Kína elsőre a méreteivel nyűgözi le az embert: a városokkal, a tömeggel, a sebességgel, a technológiával. Néhány nap vagy hét után azonban már nem az a legérdekesebb, milyen magasak az épületek, hanem az, hogyan lehet ezek között élni. Mikor pihen az, aki reggeltől estig dolgozik? Hogyan randizik, akinek alig van szabadideje? És mit jelent gyereknek lenni egy társadalomban, ahol a verseny szinte az iskolapaddal kezdődik?

Amikor egy erdélyi először próbálja megérteni Kínát, szinte ösztönösen a hatalmas számokba kapaszkodik: másfél milliárd ember, húszmilliós városok, gyorsvasutak, felhőkarcolók, digitális fizetés, világkereskedelem, mesterséges intelligencia, elektromos autók, kikötők és technológiai parkok. Ezek a számok valóban lenyűgözőek, de egy idő után mégis kevésnek bizonyulnak. Kína igazi érdekessége ugyanis nem pusztán az, hogy mekkora, hanem az, hogyan működik belülről. Hogyan élnek azok az emberek, akik ezt a sokat emlegetett kínai felemelkedést nap mint nap a saját munkájukkal, tanulásukkal, családi áldozataikkal és személyes döntéseikkel fenntartják?

Erdélyi szemmel Kína egyik legizgalmasabb, néha pedig legmegrendítőbb tapasztalata az, hogy a hétköznapi élet mennyire más ritmusban zajlik. Nálunk is sokan dolgoznak sokat, nálunk is komoly gond a lakhatás, a megélhetés, az oktatás és a jövőtől való félelem, de Kínában mindez nagyobb léptékben, sűrűbben és gyakran sokkal erősebb társadalmi versenyben jelenik meg. Mégis hiba lenne Kínát pusztán a túlhajszoltság országaként bemutatni. A kép ennél jóval árnyaltabb: egyszerre van jelen a fegyelem, a családi összetartás, az elképesztő alkalmazkodóképesség, a modernizációba vetett hit, valamint az a csendes fáradtság, amelyet egy gyorsan felemelkedő társadalom polgárai sokszor magukkal hordoznak.

A munkakultúra talán az a terület, ahol az erdélyi és a kínai hétköznapok közötti különbség a leglátványosabban érzékelhető. Kínában a munka sokak számára nem egyszerűen megélhetési forma, hanem a családi felelősség, a társadalmi előrejutás és az önbecsülés egyik legfontosabb terepe. Aki dolgozik, az nemcsak magáért dolgozik, hanem gyakran a szüleiért, a leendő gyerekeiért, a család társadalmi helyzetéért is. Ez a szemlélet európai fejjel elsőre nehéznek, sőt nyomasztónak tűnhet, de van benne valami mélyen tiszteletre méltó is: az a meggyőződés, hogy az ember szorgalommal, tanulással és kitartással előrébb juthat.

A kínai munkakultúráról szólva szinte elkerülhetetlen a „996” kifejezés említése, amely a reggel kilenctől este kilencig, heti hat napon át tartó munkarendre utal. Fontos ugyanakkor pontosítani, hogy ez nem valamiféle hivatalos, mindenhol érvényes kínai norma, és nem is lehet úgy beszélni róla, mintha minden kínai ember így dolgozna. Sőt, 2021-ben Kína Legfelsőbb Népi Bírósága és az Emberi Erőforrások és Társadalombiztosítási Minisztériuma egyértelműen jelezte, hogy a 996-os munkarend jogellenes, mivel sérti a kínai munkajogi szabályokat, amelyek alapvetően napi nyolc órában és heti 44 órában határozzák meg a rendes munkaidőt. Ez a lépés azért különösen érdekes, mert jól mutatja: Kína maga is felismerte, hogy a gazdasági lendület nem épülhet korlátlanul az emberek túlterhelésére.

Kapcsolódó

Egy székely a nagyvilágban: elutaztam Kína legóriásibb városába

Csungkingba repülni azt jelenti, hogy az ember egy hegyek közé szorított, szinte áttekinthetetlen méretű kínai gigapoliszba érkezik.

Csungking Kína kínai Peking

A jogi álláspont azonban önmagában még nem változtatja meg egyik napról a másikra a munkahelyi kultúrát. A kínai nagyvárosokban, különösen a technológiai, pénzügyi és vállalkozói szektorban, továbbra is erős a teljesítménykényszer. Sokan nem azért dolgoznak sokat, mert valaki hivatalosan erre kötelezi őket, hanem mert úgy érzik, másképp lemaradnak. A verseny nagy, az ambíció erős, a lehetőségek vonzóak, de az áruk is magas. Egy fiatal diplomás számára egy jó állás nemcsak karrierkérdés, hanem lakhatási, házassági és családi kérdés is. Ha nincs stabil munka, nehezebb lakást venni. Ha nincs lakás, nehezebb házasságot kötni. Ha nincs anyagi biztonság, a családalapítás is bizonytalanabbá válik.

Talán az a legérdekesebb kérdés, hogy mikor élnek ezek az emberek. Hogyan ismerkednek, hogyan randiznak, mikor találkoznak a barátaikkal, és mennyi idejük marad családra vagy saját magukra? A válasz nem egyszerű, mert a kínai társadalom rendkívül sokféle. Egy pekingi irodista, egy sencseni mérnök, egy sanghaji egyetemista, egy belső-kínai kisvárosból érkező munkavállaló vagy egy vidéki vállalkozó egészen más élethelyzetben van. A nagyvárosi fiatalok életében azonban valóban erősen jelen van az időhiány. A párkapcsolatok sokszor késő estékbe, hétvégi találkozókba és online beszélgetésekbe sűrűsödnek, miközben a családi elvárások sem tűnnek el.

A szerelem Kínában természetesen ugyanúgy szerelem, mint bárhol máshol, de a párválasztás körül gyakran erősebben érződik a társadalmi és családi dimenzió. A szülők véleménye sokszor fontosabb, mint amit egy magyar fiatal megszokott. A munkahely, a jövedelem, a lakás, a családi háttér és a jövőkép mind olyan tényezők, amelyek nem a romantika ellenében, hanem azzal párhuzamosan jelennek meg. Egy erdélyi ezt elsőre túl racionálisnak érezheti, de Kínában a család nem egyszerűen magánügy. A család a társadalmi biztonság egyik legfontosabb intézménye, és ebből következik, hogy a párválasztás sem kizárólag két ember belügye.

A metropolisz paradoxona

A nagyvárosi kínai élet egyik legérdekesebb ellentmondása, hogy miközben az ember szinte soha nincs fizikailag egyedül, mégis könnyen magányos lehet. Egy húsz-harmincmilliós városban állandó a mozgás: metrók, irodaházak, bevásárlóközpontok, éttermek, lakóparkok, parkok, kampuszok, üzleti negyedek. A város él, lüktet, szervez, termel, fogyaszt és fejlődik. Mégis előfordulhat, hogy az embernek nincs kivel őszintén beszélnie egy hosszú munkanap végén. A tömeg ugyanis nem mindig közösség, és a kapcsolódás nem automatikus következménye annak, hogy milliók élnek egymás mellett.

Közben éppen Kína mutatja meg azt is, hogy a modern nagyvárosi élet nem feltétlenül jelent nyugati típusú individualizmust. A baráti, családi és iskolai kapcsolatok sokszor rendkívül tartósak. A régi osztálytársak, egyetemi évfolyamtársak, munkahelyi közösségek és rokoni hálók továbbra is fontos szerepet játszanak. A kínai társadalomban mélyen jelen van a kölcsönös segítség, az ismeretségi hálók jelentősége, a családi lojalitás és az idősebb generációk iránti felelősség. Ez magyar szemmel ismerős is lehet, különösen akkor, ha nem Budapest belvárosából, hanem kisebb városokból vagy erősebb családi közegből tekintünk rá.

A magány tehát nem azért érdekes Kínában, mert a kínai emberek ne tudnának közösségben élni, hanem azért, mert a modernizáció sebessége próbára teszi a régi közösségi formákat. Sok fiatal elhagyja a szülővárosát, hogy nagyobb lehetőségeket találjon. A család távol kerül, az új város drága, a munkaidő hosszú, a barátkozás pedig időt és energiát igényel. Ilyen körülmények között könnyen kialakul az a furcsa életérzés, hogy az ember egy hatalmas, sikeres, izgalmas városban él, mégis csak néhány emberhez kapcsolódik igazán.

A kiégésről Kínában ma már egyre nehezebb nem beszélni. A fiatalabb generációk nyelve, internetes kultúrája és társadalmi reflexiói világosan jelzik, hogy sokan érzik a folyamatos verseny terhét. Ugyanakkor a kínai társadalom ebben sem egysíkú. Vannak, akik büszkén vállalják a kemény munkát, mert azt látják benne, hogy a saját erejükből építenek jövőt. Mások viszont már azt kérdezik: meddig lehet ezt bírni, és mi marad az életből, ha minden a teljesítményről szól? Ez a kérdés egyébként Európában sem ismeretlen. Kína csak nagyobb léptékben és látványosabban mutatja meg azt a dilemmát, amellyel a modern világ sok társadalma szembesül.

A folyamatos verseny

A gyerekek és fiatalok világa talán még a munkakultúránál is erősebben mutatja meg, milyen mélyen beépült a teljesítmény gondolata a kínai hétköznapokba. Egy erdélyi szülő számára meglepő lehet, milyen sűrű egy kínai gyerek napirendje. Az iskola után sokaknál különórák, nyelvtanulás, matematika, zene, sport vagy felvételi előkészítő következik. Ez kívülről nézve túlzásnak tűnhet, de belülről érthető logikája van. A szülők gyakran úgy érzik, hogy a gyermek oktatása az egész család jövőjének kulcsa. A jó iskola jó egyetemet jelenthet, a jó egyetem jobb munkahelyet, a jobb munkahely pedig társadalmi biztonságot. Ebben a világban a gyerek nem pusztán tanuló, hanem reményhordozó is, mivel Kínában sok család valóban óriási áldozatokat vállal a gyerek taníttatásáért. A nagyszülők segítenek, a szülők spórolnak, a család figyel, szervez és támogat. Magyar szemmel ebben van valami nagyon rokonszenves: az oktatás tisztelete, a tudásba vetett hit, a családi összefogás. Ugyanakkor objektíven látni kell azt is, hogy ez a rendszer nagy nyomást helyez a gyerekekre. A verseny korán kezdődik, és nem mindenki bírja ugyanúgy.

Kína egyik legnagyobb ereje éppen az, hogy a társadalom jelentős része még mindig hisz az előrejutásban. Miközben Kelet-Európában sokszor a fáradtság, a cinizmus és az intézményekkel szembeni bizalmatlanság uralja a közbeszédet, Kínában sok helyen érződik egyfajta építkező energia. Az emberek tanulnak, vállalkoznak, költöznek, alkalmazkodnak, új technológiákat vesznek használatba, és elképesztő gyorsasággal képesek átállni új életformákra. A digitális fizetés, az online szolgáltatások, a közlekedési rendszerek és a városi infrastruktúra sok tekintetben olyan kényelmet adnak, amelyet egy magyar látogató egyszerre irigyel és csodál.

Érdemes azt is kimondani, hogy Kína hétköznapi működésében sok olyan dolog van, amelyet Erdélyből nézve nem lenézni, hanem tanulmányozni kellene. A gyors infrastruktúra-fejlesztés, a technológiai nyitottság, az oktatás társadalmi rangja, a család fontossága, az idősek iránti felelősség, a közösségi gondolkodás és a hosszú távú tervezés mind olyan elemek, amelyekből Európa is tanulhatna. Nem azért, mert mindent át kellene venni, hanem azért, mert Kína nem pusztán kihívás vagy rivális, hanem egy olyan civilizációs tapasztalat, amely másképp válaszol a modern világ kérdéseire.