Sepsiszéki Nagy Balázs író és néprajzkutató, aki a városi életet maga mögött hagyva családjával együtt az úzvölgyi tanyavilágban lelt új otthonra. 2014-ben kishíján életét vesztette egy villámcsapás következtében, ám csodával határos módon felépült, hálából pedig kápolnát épített a kertjében, amely azóta határon innen és túlról is vonzza a zarándokokat.

Bár alig néhány kilométerre van a főútmenti falvaktól, kevesen ismerik az úzvölgyi erdők aljában elterülő, mesebeli tanyavilágot. Csinód egyike a három kis csángótelepülésnek, ahol aszfalt és villanyáram a közelmúltig nem is volt. A helybéliek földművelésből és állattartásból éltek és élnek a mai napig. Mint egy időutazás, olyan belépni ebbe a világba. A városi ember számára szinte elképzelhetetlen, miként tud még mindig működni a cserekereskedelem és a szinte száz százalékban önellátó életmód.

Sepsiszéki Nagy Balázs, aki Orbán Balázs után másodikként járta be Székelyföld minden települését, Sepsiszentgyörgyön nőtt fel és Budapesten járt egyetemre. Évekig tartó kutatásainak egyik állomása volt az akkor még alig megközelíthető Csinód, ahová házasságkötése után nászútra tért vissza, a mézes hetekből pedig azóta mézes évek lettek. Családjával együtt felhagytak a zajos városi életformával, és a tanyavilágban leltek új otthonra. Gazdálkodnak, földet művelnek, gyógynövényeket és gombát szednek, de közben ugyanilyen nagy hangsúlyt fektetnek a szellemi munkára is. Balázs majd’ minden évben megír egy könyvet, közben pedig a fia is a nyomdokaiba lépett: Gergő Székelyföld legfiatalabb írója volt, amikor 2011-ben megjelent első saját könyve.

2014-ben Sepsiszéki Nagy Balázsba belecsapott a villám. Elvesztette emlékeit, orvosai pedig semmi jóval nem biztatták. Nem tudott önmagáról, családját és szeretett Csinódját sem ismerte fel. Imalánc indult a gyógyulásáért, és mint egy csoda, alig két hónap alatt szinte teljesen felépült. Ezekben a napokban álmot látott – mint utólag kiderült, ugyanazon az éjszakán ugyanazt álmodta a felesége is. Az égi jel egyértelmű volt: a gyógyulásért hálából kápolnát kell építeniük a kertjükben. Komolyan vették. A csinódi ökumenikus kápolna egy évre rá készült el, azóta pedig több ezrek által látogatott zarándokhellyé vált.

– Nem voltál mindig „hegyi ember”. Milyen volt a gyerekkorod, és mi indított el téged a néprajzkutatás irányába?

– A gyerekkorom Sepsiszentgyörgyhöz és a környező falvakhoz köt. A városban születtem, és tízéves koromig édesanyám szülei neveltek. Rácz Lajos nagyapám a Székely Mikó Kollégiumnak volt híres nyelvszakos tanára, nagyanyám, Incze Olga pedig Sepsiszentgyörgy első fényképészének, Incze Józsefnek volt a lánya. Mondhatom azt, hogy szinte egy sötétkamrában születtem, egész pici koromtól laboráltam, és jelen voltam a varázslatoknál.

Az indíttatás ahhoz, hogy aztán később néprajzos legyek és egy ilyen életmódot válasszak, ami most jellemez engem, azt a sepsikőröspataki apai nagyszülőktől kaptam. Ők ott voltak tanítók, emellett nagyapám népi bútorfestő és fafaragó volt. A nagyapai örökség, a népművészet iránti szeretet vezérelt, mikor 20 éves fejjel meghoztam a döntést, miszerint Budapestre költözöm, és az Eötvös Lóránt Tudományegyetem néprajz szakán kezdem el a tanulmányaimat. Tőlük ezt kaptam. Anyai nagyszüleimtől pedig a szülőföld iránti szeretetet, hiszen már 4-5 éves koromban kerékpárral jártuk együtt Háromszék falvait rokonlátogatás ürügye alatt.

Kapcsolódó

Kincsesládánk, Erdély: a háromszéki kúriák nemcsak építészeti gyöngyszemek, életérzést közvetítenek

Kincsesládánk, Erdély című sorozatunk részeként ezúttal a Háromszéken található több mint 160 kúriából és kastélyból fedeztünk fel néhányat.

épített örökség kastélyok kúriák Háromszék Kincsesládánk Erdély

– Miért hagytad ott Budapestet? Nem vonzott a nagyvárosi élet?

– Amikor 1990-ben felvettek az egyetemre, be kellett mutatkoznunk a tanári testületnek. A miénk volt a rendszerváltás utáni első olyan évfolyam, ahol erdélyi, felvidéki és délvidéki hallgatók is voltak. Mind a huszonhármunktól megkérdezték, hogy milyen szándékkal jött ide, és mik a tervei az egyetem utánra. Én már akkor hangosan kimondtam, hogy haza akarok térni Székelyföldre. Megmosolyogtak. Még negyedéves koromban is. Aztán az utolsó évben megírtam egy búcsúlevelet, aminek az volt a címe, hogy Búcsú magyarhontól. 200 példányban osztottam szét a tanároknak, barátoknak, évfolyamtársaknak, és azt hiszem, csak akkor vették igazán komolyan azt, amit én már első nap megmondtam. Június 6-án megkaptam a diplomát, 13-án már ültem a vonaton, és robogott velem haza a Corona Székelyföldre.

Hat évet töltöttem a fővárosban, de végig azzal a gondolattal, hogy majd a tanulmányaim befejezése után hazajövök. Amerikai–magyar támogatóknak köszönhetően ekkor indulhattam el bejárni Székelyföldet. Lényegében tehát nem cél nélkül, nem bizonytalanságban jöttem haza, hanem azzal a tudatos tervvel, hogy Orbán Balázs után másodikként végigjárjam Székelyföld mind az 500 települését. Sikerült is.

– És így fedezted fel Csinódot?

– Igen, ennek a kutatásnak az eredményeként. Székelyföld bejárását a szűkebb pátriámmal, Háromszékkel kezdtem, és aztán '98-ban átjöttem Csíkországba. Elhagytam a Tusnádi-szorost, és Csíkkozmáson, a plébánián szálltam meg, onnan kiindulva jártam az alcsíki falvakat, és így jutottam el 1998. augusztus 23-án első alkalommal Csinódba. Egy időutazás volt számomra, hiszen fiatal kutatóként egy olyan faluba csöppentem, ahol nem volt villanyáram, nem volt út, de voltak mosolygó, szeretetreméltó, segítőkész emberek. Hamar összebarátkoztam Karácsony Gyula mesemondó bácsival, aki akkor 76 esztendős volt, és rögtön egy mély lelki kötelék alakult ki közöttünk. Érdekes, hogy a 10 éves kutatásom alatt nyolcezer emberrel beszélgettem, és a nyolcezerből ő volt az egyedüli, akivel aztán a terepmunkám alatt is végig leveleztünk.

Amikor 1999. január 25-én, a 30. születésnapomon megnősültem, idejöttünk a feleségemmel nászútra. Ez a nászút azóta is tart: a mézeshetekből mézes évek lettek, lassan mézes évtizedek lesznek, mert találtunk itt egy lakatlanná vált tanyát, amit a következő évben sikerült is megvásárolnunk, és végül 2011 volt az a fordulópont az életünkben, amikor már két kisgyerekkel meghoztuk a döntést, miszerint felköltözünk a havasra. Azóta itt élünk, és itt próbálunk önellátó gazdálkodást folytatni. Ez elsősorban az élelmiszerellátást jelenti, tehát növény- és hús-, tejtermék, tojás előállítását saját erőből. A gabona az egyetlen, amit nem tudunk a hegyen termeszteni, ezt meg kell vásárolnunk, de minden mást magunknak állítunk elő. Vagy földbe ásott melegházaknak köszönhetően vagy fóliasátornak köszönhetően, de szabadtartásban is megterem a hagyma, a pityóka, a zöldségfélék egy része.

Kezdetben kecskéket tartottunk, az volt a kedvenc, de 15 év tapasztalata azt mutatta, hogy érdemesebb szarvasmarhát és tyúkot tartani. Kipróbáltuk a pulykát, libát, fürjet is, végül a szarvasmarha, tyúk és ló lett a befutó. Műveljük a kaszálóinkat, a tűzifa-szükségletünket a saját erdeinkből fedezzük, de a legfontosabb, hogy minden nap tudunk imádkozni és szellemi munkát is végezni. Próbáljuk összehangolni a fizikai munkát, a létfenntartásért folytatott küzdelmet a szellemi tevékenységgel. A kettő nálunk együtt jár.

– Miért volt számotokra vonzó ez az életforma? Miért választottatok egy áram és aszfalt nélküli, gyakorlatilag megközelíthetetlen kis települést a hegyen, ahol az ember magára és a közösségre van utalva, mert nem számíthat külső segítségre?

– Nehéz azt elmondani, hogy milyen egy sepsiszentgyörgyi forgalmas, poros utca után feljönni ide, hallgatni a domboldalon legelésző tehenek kolompcsengését, szívni azt a jó levegőt, amit a legtisztább városban sem szívhat az ember. Olyan tiszta vizet iszunk, hogy mikor bevittem egy kis mintát a sepsiszentgyörgyi laborba analízisre – mert hát kisgyerekünk volt, tudni akartuk, hogy számára is megfelelő-e –, akkor a laboráns behívott, és megkérdezte tőlem, hogy mondjam el őszintén, honnan van ez a víz, mert az utóbbi tíz évben ilyen tiszta vizet nem analizáltak.

Mi valahogy érezzük azt, hogy túl zajossá vált a világ, túl rohanóvá. És, ha bárkit megállítok egy városi utcán, és megkérdem, hogy miért siet, hova rohan, miért kel fel minden nap hatkor, miért megy el nyolc órát dolgozni valahova, nem tud egy épkézláb választ adni erre. Az emberiséget lényegében belehajszolták egy mókuskerékbe, és mi úgy éreztük, hogy ebben nem szeretnénk részt venni. Ki lehet szakadni, lehet valamit másképp tenni. Mi pont olyan életkorban voltunk, amikor még ezt a változtatást meg lehetett lépni. Nem nyugdíjasként kell egy ilyen mókuskerékből kiszállni, hanem ezt lehetőleg kisgyerekekkel, vagy még akár gyerektelenül is, és a gyerekeket már egy ilyen miliőben vállalni.

Nagy dolog volt az életünkben az is, hogy itt egy életképes közösség fogadott: volt szaporulat, voltak kisgyerekek, és ennek köszönhetően megmaradt az iskola is. A feleségem, mivel tanítónő, itt kapott állást. Azért nagyon fontos volt az is, hogy bár a kettőnk közül valakinek legyen havi fix jövedelme. Én egy darabig tanítottam a Sapientia egyetemen, de innen lejárni, ingázni hóban-fagyban azért a pár előadásért igazából nem éri meg egy olyan embernek, aki gazdálkodással is foglalkozik. Nekem a szellemi munkát most lényegében a könyvírás jelenti. Igyekszem, ha nem is évente, de legalább kétévente egy könyvet megírni. Lehet, hogy az idén kettő is lesz. Főleg téli időszakban vagy böjtben van szellemi munkavégzésre időnk, de most már két éve bevezettük az imaszolgálatot is: minden nap van egy 20-25 perces közös ima, amibe zarándokként is bekapcsolódhat bárki. Igyekszünk azt a jelmondatot megélni a mindennapokban, hogy ora et labora, tehát hogy imádkozzál és dolgozzál. Mi még ezt kiegészítjük azzal, hogy olvass, közben nézz meg egy jó filmet vagy írj.

– Van valami, ami hiányzik a városi életből? Bármi, amit ha kihozhatnál ide, akkor megtennéd?

– Nem hiányzik semmi, mert ami esetleg hiányozna, és úgy érezzük, hogy időnként szükségünk van rá, akkor lemegyünk érte. Nem zártuk el magunkat a világtól. Néha eljárunk színházba, táncszínházba, könyvbemutatókra. Ha van olyasmi, amire városlakóként is elmennék, most már az aszfaltútnak köszönhetően innen is megtehetem. Szóval nem, nem hiányzik a város, mert itt fent a hegyen sokkal intenzívebb társadalmi életet élünk, mint a legtöbb városlakó. Ritka az olyan nap, hogy ne legyen vendég a háznál vagy a kápolnánál. Nyári időszakban, szabadságolások idején pedig sokszor le kell tenni a kaszát és a lapátot, megállni a munkával, mert mindig érkezik valaki. Jönnek a hírek, jönnek az emberek, jönnek az új kapcsolatok, és biztos vagyok benne, hogy itt, fent a hegyen több új kapcsolatra tettünk szert Kárpát-medence szinten, mint hogyha begubóztunk volna egy városi tömbházlakásba.

– Kicsit több mint tíz éve volt egy súlyos baleseted. Mi történt veled akkor?

– 2014. június 24-én, Keresztelő Szent János napján olyan időjárás volt egész Székelyföldön, hogy egyik vihar követte a másikat. Én pont két vihar között kigurultam a kapunkon, hogy elintézzek ezt-azt a városban. Volt egy kis terepjárónk, mert akkoriban terepjáró nélkül még nem lehetett lemenni Szentmártonig sem. A feleségem bekapcsolta a Marosvásárhelyi Rádiót, hallgatta a híreket, és a híradóban bemondták, hogy a zivataros időjárásnak megvan az első halálos áldozata: Kolozsvár környékén valakibe belecsapott a villám. Én akkor már úton voltam.

Akkoriban mangalicákat tartottunk, és mindig be volt téve egy gumikesztyű és egy zsák az autó csomagtartójába, hogyha valahol nagyobb mennyiségben csalánt találok, akkor szedjek a malacoknak. Csíkszentsimon irányából közelítettem meg Szentmártont és a két település között megálltam csalánt szedni. Két zápor között teleraktam a zsákot, de amikor mentem volna, nem akart beindulni az autóm. Felnyitottam a motorháztetőt, hogy nézzem meg, hogy mi lehet a probléma, és akkor jött baloldalról egy hatalmas fény. Utána én már nem emlékszem semmire, mert kiderült, hogy négy pontban bement a fejemen és két helyen kijött az alkaromon a villám. Másnap reggel tértem magamhoz a kórházban, amnéziás állapotban. Nem tudtam, hogy van feleségem és két gyerekem, nem tudtam Csinódról, de még a saját nevemet sem tudtam.

Sokan kezdtek imádkozni a gyógyulásomért. 11 nap után kerültem haza a kórházból, emlékek nélkül, azzal az elképzeléssel, hogy majd a család kiküld engem Magyarországra egy szanatóriumba. Itthon azt mondták, hogy nem tudnak rajtam segíteni. Az imalánc azonban nem állt meg, több ezer emberről tudunk, aki fohászkodtak értem. Három hét múlva elkezdtek visszatérni a gyerekkori emlékek. Hat hét múlva a memóriám már 95 százalékos volt.

– Ez idő alatt pedig egy égi üzenetet is kaptál...

– A gyógyulási periódusban álmot láttam. Ugyanazon az éjszakán a feleségem is épp azt álmodta: az volt az égi üzenet, hogy hálából a gyógyulásomért kápolnát kell építenünk a kertünkben. Komolyan vettük. Óriási lelkesedést adott, én szerintem a gyógyuláshoz is hozzájárult az, hogy van feladat. Egy évvel később sikerült ezt megvalósítanunk. Lényegében úgy tekintek erre, mint egy újjászületésre. Azért lett az egyik könyvem címe is az, hogy Újjászületés villámcsapás által. Van, akinek egy autóbaleset kell, van, akinek egy műtét előtti állapot ahhoz, hogy újjászülessen, de ez nemcsak fizikai értelemben újjászületés, hanem spirituálisan is. Más lesz az embernek a viszonyulása. Addig is megvolt bennem az istenszeretet, de azóta teljesen más a kapcsolódásom az égiek felé.

– Van bármi, amit azóta teljesen elhagytál, teljesen kimaradt az életedből, vagy már nem tulajdonítasz neki jelentőséget?

– Nincsenek bennem olyan vágyak, hogy utazgassak, szabadságra menjek, üdüljek valahol. Én valamikor nagy utazó voltam, tizenötezer kilométer biciklizés van a hátam mögött csak a Kárpát-medencében. Bejártam egész Székelyföldet, Moldvát, Felvidéket, több országban megfordultam Nyugat-Európában is. Régen még megvolt bennem az, hogy menjek és lássak minél többet a világból. Mára ez megszűnt. Nincs vágy bennem még arra sem, hogy Székelyföld határain túlmenjek. Kétévente egyszer megyek Magyarországra, akkor is csak azért, mert műszakiztatom a magyar rendszámú autómat, de különben nem mennék oda se. Nem vágyom el innen. Én azt mondom, hogy Székelyföldön minden megvan. Minden, tehát nem kell innen elmenni. Olyan kincseink vannak és olyan, még számomra is fel nem fedezett részei Székelyföldnek, amik egyszerűen izgalmasabbnak tűnnek, mint egy külföldi út. Többek közt ezt is jelentette nekem az újjászületés.

Kapcsolódó

Kincsesládánk, Erdély: székelykapuk az összmagyar jelképpé való alakulás útján

 Riportsorozatunk legújabb részében a székelykapuk hazájába látogattunk.

Kincsesládánk

– És a gyerekeid hogyan alkalmazkodtak ehhez az életformához? Hogyan lett a városi gyerekekből hegyi ember?

– Két gyerekünk még a városban született, ott jártak óvodába, iskolába. Mikor felköltöztünk, a fiam itt kezdte a negyedik osztályt, az édesanyja volt a tanítónője. A kislányom, Ilka-Uzonka már itt kezdte az első osztályt, és annak ellenére, hogy nem itt születtek, én úgy látom, hogy igazi havasi emberek lettek. Ennek egy nagyon szép bizonyítékai azok a könyvek, amelyeket a fiam kisgyerekként írt 2011-ben Kecsketánc, utána 2013-ban Méhkeringő címmel. Ezek lényegében vallomások arról, hogy milyen gyerekszívvel megélni egy akkora változást. Hogy miként lesz egy tömbházlakó fiúból egy olyan ember, aki kecskéket, méheket tart, fej, sajtot készít, gombát szárít, gyógynövényeket gyűjt, tűzifát hasogat, és egy csomó olyan dologba bekapcsolódik, ami egy városi gyerek számára szinte elképzelhetetlen. A rajzokat hozzá a lányom készítette. Mindössze hétéves volt.

Elmondani sem tudom, mennyire büszke vagyok a gyerekeimre. Arra, hogy ezt az életformát nem csupán elfogadták, hanem megszerették, és kiveszik a részüket belőle. A harmadik gyerekünk, Viktor Ákos pedig már jellegzetes hegylakó, hiszen ha nem vittem volna le a csíkszeredai kórházba szülni a feleségemet, akkor itt született volna fent a hegyen. Ötnaposan már itt szívta a levegőt. Biztos vagyok benne, hogy sosem fog innen elvágyódni.

– Van valami, amire nagy kihívásként emlékszel vissza a havasi élet kapcsán. Valami, ami nagyon sokáig úgy tűnt, hogy nem is elsajátítható annak, aki nem ide született?

– Nem volt ilyen kihívás. Az a helyzet, hogy gyerekkorban is azért én már ástam fel a nagyszülők konyhakertjét, részt vettem disznóvágásokon, tehát nem volt idegen ez a világ. Persze a Budapesten töltött évek és az évekig tartó kutatás azért kizökkentett egy kicsit, de amikor idejöttünk, maximálisan rá voltunk hangolódva erre az életre. És el kell mondnom, hogy ha volt is fizikai fáradtságérzet, ez egy jóleső fáradtságérzet volt, mert láttuk a munka gyümölcsét, a befektetett energia hozadékát.

Nem szeretném nevén nevezni, de egy költő egyszer azt mondta rólam, hogy én egy fantaszta vagyok. Fantaszta volt az az elképzelésem is, hogy egész Székelyföldet bejárom. Az egyetemi tanáraim közül többen azt mondták, hogy ez úgysem fog sikerülni. Úgyis sikerült. Egy évvel a felköltözésünk után voltak olyan városi barátok, rokonok, akik megkérdezték, hogy meddig bírom még, mikor költözöm vissza a blokkba. És mi most is itt vagyunk, nem torpantunk meg, nem kellett semmit visszafordítani. Én azt látom, hogy az ittlétünk alatt folyamatos fejlődésen mentünk keresztül mind lelki síkon, mind fizikai megvalósítás síkján. Sok mindent felújítottunk, még hozzátoldottunk a meglévőhöz, de mindig addig nyújtózkodtunk, amíg a takarónk ért, és a jövőben is ezt az életelvet akarjuk folytatni. Nem folyamodunk kölcsönökhöz, hitelekhez, hanem abból próbálunk gazdálkodni, amit megteremtünk. Lassan, fokozatosan, de mindenünk meglett. A vágyainkhoz és a céljainkhoz megvan az erőnk és a tehetségünk.