A kiégés (burnout) egyre gyakrabban kerül a figyelem középpontjába, ahogy a modern társadalom felgyorsult tempója és az állandó teljesítménykényszer növeli a mentális és fizikai kimerültség esélyét.  Ezt az állapotot először 1974-ben Herbert Freudenberger pszichológus írta le mint a hosszan tartó érzelmi és fizikai kimerültség eredményeként kialakuló állapotot, amelyet leggyakrabban a munkahelyi stressz vált ki. Azóta a kiégést nemcsak a szakmai életben, hanem a magánélet különböző területein is felismerik. De mi is pontosan a kiégés, hogyan ismerhetjük fel, és mit tehetünk ellene? Bakk-Miklósi Kinga pszichológust kérdeztük. 

– Mit takar pontosan a burnout vagyis a kiégés fogalma? Hol találkozunk ezzel az állapottal a leggyakrabban?

– A kiégést a szakirodalomban főleg a munkahelyi kiégésre értjük, az összes többi fáradtság, fásultság és hasonló szavakkal illethető. Főleg a modern társadalmunk dolgozó felnőtteihez kapcsoljuk a fogalmat. Persze ennek nagyon sok oka van. Azt gondolnánk, hogy inkább a középkorúakat, felnőtteket, idősödőket – akik megfáradtak a munkájukban – érinti, pedig dehogy. A fiatalok is érintettek - hívja fel a figyelmet dr. Bakk-Miklósi Kinga.

Ennek számos oka lehet: az átalakuló társadalmi struktúrák, a gazdasági helyzet változékonysága, a digitalizáció, itt van a ChatGPT: „helyettesíthetők vagyunk, nem vagyunk helyettesíthetők?, mihez kell az ember?, egyáltalán kellünk-e?”. Sokszor az önmegvalósítást és a boldogságot, a kiteljesedést a munkához és a munkavégzéshez társítjuk.

További okok lehetnek, a megfelelési kényszer – hogyha pszichológiai okokra gondolunk –, a családi minták: „anyám, apám így dolgozott, ilyen megfeszített tempóban, én is ugyanígy, merthogy ez a normális”. Fontos odafigyelni az erős érzelmi érintettséggel járó szakmák gyakorlóira, a segítőkre, akik nagyon sok emberrel vannak kapcsolatban; az orvosokra, tanárokra, pszichológusokra, pszichiáterekre, ők az első számú veszélyeztetettek, vagy ha nem is első számú, de nagyon is veszélyeztetettek. 

– Melyek a kiégés tünetei? 

– Fázisai vannak, tulajdonképpen nem egyből tör ránk a burnout. Ez egy spirálos, felfelé ívelő forgószél, aminek vannak előjelei, és hogyha idejében észrevennénk vagy észrevesszük, akkor talán le is lehetne állítani, vagy jó lenne leállítani. Az lenne a cél, hogy megelőzzük, vagy az intő jeleket komolyan vegyük, és leálljunk. És persze a kulcsszó ebben egyfajta egyensúly megtartása, a munka, a családi lét, a hobbi, a barátok, a „miben töltődöm fel?” dolgok között - mondja a pszihológus.

– Mit vesz ebből észre a környezet?

– Az első szakasz általában az idealizmus nagy szakasza, amikor új munkahelyi környezetbe érkezünk, erős, túlzott a lelkesedés, nem reális célokat tűzünk ki, túlvállaljuk magunkat, és érzelmi szinten a munkakört idealizáljuk, csupa jókat, csupa szépeket képzelünk és látunk bele, és lehet, hogy nagyon sokszor ez is van, és kiegészül azzal, hogy nagyon intenzív kapcsolatokat építünk ki a munkahelyeken. Erre néhány munkahely rá is játszik, amikor azt mondja, hogy „mi egy család vagyunk”, „családias környezet”, „itt mindenki jól érzi magát”; ezeket a szlogeneket szoktuk ismerni, és azt, hogy az ember érzelmileg is nagyon-nagyon bevonódik. Tehát, nagyon erős a teljesítménykényszer, az érzelmi kapcsolódás, és akkor elindul a spirál - figyelmeztet a szakember. 

A második szakaszba érkezés - egyéne válogatja - néhány hónap leforgása alatt is megtörténhet. Megérkezünk a realizmus szakaszába, amikor már azt vehetjük észre, hogy a hatékonyságunk csökken, a visszajelzések már nem emelnek annyira magasra, a túlfűtöttség kezd alábbhagyni. Hogyha ezt egy kicsit távolabbról szemléljük, akkor olyan lenne, mintha egy csőbe kerülnénk és az kezdne szűkülni. Kevesebbet bírunk, kevesebbet végzünk, nem annyira erős a lelkesedés, reggel nem pattanunk ki az ágyból, hanem csak megyünk, egy kicsit nehezebben indulunk, de még mindig nincs nagy baj. Itt még le lehetne állni, itt még be lehetne kapcsolni más tevékenységeket – hobbit, kikapcsolódást –, hogy ne csak a munkáról szóljon a napi 24 óra - hangsúlyozza dr. Bakk-Miklósi Kinga. 

A következő szakasz a stagnálás szakasza, amikor a teljesítményben is meglátszik már a változás, nem emelkedik a teljesítmény, inkább csökken az érdeklődés, a nyitottság egyértelműen csappan, és bizonyos szomatikus tünetek is felüthetik a fejüket: gyomorfájás, szédülés, fásultság „nincs kedvem, nem akarom”. Egyre nagyobb energiába, erőbefektetésbe kerül az, hogy kimozduljunk és végezzük a munkánkat, már veszíthetünk az érdeklődésünkből, ami a hobbikat, a családdal töltött időt illeti. Inkább egyedül, elvonultan végezzük, végeznénk a munkánkat. Csak ülünk előtte, de nincs különösebb hatékonysága, és ha eddig nem, akkor itt már nagyon sok ember valamilyen szert is használ vagy használhat. Itt gondolok alkoholra, nem ritka a drogfogyasztás, ami tompítja, végül el is maszatolja az érzelmi problémát, de ettől még nehezebb a másnapi indulás. Tehát igazából ez ilyen spirális kör, ami beszippant, és az illető kezd nem látni ki belőle.

A következő szakasz a frusztráció szakasza, amikor a tökéletesség hajszolása egyértelmű, de már nincs hatékonyság, nagyon erős a bizonyítási kényszer, de nem megy, egyre több időt töltünk, tölthetünk munkával, és a teljesítmény mégis stagnál, csökken. A visszajelzések is erről szólnak, a megelégedettség-hiány, egyértelmű munkahelyi számonkérések, és ott van ez a kettősség: az ember próbál mindent beletenni, mégsem elég, mégsem jó, „nem vagyok elég” érzés, ami felemészt, és aminek most már nemcsak enyhe tünetei lehetnek, hanem betegségek üthetik fel a fejüket, sötét gondolatok, depresszív szakasz is megjelenhet, akár maga a depresszió. És ebben a szakaszban, hogyha eddig nem vettük elég komolyan, mindenképpen segítséget kell kérni. 

A következő szakasz az apátia, amikor, ha tudunk is munkát végezni, a munka sematikussá válik, mindent kipipálunk és végül rosszul jövünk ki belőle.

– Gyakran látjuk egy bizonyos életkor betöltésekor – egy darabig a 40 éves kort emlegették –, hogy hirtelen valaki elkezd valami teljesen mást csinálni, valamit, ami azelőtt nem volt rá jellemző. Mennyire jó, ha hirtelen, de ugyanolyan lelkesedéssel vagy túlzásba vitellel bevisz egy másik tevékenységet az addigi munkája mellé?

– Nagyon jó, hogyha az illető hobbit, színt visz a hétköznapjaiba, az lelkesíti, feltölti, viszont, ha túlzottan beleéli magát, ez nem feltétlenül jó. Bármi, amiből túl sok van, akár a kárunkra lehet, akkor már az szólhat arról, hogy csak az a fontos, csak a köré szerveződik az élet, ami ugyanúgy lehet nagyon fárasztó és kifullasztó, és nem biztos, hogy már a hobbi jellegét tölti be, hanem valami...

– Pótcselekvés?

– Pótcselekvés, igen. Nem akartam nagy szakszavakat használni, de egyértelműen lehet pótcselekvés, valamitől való menekülés, valamivel való szembenézési nehézség, probléma, otthonról való menekülési vágy. Ilyenkor az illető a figyelmét radikálisan valami másra próbálja csatornázni, amennyiben ebből is végletes dolog lesz, ugyanannyira rossz. Miközben sportolni jó, a testtömegre odafigyelni fontos, de amennyiben átesünk a ló túlsó oldalára, messzemenően káros a testünkre, a működésünkre, lelkünkre, lényünkre, nem jó végletekbe esni. Az egyensúly a fontos.

– Igen, az egyensúly szó több alkalommal is elhangzott, és ráhúzzuk a mai világunkra, hogy rohanó világ, de hát gyakorlatilag mi rohanunk, és velünk együtt minden, ami körülöttünk van. Hogy lehet jól egyensúlyt tartani? Van-e valami recept erre?

– Egységes recept nincs. Egyéni receptek vannak, és én azt szoktam mondani, hogy a recept bennünk van, csak befele kellene hallgatóznunk, hogy tulajdonképpen mire van igényünk. Mit tehetünk magunkért, ami jó nekünk? Mindenkinek más a jó, de hogy mielőtt ilyen banalitásokba mennék, mindenképpen fontos egyensúlyozni a munkahely, a szabadidő, a családi, a baráti idők között, hogy legyen énidőnk. Persze itt nem patikamérleg pontossággal, de nagyon hosszú ideig tartó egyensúly-felbomlások nem vezetnek jóra. Nagyon fontos lenne, hogy tudatosak legyünk a dolgainkban; tudatosan szánjunk időnt mindenre: a feltöltődésre, a semmittevésre akár. Tudatosítsuk, hogy az nem kidobott, elfecsérelt idő, hanem regenerálódás, a feltöltődés ideje. Azt látom, hogy ez az, ami nehezére esik a ma emberének, hogy semmittevéssel, pihenéssel „ülök a napon és nézem a bárányfelhőket” színtű dolgokat csináljon, miközben nagyon nagy szükségünk van erre is.

– Ha az egyén egy prioritási listát állít fel, mennyire jellemző az, hogy saját magát helyezi az első helyre?

– Nem jellemző errefelé, de amúgy ezt kellene tennünk. Ez nem egoizmus, egocentrizmus, öntörvényűség, hanem egészséges magunkra figyelés, magunk szeretése nélkül nincs élet. A prioritási listánkon a jólétünk, az egészségünk első helyen kellene szerepeljen. Innen tovább mindenkinek a maga értékrendje szerint: család, munka vagy bármi más. Nem mondhatjuk innen kívülről, hogy „és utána rögtön következik a család”. Van akinek nincs, vagy nem úgy van, de attól még teljes életet élhet. Egy egészséges prioritizálás és mindenre való időszentelés úgy gondolom, hogy nyitja lehet a normalitásnak, ha van ilyen. 

– Pszihológusként mit gondol, mit lehet tenni a kiégés megelőzésére vagy annak érdekében, hogyha már egyszer fordult elő ilyen, akkor ne essünk még egyszer ugyanabba a csapdába?   

– Egyrészt ez bármilyen korban, bárkivel megtörténhet. Ha pedig már megtörtént, akkor nagyon jó úgy zárni egy folyamatot, hogy megfigyelem, mégis mi a következtetés, mit tanultam belőle és mit ne ismételjek meg, hogy ne lépjek kétszer ugyanabba a folyóba. Nagyon fontos lenne, hogy azokat a felkiáltó jeleket, amikre az előző folyamatból jutottunk, komolyan vegyük, és ha még nem volt részünk benne, akkor a tudatosság, az egyensúlyozás, a visszajelzések komolyan vétele ugyanilyen fontos. A magunkra és szükségleteinkre való odafigyelés, a magunk szeretése, a magunkkal való jó viszony fenntartása, a magunk megkérdezése, hogy ez rendben van-e, és ezekre való odafigyelés nagyon fontos - összegez a pszihológus.