Dunhuang városa Kína északnyugati részén, a Góbi-sivatag peremvidékén fekszik, ott, ahol a száraz táj, a Selyemút emlékezete és a buddhista művészet egyik legfontosabb öröksége találkozik. A település nem csupán turisztikai célpont, hanem kulcs ahhoz, hogy érthetővé váljon, miként formálta a sivatag Ázsia történelmét, kereskedelmét és mai fejlesztési terveit.

A Góbi neve sokak képzeletében összeforr a végtelen homokkal, pedig ez a Kína és Mongólia között húzódó száraz vidék jóval összetettebb annál, mint amit a képeslapok vagy filmjelenetek sugallnak. A táj nagy részét nem dűnék, hanem kavicsos síkságok, sziklás felszínek, kiszáradt medrek és ritkás növényzetű félsivatagos területek alkotják. A forróság sem állandó: a Góbi kontinentális éghajlatú sivatag, ahol a nyári hőség mellett a tél rendkívül hideg lehet, a nappalok és éjszakák között pedig jelentős hőmérsékleti különbség alakulhat ki.

Egy ilyen vidéken a víz nem egyszerű természeti adottság, hanem a táj legfontosabb szervezőereje. Ahol nincs forrás, folyó, talajvíz vagy időszakosan hasznosítható vízfolyás, ott az ember legfeljebb áthaladni tud. Ahol viszont oázis alakult ki, ott megjelent a megállás lehetősége: állatok itatása, raktározás, cserekereskedelem, katonai ellenőrzés, vallási élet. Ezért volt a Góbi történelmi értelemben sokkal több, mint nehezen járható pusztaság. A Selyemút útvonalai nem azért vezettek erre, mert a vidék barátságos volt, hanem mert az oázisok láncolata mégis átjárhatóvá tette Kína, Közép-Ázsia és a távolabbi nyugati térségek között.

Aki először találkozik ezzel a világgal, könnyen megérti, miért formálta ennyire erősen a földrajz a történelmet. A nagy távolság, a kevés víz, a kiszámíthatatlan időjárás és a ritka településhálózat minden mozgást megdrágított és megnehezített. A karavánoknak nem csupán árut kellett vinniük, hanem tudást is: merre lehet haladni, hol van víz, melyik évszakban veszélyesebb az út, hol kell adót fizetni, hol lehet védelmet remélni.

Dunhuang, az oázisváros

Dunhuang település Gansu tartomány északnyugati részén található, a Hexi-folyosó nyugati végének közelében. Ez a folyosó évszázadokon át a kínai belső területek és a nyugat felé tartó utak egyik legfontosabb átjárója volt. Dunhuang ebből a helyzetből nyerte jelentőségét: kelet felől az utolsó biztosabb állomások közé tartozott, nyugat felől pedig az első olyan városok egyikének számított, ahol a kínai közigazgatás, katonai jelenlét és kulturális világ már erősen érződött. A várost nem a mérete tette fontossá, hanem az, hogy különböző irányokból érkező emberek találkoztak benne. Kereskedők, szerzetesek, hivatalnokok, katonák, zarándokok és tolmácsok fordultak meg itt. A selyem, a drágakő, a fűszer vagy a papír mellett eszmék, képi minták, fordítások és vallási történetek is úton voltak.

A mai városban már természetesen ott van a szervezett turizmus minden kelléke: látogatóközpontok, buszok, szállodák, éjszakai piac, esti fények, fényképező turisták. Mégis megmarad valami abból az alaphelyzetből, amely a régi Dunhuangot létrehozta. A település körül a száraz hegyek, a homokos és köves felszínek, valamint az oázis zöldebb foltjai világosan jelzik, hogy itt a város soha nem szakadt el a tájtól. Nem véletlenül alakult ki ott, ahol kialakult.

Mogao, a sziklába vájt buddhista örökség

Dunhuang legismertebb emlékhelye a Mogao-barlangrendszer, amelyet gyakran az Ezer Buddha barlangjaiként emlegetnek. A barlangokat a Dunhuang-oázistól délkeletre, a Dachuan folyó fölötti sziklafalba vájták. Az UNESCO adatai szerint az első barlangok kialakítása 366-ra vezethető vissza, a hely pedig a 4. és a 14. század között a buddhista művészet kivételes központjává vált. Ma 492 barlangot tartanak számon, bennük mintegy 45 ezer négyzetméternyi falfestménnyel és több mint 2000 festett szoborral.

Mogao értékét nem csak a mennyiség adja, hiszen a falakon évszázadok változó világa látszik: Buddhák, bódhiszattvák, égi zenészek, adományozók, szerzetesek, uralkodók és hétköznapi figurák sorakoznak egymás mellett. A képekben indiai eredetű buddhista tanítások, közép-ázsiai közvetítések és kínai művészeti formák találkoznak. Megmutatják, hogyan lett egy tanításból fordítás, egy fordításból szertartás, egy szertartásból falkép, majd évszázadokkal később világörökség.

A száraz éghajlat sokáig segítette a falfestmények és szobrok fennmaradását, de a modern látogatói forgalom már óvatosságot követel. A pára, a fény, a por és a hőmérséklet-változás mind árthat a festményeknek, ezért a látogatás szabályozott, a kutatásban pedig nagy szerepet kap a digitalizálás és a konzerválás.

A sivatag jövője

A Góbi és Kína más száraz, ritkán lakott és napos vidékei ma új szerepet kapnak az ország energiapolitikájában. Az elmúlt években nagy méretű nap- és szélerőmű-bázisok építése indult sivatagi és félsivatagi területeken. Kínai állami források szerint 2021-ben indult el az első, összesen 100 gigawattos nagyságrendű szél- és napenergia-fejlesztési hullám sivatagi területeken, 19 tartományt érintve. A fejlesztések célja nem csupán az, hogy a ritkán lakott nyugati és északi térségekben áramot termeljenek. A megtermelt energiát nagyfeszültségű vezetékeken juttatnák el a keleti ipari és városi központokba, miközben egyes projektekben a napelemparkokat talajvédelemmel, homokmegkötéssel és szárazságtűrő növényzet telepítésével kapcsolják össze. Az Észak- és Nyugat-Kínában már működnek olyan kezdeményezések, ahol érezhető, hogy a napelemek árnyéka csökkenti a párolgást, mérsékli a szél talajpusztító hatását, és helyenként mezőgazdasági kísérleteknek, például gojibogyó-termesztésnek is teret ad.

A vízhiány továbbra is korlát, a nagy beruházások infrastruktúrát igényelnek, a bányászat és az ipari fejlesztés pedig ugyanúgy jelen van Kína északnyugati száraz vidékein, mint a megújuló energia. A Góbi ezért ma már nem csak romantikus sivatagi háttér, hanem stratégiai terület is. Ugyanazon a tájon, ahol egykor karavánok keresték az oázisokat, a közeljövőben napelemek, szélturbinák és távvezetékek rajzolják át a horizontot.