Kecses. Intelligens. Könnyed. Kíváncsi. Ilyen jelzőkkel az állatokat ritkán illetjük, és ha mégis, a nyúlra vagy az őzre utalunk velük. A hazai erdők rettegett urát pedig szigorúan ezek ellentétével jellemezzük: a köztudatban cammogó, dörmögő, vérszomjas, zajos, agresszív, könyörtelen a barnamedve. Estébe nyúlóan időztünk a Görgényi-havasok félszobányi medvelesében, hogy megbizonyosodjunk róla, rejlik valami fenséges a nagyvad létezésében. A katartikus élménnyel Dezső László „második otthonában”, a Köves-patakon fekvő tisztáson gyarapodtunk, miközben friss patakvízből készült kávét szürcsölgettünk a gázkályha szabályozhatatlansága miatt olykor hideg, máskor túlfűtött helyiségben.

Megállt körülöttünk az idő, amikor a medve a holdfényt idéző lámpa alá ült, mit sem sejtve arról, hogy odabentről hárman kémleljük. Míg kukoricaszemeket csipegetett, a félhomályban hópelyhek szállingóztak a bundájára, orra havas volt a szimatolástól, és mancsait, fejét olyan légiesen mozgatta, mintha játszana. Amikor már mozdulni sem bírtunk a látványtól, házigazdánk, Dezső László „medverajongó” természetfotós a védelmünket biztosító ablaküveget kitárta, és mi közelről néztünk egymás szemébe az állattal. Közben vendéglátónk szavai visszhangoztak a fejünkben: „a medve születési súlyának ezerszeresére gyarapodhat, testük hossza a 2,5 métert is meghaladhatja, magasságuk elérheti akár a másfél métert is. Szaglása rendkívül fejlett, hallása éles, látása kevésbé. Egy átlagos emberi beszélgetést 250-300 méterről képes beazonosítani”.

Jól tudta tehát, hogy jelen vagyunk, mégsem volt a szemében vérszomj, harcivágy, amint észrevett, megbújt a fák mögött. Majd ő lesett bennünket, míg a sötétben megkerestük a nyomát. Csendesen figyelt rejtekhelyéről. Az a néhány másodpercnyi egymás tekintetébe révedés újfajta perspektívával gazdagított. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy hosszú ideje nem járt a tüdőnkben annyira friss, édes és hideg levegő, mint amilyen a havasoké, illetve házigazdánk meggyőződése, miszerint a medvék megítélését nagyban befolyásolja a sajtóvisszhang, ami egy kicsit mindannyiunk sara, hiszen ha medve szerepel a történetben, könnyedén eltekintünk a körülményektől, a mellékszálaktól, a fő- és másodlagos szereplőktől, és – mivel nem képes ügyvédet fogadni vagy önmaga mellett felszólalni – rá is húzzuk a vizeslepedőt. Mennyivel könnyebb volna, ha az előzményekről is ki-ki annyira bőszen beszélne, mint a következményekről, az állatok háborgatásáról azonban a többség hallgat – vélekedett beszélgetésünk folyamán.

Tapasztalatai szerint a „medvetámadások” jelentős része úgy kezdődik, hogy valaki vagy valami feldühíti a nagyvadat, mire az ösztöneinek eleget téve védekezésbe kezd: legtöbb esetben traktor, terepjáró vagy motorkerékpár elől menekül, kegyetlenséggel elpusztított bocsaiért áll bosszút, vagy fájdalmában csap le. Leggyakrabban olyan áldozatokra, akik szerencsétlenség következtében rosszkor vannak rossz helyen: az édesanya gyermekével az erdő közelében, a munkás hajnalban az állomáson, a kisgyermek az udvaron válik annak a nagyvadnak a martalékává, amit emberek hajszolnak pusztításba. Természetesen nem lehet csak feketén vagy fehéren beszélni ezekről az esetekről.

Kapcsolódó

FRISSÍTVE – Módosították a törvényt: a veszélyes medvék ellen azonnal intézkedhetnek kül- és belterületen

Az RMDSZ kezdeményezésére döntött a parlament: a veszélyes medvéket azonnal el lehet távolítani településen belül és kívül – írta szerdai közleményében az érdekvédelmi szövetség.

medvekérdés medvetámadás törvénymódosítás RMDSZ

Ami megtörténik, az gond, szomorúság, de az okokon és hozzáálláson változtathatunk, hiszen az őseink sokkal nagyobb medvepopulációval éltek együtt, mégis tisztelték az állatot: nem bántották, nem kergették, nem élvezték, ha fájdalmat okozhatnak. És nem is panaszkodtak a folyamatos jelenlétükre – ez azzal is magyarázható, hogy a múltban az erdőpusztításnak nem volt akkora divatja, mint napjainkban. Ma azonban az egyre szűkülő élettér következtében a városokba és falvakba szorulnak a nagyvadak, ahol rászoknak a szemétre. Tény, hogy Romániában igyekeznek csemetékkel pótolni a kivágott fákat, azok viszont csak évtizedek múltán szolgálnak otthonául a vadaknak – indokolta beszélgetésünk folyamán.

Dezső László természetfotósnál, vadgazdánál tett látogatásunkat nemrégiben megjelent Medve című könyve inspirálta. A kiadvány az utóbbi tíz év mozzanatait örökíti meg, amelyben visszajáró medvékről, megkeresztelt állatokról ír, és úgy mutatja be őket, ahogyan szinte senki mostanában: tisztán, méltóságteljesen, a maguk egyszerűségében. Elmondása szerint húsz évét szentelte a medvéknek, amelyből tízet tudatosan szervezett megismerésük köré. Gyermekkorában fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy érteni szeretne az állatok nyelvén, ami mondhatni beteljesült: munkája során közel került egy négylábú baráthoz, Lekvárhoz, aki bocsként szegődött mellé, ma viszont az egyik legnagyobb, több, mint három mázsás „fenevad” a havasokban. Igyekezett fenntartani a medve-ember egyensúlyt: noha jómaga is táplálta a vadakat, kizárólag természetes csemegét szórt ki nekik a tisztáson, illetve – bár gyakran a zsebébe nyúltak vagy a lábához simultak – sosem próbálta őket simogatással megszelídíteni.

Az etetéssel egyébként jót tesz az állatoknak, amelyek ha a havasokban hozzájutnak némi nyalánksághoz, nem vándorolnak a környező településekre étel után kutatva – világosított fel, hangsúlyozva, hogy a medveles környékén történő táplálás nem egyező a turisták etetési próbálkozásaival. Szigorúan tilos az állatot egy fénykép vagy a népszerűség erejéig táplálni az utak, erdők közelében.

A medvekérdés megoldása az iskolákban kezdődhet el

Dezső László szerint a medvekérdés megoldása nagy kihívás, hiszen külön-külön mindenkinek igaza van a témában: a medvének, aki kiszorul saját életteréből, eltűnnek körüle a fák, az erdei csemegék, és ezzel párhuzamosan megjelenik a szemét, ami könnyen elérhető, és még kínálják is neki. A turisták ugyanis mindenféle nem medvének való élelemmel etetik, és akadnak szállodatulajdonosok, akik odacsalogatják a nagyvadat, hogy minél nagyobb hírverést csapjanak panziójuk körül. Ha a medve hozzászokik ahhoz, hogy könnyű úton is eledelhez juthat, nem erőlteti tovább annak keresését az eleve szűkülő életterében, hanem elfogadja azt, amit az ember nyújt neki. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem elfogadható a településeken való jelenlétük, ahogyan az is, hogy szerencsétlen helyzetekben kárt tesznek emberben, állatban, fizikai tulajdonban egyaránt.

Az állat-ember együttélésre kell törekednie a társadalomnak, ami nem jelentheti azt, hogy az első hibát követően megtizedelik a medvepopulációt, mert az ólom nem lehet megoldás. A többség mégis azt vallja, hogy a kiirtás az egyetlen út, holott a tévhitekkel ellentétben a barna medvék populációja egyre kisebb hazánkban. A településeken való felbukkanásuk gyakorisága nem egyenlő populációjuk töménységével – részletezte a szakember, majd hozzátette, a legszomorúbb az egészben az, hogy már az iskolásoknak is megvan a válaszuk a medvekérdés lebonyolítására: mivel szüleiktől azt hallják, hogy egyedüli út a kilövés, ők is erre voksolnak, függetlenül attól, hogy szobáik telis-tele vannak Teddyvel, Micimackóval, Laci Macival, Dörmögő Dömötörrel, Balu királlyal, és nem csupán ismerősök számukra a karakterek, hanem szeretettel tekintenek rájuk.

Három medvével, egy vaddisznóval és rókákkal találkoztunk a Görgényi-havasokban decemberben

Mondhatni későn érkeztünk vadakat lesni, hiszen december elején a többségük már téli álmára készülődik, az állatok előbújását pedig az is nehezítette, hogy a közelben javában zajlott az erdőkitermelés. Több órás várakozást követően mégis felbukkant három medve a sötétben, közülük egy pedig egészen a les elé merészkedett. Meglepődtünk, miként osztoznak a kukoricán a vaddisznóval és rókával közösen, nem kerekedett konfliktus, egyikük sem próbálta fitogtatni az erejét. Nyugodt állat a medve, ha a saját közegében, háboríthatatlanul élhet – vontuk le a következtetést, amit Dezső László is megerősített, hiszen előfordult már, hogy medvét és tehenet fényképezett, miközben idillikusan legelésztek szorosan egymás mellett. Megtudtuk például, hogy a vadnak nem áll szándékában támadni, amikor csak lehet, elkerüli a konfrontációt. A baj akkor kezdődik, ha veszélyben érzi magát, a támadása pedig ilyetén védekezés csupán.

Téli álmuk a globális felmelegedés következtében egyre inkább kitolódik, ám a domináns hímek idejekorán megteremtik maguknak a téli élőhelyeket, és amint tehetik, elhúzódnak. Nem úgy, mint az erdeinkben élő „elkorcsosodott” fajták, amelyek a nagy fagyok előtti utolsó napokig képesek bóklászni és keresgélni. Vélhetően ezek közül tértek be néhányan a tisztásra, hogy közelgő pihenésükre energiát gyűjtsenek. Dezső László felvilágosított, a szeszélyes időjárás miatt ma már megszokott, hogy a hideg évszakban is mozognak az állatok. Téli álmuk alatt életműködésük a minimumra csökken, szívverésük és légzésük lelassul, anyagcseréjük gyakorlatilag teljesen leáll, az ősszel felhalmozott zsírtartalékaikra vannak utalva. A nőstények egészen addig késleltetik megtermékenyülésüket, míg biztonságos helyszínt találnak a telelésre: ekkor a hónapokkal azelőtt megtermékenyített petesejt beágyazódik. A bocsok hamar világra jönnek – a tulajdonképpeni vemhesség 6-8 hétig tart, így a párzástól számítva 6-8 hónap elteltével „telefon nagyságú, szőrtelen” élőlényekként születnek meg, amelyek két évig szoros szimbiózisban élnek édesanyjukkal.

Ez idő alatt rengeteg megpróbáltatás éri őket, a legkeményebb a hímekkel való szembenézés, ugyanis azok a nőstényekkel való újabb párzás reményében képesek megölni a kicsinyeket. Anyjuk ugyanis nem létesít kapcsolatot hímekkel egészen addig, míg utódait útnak nem engedi, innen származik harciasságuk. A két év „bocsnevelés” végül szomorú eseménnyel zárul: az anya kegyetlenül elveri maga mellől a süldőket, amelyeknek ettől kezdve egyedül kell boldogulniuk. Többségük a harmadik életévét sem éri meg.

A barna medve nem territoriális viselkedésű faj, több száz kilométert képes megtenni rövid időn belül, ezért a bőséges táplálékforrások környékén koncentrálódó magas egyedszám a medvék elszaporodásának hamis illúzióját keltheti, mert az áfonyásban, málnásban vagy kukoricásban egyszerre több medve is lakmározhat, anélkül, hogy különösebb konfliktus bontakozna ki közöttük – tudtuk meg Dezső Lászlótól, aki arról is beszámolt, a medvék számára legkomolyabb veszélyt az ember jelenti. Gyakori például, hogy az erdőkitermelő munkások egy medvebarlang felfedezését követően elzavarják az anyamedvét, a védtelen bocsokat kiszedik a fészekből és végeznek velük. Ha vissza is helyezik azokat a barlangba, az anyamedve nem tér többé vissza. Pedig az anya az első hetekben úgy neveli utódait, hogy víz- és táplálékszükségleteinek pótlására sem távozik el. Az erdőkitermelők kegyetlensége mellett a mérgezés és csapdázás módszere szintén sok medve halálát okozza évente, nem beszélve a legális vagy illegális vadászatokról. Pedig egy medve akár 25-30 évet is élhetne a vadonban, ha élettere háborítatlan maradna.

Kapcsolódó

Szembenézni a medvével: „halottat játszottam, hogy élve megszabaduljak”

M.B. a 2018-as tusnádfürdői medvetámadás egyik túlélője, önkéntes tűzoltó, aki a lecsapás reggelén a vonatállomásra igyekezett.

medvetámadás túlélő Tusnádfürdő

Arra a kérdésünkre, hogy miként előzhető meg a medvével való találkozás, a szakember azt válaszolta, a medve mindig tudja, ha ember van a közelében, tehát nem szükséges a kiabálás, futás, eszközökkel való hadonászás. A vad ugyanis messziről meghallja az ember közeledtét, az ordítás azonban rosszul is elsülhet, mert a visszhang miatt ellenkező irányban tudhatja a kiabálót, és bár szándéka szerint elkerülné, pontosan rárohan az emberre. Ez gyakran végzetes lehet, hiszen az ijedtségből fakadó védekezési mechanizmus és az akár 16 centiméteres, pengeéles, erős karmok emberéleteket követelhetnek.

Az ember, aki átlépte a határvonalat

Mint megtudtuk, Dezső László nem csupán természetfotós és nem is egyszerű vadász, hanem „medvesuttogó”, akinek az állatok valami igazán különlegeset ajándékoztak létezésükkel: beengedték saját birodalmukba, amely az emberek többsége előtt ismeretlen, megfejthetetlen marad. Testközelből láthatta és örökíthette meg, miként dorgálja meg az anya a bocsokat; ha neszét veszi a hím közeledésének, hogyan inti a fára kicsinyeit; vagy azt, hogy mennyi szeretet és odafigyelés határozza meg a bocsok szoptatását. Ugyanakkor szemtanúja volt már szenvedő anyaállatnak, hímek összeütközésének, csábításnak is a medvevilágban. A lesekből történő megfigyeléseit a medvék természetes élőhelyein való barangolásai bővítették, igyekezett mindig észrevétlen maradni, az állatokat nem zavarni, többször visszatérni ugyanarra a helyre, és előfordult, hogy néha ideiglenes rejtőzködőhelyeket rögtönzött.

Ezekből a tapasztalatokból fakad szomorúsága és felháborodása, amikor napjainkban a társadalom jelentős része „jól ismeri a kárpáti barna medvét”. Noha Európa medveállományának nagy többsége Romániában él, itteni élettere is állandó zaklatásnak van kitéve az ember folyamatos terjeszkedésének, térhódításának, valamint a fejlődő infrastruktúrának köszönhetően. A Keleti-Kárpátok gerincvonulatát képező Hargita, Görgény, Kelemen, Cibles, Glutin és Avas hegység nemcsak a medve, hanem számtalan vad otthonául szolgál – a középkortól kezdve a főurak, később a fejedelmek, majd diktátorok szenvedélyesen vadásztak ezeken a területeken.

A rendszerváltás után ismét lehetősége adódott a külföldieknek a romániai medvevadászatra, amit néha hajtásban, néha öröklött vagy újonnan épített leseikből műveltek. Az elhullott állatok tetemeivel már koratavasszal beetették a medvéket, a szenvedélyes trófeagyűjtőkre így annyi feladat hárult, hogy a megadott időpontban jelen legyenek, fizessenek és célozzanak. Ezek a vadászok sokszor úgy nyilatkoztak, életük legnagyobb vágya teljesült a medve elejtésekor. „Pedig az ilyen típusú medvevadászat – az órára beetetett medvék lelövése – nem a bátorságot, a vitézséget vagy akár a szaktudással rendelkező fegyelmezett vadászt és vadászatot tükrözi” – vélekedett a természetfotós, aki könyvében részletesen taglalja ezt a témát, valamint a tényt, hogy 2016-tól szigorúan tilos Romániában a medvevadászat.

Kitér például arra is, hogy a ballisztikus fegyverek, az éjjel látó távcsövek és a hőkamerák esélyt sem adnak a vadaknak, ez tehát nem az etikus vadászat sajátja. Abban azonban bizonyos, hogy vadászat nélkül nem beszélhetünk sem állattenyésztésről, sem mezőgazdálkodásról. Az etikus és szelekciós vadászat nem a kihalás szélére sodorná az állatokat, ellenkezőleg, hozzájárulhatna a medveállomány erősödéséhez, fennmaradásához, de a napjainkban alkalmazott medvevadászati módszerek sürgősen változtatásra szorulnak, mert emberre és állatra nézve egyaránt veszélyesek. „Amikor csak egy szemszögből vizsgáljuk az eseményeket, a megoldások ritkán vezetnek hatékony eredményhez” – indokolta meglátásait.

Dezső Lászlónak meggyőződése, a medve a természet fontos része, élete éppoly értékes, mint bármelyik élőlényé. Az általa lakott környezet viszonylag érintetlen és egészséges erdőt rejt, az pedig az ember számára nélkülözhetetlen tiszta levegőt és vizet. Manapság a többség mégis azt feltételezi, a digitális technológia az, ami nélkül nem létezhetünk, és észre sem veszi, „hogy azért a sok megfoghatatlan valamiért vagy mindenért, amit ettől a csodatechnikától kap, mindennap fizet”. Történetesen a természettől, a barangolástól, az állatoktól való tanulástól fosztanak meg bennünket az okoseszközök, sokan elrohannak a természeti kincsek mellett, és még csak meg sem látják, hogy száguldozásuk közepette nyakig gázolnak a valós értékekben, visszafordíthatatlan sebeket ejtve bennük.