Szelíd lovak, lomha és katonás kutyák, takaros lakókocsi, saját kezűleg épített pálya, lőtér, honfoglaláskori lovasíjász ősök szelleme, székely virtus: ennyi minden fér meg egy tanyán, ha az ember a lovak szolgálatába szegődik – tudtuk meg a sepsiszentgyörgyi Pászka Lehelnél tett látogatásunkkor. A többszörösen kitüntetett, világrekorder lovasíjász minden szavára, mozdulatára reagálnak az állatok, akikre családtagként tekint. Meghódította, és nem betörte őket, túlhajszolás helyett szabadságot biztosított számukra. Idejük nagy részét gyermekek és felnőttek táboroztatásával töltik, mert célja továbbadni a magyar harcművészetnek tartott lovasíjászat testet-lelket erősítő fortélyait. (Fotók: Gábos Albin)

Csütörtök délelőtt látogattuk meg Sepsiszentgyörgyön Pászka Lehel városszéli tanyáját. Alig léptünk be a kapun, nyolc lipicai vett körül bennünket, és szégyenlősséget nem ismerve bújtak a hajunkba, tenyerünkbe. „Kunyerálnak, ha nem kapnak semmit, továbbállnak” – legyintett a lovas, aki, mintha jól értenék egymást az állatokkal, egy hanggal vagy szóval terelgette a patásokat. A hisztis Vackor, a kimért Nyárád, a rendíthetetlen Nemere, a kecses Csomád és a barátságos Kászon, Küküllő, Vargyas, Csala társaságában kezdtük beszélgetésünket: olykor meglökdöstek, hozzánk dörgölőztek, vagy a közelünkben maradva a fűben hemperegtek.

Kiderült, minden lova külön személyiséggel és különös élettörténettel rendelkezik, legtöbbjüket olyan gazdáktól vásárolta meg, akik nem tudtak megfelelő életkörülményeket biztosítani számukra: volt, aki istállóba zárva vagy szekér elé fogva élt, a csikók pedig csontsoványan tengődtek egy legelőn. Többségük rúgott, félt és bizalmatlan volt az emberrel szemben, ám a törődés és alapszükségleteik kielégítése, azaz a szabadság és folyamatos táplálékbiztosítás meghozta a hatását. Mára bújó, agresszivitást nem ismerő teremtések, akik ismeretlen gyermekeket és felnőtteket egyaránt a hátukra engednek, illetve az idegenek előtt a lovasíjászat hadgyakorlatait is készségesen bemutatják. Erről mi is megbizonyosodtunk, ottlétünk folyamán ízelítőt kaptunk a bemutatóból, és azt is kipróbálhattuk, milyen érzés szőrén megülni a lovat.

Romániai karateválogatottból egy sepsiszentgyörgyi tanyára

Pászka Lehel gyermekkorát a sport iránti szeretet határozta meg, és mondhatni, előre eltervezett életútja volt, amit a lovak iránti vonzalma fenekestől felforgatott. A romániai karateválogatottban sportolt, emellett különféle harcisportokat is gyakorolt, a családi, autókkal foglalkozó cég pedig tárt karokkal várta. Ő azonban szabadságra vágyott, de elérhetetlen álomként lebegett előtte mindaz, ami ma körülveszi. Hirtelen ötlettől vezérelve vásárolta meg az első lovát és íját, majd a válogatottból kiszállva lovas életmódra váltott, amiért családja kezdetben neheztelt. Telket szerzett, beleásta magát a magyar harcművészetbe, a Kassai Lovasíjász Iskolában is tanult, ezt követően saját érzéseire hagyatkozva megteremtette a maga stílusát. Közben világrekordot ért el: évekkel ezelőtt az Óriás-pincetetőn egy négyszáz méteres pályán kantár és nyereg nélkül vágtázó lóról 37,74 másodperc alatt 15 célzott lövést adott le, és mindannyiszor célba talált.

A harcisportokban elsajátított esési technikákat összekapcsolta a lovasíjászattal, így tizenhét év elteltével a felnőtt és gyermek lovasokat a magyar harcművészet mellett a lóról való megfelelő esésmódokra is kiokosítja. Ahhoz, hogy családtagjai lehessenek egymásnak, szükséges volt, hogy együtt éljen a lovakkal: a napjait az állatokkal tölti, sokszor éjszakánként is a tanyán alszik, a kitartása pedig odáig vezetett, hogy a lovak azonosultak a jellemével és a habitusával. Kapcsolatukat az is erősíti, hogy tanyájáról egy állat sem jut eladósorba vagy vágóhídra.

„A lovakat úgy kell tanítani, akár a gyermeket”

Pászka Lehel azt vallja, a legerőszakosabb ló is megszelídíthető, hiszen egyikük sem születik rossz szándékúként a földre. Félelmeiket és helytelen megnyilvánulásaikat negatív tapasztalataik alakítják, ezeket a „foltokat” egy kimért lovas elhomályosíthatja. „Elképesztő, hogy milyen mértékben leküzdik saját félelmeiket, ha megbíznak az emberben” – részletezte a lovasíjász, aki a patásokkal való munkát a gyermekneveléshez hasonlította. A csikók ugyanis a felnőtt egyedektől lesnek el mindent, ezért a felnőttekkel folyamatosan kísérletezik, határokat feszeget, így mondhatni közös erővel nevelgetik a fiatalabbakat.

Bizalmukat azzal nyerte meg, hogy télen-nyáron szabadon tartja őket a tanyán. Nincs sötét-szűkös istállójuk, nem kell időre pontosan bizonyítaniuk rátermettségüket, az éhségükkel sem kell várniuk addig, míg a gazda enniük dob: napestig azt tesznek, amit csak akarnak, ha feküdni vagy elhúzódni szeretnének, egy lefödött tér alá rejtőzhetnek, a zöld fű pedig minden órában rendelkezésükre áll – ha lelegelik a területet, friss legelőre tereli őket.

Egy fontos szabály van az étkeztetésükben: nincsen abrakjuk, az ő állatai télen lucernát és szénát esznek, nyáron füvet legelnek, mert a lovak az evolúciójuk során sem jutottak nemesített növényekhez, amelyek, ha a táplálkozásuk nagy részét teszik ki, teherbíróbbá, de csillapíthatatlanná és feldúlttá teszik az állatokat. Ezt kerülni kell, ha az ember együtt akar működni velük. Hozzátette, a balesetek akkor történnek, amikor a ló és lovas közötti együttműködés kisiklik, ezért érdemes fokozottan figyelni a ló jelzéseit, és törekedni azok megértésére. 

Meggondolatlanság azt állítani, hogy „a lovam nem megy jól” vagy „a lovam nem jó, mert elfutott, amikor nem kellett volna”, ugyanis nem az állat hibája, ha gazdája nem képes ráhangolódni. Az együttműködés hiányáról tanúskodik az is, hogy a lovas és a ló nem egyszerre mozog: ilyenkor az állat megpróbálja átvenni az irányítást, ami rendszerint kudarcba fullad, hiszen a lónak nincsen ítélőképessége, nem tud olyan döntéseket hozni a terepen, amelyek emberre és állatra nézve egyaránt megfelelőek: például átugorhat egy árkot hátán a lovassal, de a következő percben átvágtathat egy faág alatt, mert nem gondol arra, hogy az az embert kiütheti a nyeregből.

Pászka Lehel az együttműködésre úgy tekint, akár a szerelemre. Tapasztalatai szerint kölcsönösen kell meghódítania egymást az embernek és lónak, illetve figyelni kell arra, hogy gyakorlat során a lovas irányítson, a mindennapokban azonban ne avatkozzon be a lovak boldogulásába, mert a legelőn, a ménesben egymásnak társai az állatok. A lovasíjász-oktató kiemelte, sokan azért keresik fel, hogy lovukkal való kapcsolatukon javítson módszereivel. Ilyenkor mindig elmondja, mások helyett nem tud hódítani, és nem kérhet meg egy harmadik személyt arra, hogy szeresse a másikat. A „szerelem” kialakítása a lovas és a ló feladata, ezt egy kívülálló nem tudja formálni.

A patások úgy fejlődnek, mint a gyermekek, éppen ezért nem szabad túlhajszolni őket, törekedni kell arra, hogy a gyakorlatozást és a munkát ne vigye túlzásba a lovas, mert megundorodhat az állat a tevékenységtől. Akár a gyermek, aki belefárad a túlzott elvárásokba, tiltakozni kezd és nem fogja jó szívvel végezni azt, amire kérik. A csikóval például elegendő 5-8 percet gyakorlatozni: egy lovat fizikailag nem kell annyit dolgoztatni, mint szellemileg, mert testileg úgy van felépítve, hogy a különféle izomcsoportjai kiemelkedően erősek.

„Nem szabad a végletekig hajtani a lovat”

A lovasíjász arról is beszámolt, nem érdemes agyonfárasztani a lovat, akkor sem kell órákig hajtani, ha nem sikerül egy gyakorlatot tökéletesen kivitelezni. Jómaga a felkészülések folyamán rövid ideig dolgoztatja patásait: ha az állatnak egymás után kétszer sikerült megfelelően elvégeznie a gyakorlatot, abbahagyja a munkát, nem kényszeríti kimagasló teljesítményre. Úgy véli, sokan azzal rontják el, hogy időd szabnak a kibontakozásnak: egy óra alatt mindent meg akarnak valósítani, holott a lónak nincs időérzéke, nem képes megszabott keretek között fejlődni. Azért is kiemelten fontos a türelem, mert minél többször vét el a ló egy gyakorlatot, annál valószínűbb, hogy rosszul tanulja meg azt. „Nem szabad a lónak megengedni, hogy sokszor tévedjen. Sokat kell kérni tőle, és azzal a kevéssel kell megelégedni, amit jól teljesít” – nyomatékosította Pászka Lehel.

Elmondása szerint egy kétlábon járó embertől butaság, hogy erőből akar dominálni egy négylábon járó állatot. Ha mégis ez a célja, akkor erőharc alakul ki kettejük között, és a lóval szemben az ember marad alul, hiszen minél tovább erőlteti a gyakorlatot vagy a munkát, annál inkább fárad el, a ló pedig egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megszabaduljon tőle – ezzel egy időben a lovas egyre inkább távolodik a céljaitól.

Tábor, lovaglóórák, esés leckék, lovasíjász-bemutató: zenészélettel ér fel a lovaséletmód

A lovasnapok, falunapok és lovasesemények programját lovas-harcászati bemutatóival színesítette a járványhelyzet megjelenéséig. A pandémia időszakában az események elmaradozásával táboroztatás és lovasíjászat-oktatás lett a fő tevékenysége, amelyek során azt is megtanítja az érdeklődőknek, hogyan essenek le a lóról „biztonságosan”. Előfordul ugyanis, hogy a ló hirtelen vágtában megtorpan, és ilyenkor a lovas előre repül – ezt az esést guruló mozgássá kell alakítania a földön, hogy koponyája és törzse ne szenvedjen maradandó sérülést. Az is gyakori, hogy a ló irányt változtat, a lovas pedig lefordul a hátáról: ha nyeregben ül, ez akár életveszélyes is lehet, hiszen fennakadhat, és az állat árkon-bokron keresztülhúzza.

Sőt, olyan eset is megtörténik, hogy az állat hirtelen ugrik ki az ember alól, erre a nagy lendületváltásra gyakran nem is tud kellő gyorsasággal reagálni a lovas, de fontos, hogy a hátát védje az esés folyamán – ismertette Pászka Lehel röviden az általa kifejlesztett technikákat. Megtudtuk, a későbbi biztonságos lovaglás érdekében minden kezdőt nyereg nélkül ültet fel a lóra, ugyanis azt vallja, az az ember tud lovagolni, aki szőrén képes megülni az állatot. Ez azért is fontos, mert a szőrén való lovaglást követően a nyereg és a kengyel már plusz lehetőség, hiszen van egy előzetes tudás.  Ha a kantár is lekerül az állatról, és úgy is képes együttműködni a kettő, akkor bizony mély kapcsolat van a ló és lovas között – ez utóbbi a legfontosabb, hiszen a lovaglóruha és a felszerelés sem nyújt biztos védelmet, csakis az ember-állat kapcsolat.

Életformáját a zenészekéhez hasonlította, turnéként emlegeti az egyre sűrűsödő táborokat, amelyek Székelyföld különböző pontjain szerveződnek, vagy éppen nála, a tanyán. Néha csak egy hétvégét tartanak, máskor 5 napig is elhúzódnak, ez idő alatt a résztvevők elsajátítják a kapcsolatfelvétel, a lótanítás, az irányítás és a jármódok alapjait, ami ebben az időszakban különösen fontos, mert „az emberek elpuhultak, elfelejtettek magukra vigyázni, még egy oszlopnak is képesek nekimenni anélkül, hogy a kezüket védekezésképpen kinyújtanák”.

Nyári időszakban hetente 35-40 diákot oktat lovasíjászatra, ami az egyensúlyérzéket, a természettel való kapcsolatot, az állatokkal való viszonyt, a távérzékelést és a koordinációs képességeket is erősíti. Elengedhetetlen a ritmusérzék, az együttműködésre való hajlam, a gyorsaság, az erő, a gondolkodás, ha a természetben akar boldogulni az ember, mert az ott uralkodó körülményeket sem kizárni, sem kiszámítani nem lehet. „Csakis együttműködni lehet velük, méghozzá úgy, hogy megtanulunk reagálni a történésekre”.

Pászka Lehel lovasíjász világrekorder 17 éve hódol szenvedélyének: noha kívülről szabad életnek tűnik az övé, voltaképpen minden perce meghatározott és a lovaknak, az életmód lényegének alárendelt. Sőt, az ideje nagyrészét is mások osztják be, hiszen rengeteg tábort szerveznek neki, év elején már tudja, mikor hová fog utazni állataival. A szabadsága abban érzékelhető, hogy évek óta azt teheti, amit a legjobban szeret: a székelyföldi lovasíjászatot emeli fel, a székely virtust adja tovább.