásnak erőforrást jelenthetnek a veszteségfeldolgozásban is: erősítik egymást. A csoport által megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal és hogy nemcsak szabad, hanem meg is kell élnünk a gyászunk okozta fájdalmat. 

A csoporttalálkozók lezárásaként egy mára szinte rituálévá vált gyertyagyújtást szoktunk gyakorolni. Egymásnak adva a lángot, mindenki gyertyáját meggyújtjuk, majd elvesztett szeretteinkre gondolva, a sok kicsi lángot egyesítve, meggyújtjuk a csoport gyertyáját.

A csoportgyertya lángjának fellobbanása jelképezi azt az erőt, amit az együttlét jelenthet mindannyiunknak. Ezt azzal is szoktuk erősíteni időnként, hogy hangosan mondunk el egy idézetet vagy imát, mint például a Victor Hugonak is tulajdonított, de Valérie Perrin Másodvirágzás című könyvében olvasható gyönyörű vallomást: „Ahol voltál, már nem vagy ott, de mindenütt jelen vagy, ahol én vagyok.”

(Nyitókép: Pexels)

Kapcsolódó

Gyász és továbblépés: „az elhunyt hozzátartozód is biztos azt szeretné, hogy folytasd”

Ferenczi Enikő unitárius lelkész, mentálhigiénés szakember szerint egy idő után megtanul együtt élni a hiánnyal a gyászoló, enyhül a fájdalom, de sok függ attól, milyen a haláleset.

gyász gyászfeldolgozás módszere emlékezés halottak napja