„Csókolom!” – harsogták udvariasan a csíkszeredai kisdiákok, amikor osztálytermükbe huszárok toppantak be. A gyermekek rendhagyó történelemórán tanulták meg, hogy „erőt, tisztességet!” illik köszönni a vitézembereknek. A tanárok a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület kapitánya és hadnagya voltak, akik pénteken több iskolában beszéltek a kisdiákoknak a huszáremberek szerepéről a magyar forradalomban és szabadságharcban. A rendhagyó történelemórákra mi is elkísértük a hagyományőrzőket.

„A huszárok derekasan kivették a részüket a magyar szabadságharcból, nekik köszönhetjük, hogy ma magyarul érezhetünk, és magyarul beszélhetünk” – kezdte az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetét Szőcs Elek, a csíkszéki huszárok kapitánya. A csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskola előkészítő osztályai, a Csiga-Biga óvoda apróságai, a csíkcsicsói Kájoni János Általános Iskola hetedik és nyolcadik osztályosai, valamint a csíkmadarasi Kiss Ferenc Általános Iskola diákjai csodálkozhattak rá a vitézemberek egykori tevékenységére, illetve arra, miként őrzik hagyományaikat napjainkban a huszáregyesület tagjai.

A gyermekek érdeklődők és felszabadultak voltak a tekintélyes felnőttek jelenlétében. A kisfiúk beismerték, jómaguk is karddal büszkélkedhetnek, hiszen otthon legtöbbjüknek fakard áll a játékaik között, a kislányok pedig kijelentették, „nagyon szeretik a harcos hazafikat”. Míg akadt olyan lurkó, aki azért aggodalmaskodott, hogy napjainkban megvívott csatáik is győzelemmel érjenek véget, egy másik azt részletezte, ő jól ismeri a katonákat, mert a nagytatája is baka volt a háborúban. A nagyobbacskák már komolyabb témákat is felvetettek, kiderült, többen szeretnének a huszáregyesülethez csatlakozni, egyrészt „a hazáért”, másrészt pedig azért, mert mindig is vonzotta őket az örökség, amit felmenőiktől kaptak, azt szeretnék a magyar nemzetnek továbbadni.

A huszár elit katona volt: tökéletesen bánt a fegyverével és a lovával

Az osztálytermekbe dalolva lépett be a kapitány és a hadnagy: a forradalom és szabadságharc közismert nótáit zengték, az éneklésbe a kisgyermekek is bekapcsolódtak. Miután a nótázás véget ért, kezdetét vette a „tudásfelmérés”. A tanulók nem vallottak szégyent: kisebbek és nagyobbacskák is magabiztosan jelentették ki, március 15-én „a szabadságot ünnepeljük”, „a magyar szabadságharcról emlékezünk meg”, „a harcban elesettekre gondolunk”. Azt is tudták, kokárdát illik a magyar nemzeti ünnepen a szívük fölött viselniük, amelynek piros színe az erőt, fehér színe a hűséget, zöldje pedig a reményt jelképezi.

Kórusban zengték, hogy a huszár legjobb barátja a lova volt, így a két hagyományőrző nem botlott nehézségekbe, gördülékenyen beszélgethetett a rátermett diákokkal a forradalom és szabadságharc eseményeiről, hiszen csupán finomítaniuk, kiegészíteniük kellett a meglévő tudást. Kiderült, a huszár mindenkinél jobban szerette a lovát, mert az állatnak köszönhette az életben maradását. Összeforrt lovával a vitéz, hét évig tanulta ugyanis, hogyan ülje meg az állatot, és miként harcoljon a hátáról, úgy, hogy csak egy kézzel kapaszkodik a gyeplőszárba. Mivel hosszú időt töltött paripájával, egy testként mozgott vele a háborúban: a könnyűlovassági fegyvernem katonája a szélsebes állatot testével és gondolataival irányította.

Kapcsolódó

Huszárok, csikósok, lovak nyelvén beszélők – belestünk a Székelyföldi Lovas Ünnep kulisszái mögé is

András Endre hadnagy kiemelte, voltaképpen a csizmán lévő sarkantyúval biztatta a katona a táltosát. Nóniuszok, gidránok, kisbériek sorakoztak a háborúban, olyan karcsú, magas teremtések, amelyek erejében és kitartásában megbízhatott a katona. A bizalom egyébként kölcsönös volt: dördülhetett ágyú vagy puskacső a lovak közelében, nem tágítottak gazdáik mellől, a végsőkig szolgálták a vitézeket.

A csatában lova mellett viselete is védte a huszárt: csákója rangjelzésként funkcionált, rajta a csákórózsa és a lófarokból készült dísz nemzeti hovatartozását, és négylábú társa iránti elköteleződését jelképezte. A fejfedő azonban nemcsak dísz volt, hanem praktikus védőeszköz is: a hátulján lévő fekete bőrt harcok folyamán tarkójára hajthatta a vitéz, ezzel védte fejét és nyakát az ellenség kardcsapásaitól. Teljes viselete páncélként szolgált: mentéje, amelyet féloldalán viselt, védte a szívét és a gyeplőbe kapaszkodó karját, karddal sújtó kezét viszont szabadon hagyta, hogy könnyűszerrel mozgathassa. Dolmányát ingje fölött viselte szintén páncélként, ugyanis a rajta lévő „vitézkötések”, azaz sujtások acélszálakkal voltak teletűzdelve, amelyek enyhítették a kardcsapásokat.

Harisnyájuk – ahogyan teljes viseletük is – hovatartozásuktól függően változott. A 15. Mátyás Huszárok székely harisnyát viseltek, mert abban az időszakban, amikor az ezredhez csatlakoztak, nem volt már elegendő pénz és idő a díszes huszárruhák megalkotásához, sürgette őket a háború. Ezzel magyarázható, hogy viseletük megtartotta a szürke posztó egyszerűségét. Egyébként a legtöbb királyi udvar alakított magának huszárezredeket, lévén, hogy a legelitebb alakulatnak minősült egykoron a rajtaütésszerűn támadó vitézek rendje – részletezték a hagyományőrzők.

A kisdiákok azt is megtudhatták, 500 éves múltra tekint vissza a huszárok története, ugyanis Mátyás Király korabeli írások említik először tetteiket. Az igazságos idejéből ered a huszár megnevezés, ami a húsz ár fogalomból származik: Corvinus Mátyás uralkodása idején úgy rendelkezett, minden húsz-húsz jobbágytelek után egy katonát állítsanak ki a király seregének.  Egészen az első világháborúig folytatták hazafias tevékenységüket, s mi több, még a második világháborúban is „meglepték” az orosz katonákat a lövészárkokban, ám a gépfegyverekkel már nem bírták lóháton, karddal és karabéllyal felvenni a versenyt, ezért szorultak ki lassacskán a csatatérről. A vitézekből felderítők, őrszemek, futárok váltak, így tudták kamatoztatni lovas tudásukat az egyre könyörtelenebb háborúkban.

Életmódjukkal tanítják a hagyományőrzők a huszárbecsületet

András Endre hadnagy, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület elnöke elmondta, fontosnak tartják a fiatalság számára tapasztalatok és élmények alapján átörökíteni a hagyományokat. Örömmel fogadták az iskolák felkéréseit, hiszen biztosak benne, a pedagógusok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a csemetékbe tudást szivárogtassanak őseikről, hagyományaikról és a haza dicső tetteiről, ám az elméleti tudást, amit iskolai körülmények között kifestőkönyvek, versek, énekek, kézimunkaórák mélyítenek el, szükséges egyfajta élményszerűséggel is kiegészíteni, ami egyszer s mindenkorra beleülteti a kisdiákokba, hogyan néztek ki, miként harcoltak, milyen életmódot folytattak a vitézemberek.

Az egyesület 2008-ban alakult, tagjai becsületes férfiemberek, akik valóban elköteleződést éreznek a haza iránt, ezért időt, energiát nem sajnálva ápolják hagyományait. Felszerelésük korhű mása az egykori huszárok viseletének, életmódjuk pedig mondhatni modernkori változata annak, amit a könnyűlovassági fegyvernem katonái valamikor folytattak: huszárbecsület, tisztesség, elhivatottság, tenni akarás jellemzi az egyesület tagjait, a ló iránti szenvedély és a lovasélet szabadsága pedig pontosan úgy ég bennük, ahogyan őseikben a csatatéren.