Az értelmező szótárban a következő áll a táncról: „valamely érzelmi tartalmat kifejező ritmikus mozgás”. Ennek a mozgásformának ízig-vérig ismerője és oktatója a marosvásárhelyi Macaveiu Blanka, művésznevén Blanche, aki saját tánciskolát működtet 4-18 éves lányok számára, ahol a technikai tudás átadása mellett odafigyel arra is, hogy a belső világuk is kellőképpen fejlődjön és kihangosításra kerüljön. Emellett színházban is koreografál, rendez, illetve a Transylvanian Contemporary Dance-nél hivatásos táncosok és koreográfusok számára is teret ad az alkotásra. Így április 29-én, a tánc világnapján őt kérdeztük arról, hogyan lehet összeegyeztetni a vezetői, oktatói szerepet az önfejlesztéssel, van-e olyan tánc, amit nem szeret és működhet-e a tánc szeretetnyelvként.

– Mikor kerített téged ennyire a bűvkörébe a tánc?

– Tornászként kezdtem még gyermekkoromban, aztán jött a tánc, ami szinte mindig prioritást élvezett, bár volt időszak, amikor háttérbe szorult, de sosem tűnt el teljesen. Eleinte a ritmikus gimnasztikában megtapasztaltam, milyen játszani az szerekkel: labdával, ugrókötéllel, karikával, szalaggal, buzogánnyal. Talán a szalag és a labda volt a kedvencem, ezekkel dolgozni mindig olyan volt, mintha egy élőlényt tanítanék valamire, például mintha a madarat tanítanám repülni. Egyetemen előbb koreográfia szakon tanultam, ekkor kezdtem megtapasztalni, hogy a testemen keresztül át tudom adni és ki tudom fejezni a bennem megjelenő érzéseket. Megtanultam, milyen a talajon való mozgás, a kellékekhez, valamint a partnerhez való viszonyulás, sőt még azt is, hogy a csendre hogyan reagál a testem, a csendben hogy táncolok. Talán ez volt a legizgalmasabb része, mert így teljes mértékben előtérbe került a belső világom, és annak a zenéje bontakozott ki.

– A tavaly végzetél rendezőként is, szóval a táncos-koreográfusi mivoltodat tovább bővítetted. Mit ad hozzá a látásmódodhoz vagy úgy egyáltalán hozzád?

– Elsősorban biztonságot ad, azt érzem. Mindig is volt bennem aggódás, hogy ha valami történik a testemmel, és nem tudok táncolni többet, akkor mi az a B opció, amiben továbbra is ki tudom bontakoztatni a megtapasztaltakat. És valahogy a koreografálás és a rendezés kéz a kézben jár. A rendezői szakkal közelebb kerültem a prózai előadásokhoz, annak a szerkezetéhez, egy dráma felépítéséhez, és hogy hogyan lehet ezt adaptálni a táncszínházban. Ami hozzám közelebb áll, az nyilván a táncszínház, tehát ebben gondolkodok.

Ami még az elején cél volt, hogy jobban megértsem a színészeket, hogy nekik mire van szükségük, hogyan kell egy színészt vezetni, milyen gesztusvilága van, abból hogyan lehet építkezni, és adódtak is lehetőségek, hogy a gyakorlatban is megtapasztaljam ezt.

– Tehát most már színészekkel, színházban is dolgozol, mégis alapvetően az életed a gyerekek oktatása körül forog, hiszen van egy saját tánciskolád Marosvásárhelyen. Mesélj róla!  

– Hat tánccsoportunk van különböző korosztályokra felosztva, négy és tizennyolc év közötti lányokkal foglalkozom, akinek akrobatikus, kortárs és jazz műfajú tánctechnikákat tanítok. A kortárstánc által nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy a belső világukat megismerjék és azt mozgásban gesztusaikkal kifejezzék. A jazztánc esetében pedig azt vettem észre, hogy nagyon szépen segít a lányoknak a nőiességük kibontakoztatásában. Látom évről évre, hogy egyre szebben használják ezeket a finomabb gesztusokat. Az akrobatikus tánc meg egy fegyelmezett testtudatot igényel, csapatban sokszor veszélyes, mert egymást emelik, dobják és ott teljes mértékben jelen kell lenni, nehogy bárkit is baleset érjen.

– Te milyen oktatónak tartod magad? Milyen irányelvek mentén tanítasz, mire törekszel?

– Ez egy folyamat nekem is. A célom az, hogy nagyrészt tudjanak elhelyezkedni táncosként majd azok, akik szeretnének. És bátorítom őket arra, hogy akár itt Marosvásárhelyen a koreográfia szakra jelentkezzenek, akár Budapestre bátorkodjanak menni. De egy nagyon precíz alapot kell megteremtenem. Jelenleg egy folyamatban vagyok, amiben keresem, hogyan tudom kialakítani azt a programot, amiben ők fejlődhetnek technikailag is, és kreativitás szempontjából is. Nemrég bevezettük a drámafoglalkozást, és ezt szeretném megtartani, mert hihetetlen fejlődést láttam a gyerekeknél. Most például egy olyan Dzsungel könyve rendezésében vagyok benne, amiben inkább belőlük építkezünk.

– A tánciskola mellett ott van egy másik projekt is, amit vezetsz, a Transylvanian Contemporary Dance. Hogy kell ezt elképzelni, kik járnak ide?

– Azok a személyek szoktak bekerülni ezekbe a projektekbe, akik már gyakorlott táncosok, és hivatásos koreográfusok kapnak lehetőséget arra, hogy ők rendezzenek előadást a résztvevőkkel. Ez időszakos projekt, nem akartam összekeverni a Navarra Dance-ben (Blanka tánciskolája – szerk megj.) való oktatással, ezért úgy gondoltam, hogy jobb, ha létrehozok egy másik projektet, és azon belül csinálunk előadásokat. Még annyira nem tudott berobbanni a köztudatba az elmúlt időszakban, mert nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megtaláljam magamban azt az egyensúlyt, hogy tudjam a Navarrát is vezetni, és a saját fejlődésemet is kézben tartani. 

– Tehát akkor van itt vezetés, oktatás, és még valahogy magadra is kell jusson idő.

–  Néha azt érzem, hogy megterhelőnek hangzik, viszont az az érdekes, hogy ahogy bemegyek a terembe és a gyerekekkel foglalkozom, minden más megszűnik. Ha a színházba megyek dolgozni, akkor ott van a teljes fókuszom. És nagyon jól esik így, hogy tényleg mindent ki tudok zárni, és akkor csak ott vagyok jelen. A tánciskolámban vannak társaim, akik rajtam kívül oktatnak, így amikor lehetőségem van színházban koreografálni, teljes bizalommal tudom a kollégákra bízni az oktatást. Nagy segítség, hogy már nem egyedül vagyok ezekben. De szeretem csinálni, nagyon élvezem, akármennyire fárasztó.

– Az utóbbi időben keveset vagy színpadon, kevesebbet vagy te a reflektorfényben. Hiányzik? Vagy úgy érzed, hogy az egy szakasza volt az életednek, és most már tovább kellett menni?

– Nagyon sokáig az érzéseimet helyeztem előtérbe. Ösztönösen cselekedtem, és nem mindig tudtam megértetni magam. Úgy éreztem, ha több időt fektetek az önismeretbe és a tánc különböző részeiben való elmélyülésbe, akkor előbb-utóbb egy másik fajta kifejezési módnak lehetek a hatalmában. Fontosnak tartottam, hogy a tánccal ne csak azt fejezzem ki, hogy szomorú vagy boldog vagyok, hanem sokkal konkrétabb, hétköznapi problémákat vagy akár globálisakat, ami érinti az embereket. Az elején azt gondoltam, hogy könnyen fog menni, utána rájöttem, hogy ehhez idő kell.

Már nagyon üresnek éreztem azt, hogy én csak egy zenére táncoljak úgy, hogy annak nincs valamilyen mondanivalója vagy releváns üzenete, amivel nemcsak szórakoztatom az embereket. Nagyon fontos volt, hogy valami hasznosat hozzá tudjak adni ehhez a furcsa élethez, amit élünk. Erre törekszem most, de már vannak kezdeményezések, hogy a közeljövőben visszaálljak a színpadra. 

– Próbáltál már olyan táncot, ami nem jött be?

– Nem igazán, mindent nagyon szeretek. A legutóbbi versenyen, ahol voltunk a diákokkal, nagycsoportos hip-hop táncokat adtunk elő. Régebben én is hip-hop, meg break dance-ben kipróbáltam magam és hihetetlenül jól éreztem magam benne, de már nem fért bele az, hogy azt is olyan szintre fejlesszem, mint a többi műfajt, amit tanítok. Ez néha hiányzik. Egyedül a néptánc maradt ki az életemben sajnos, de kerítettem az elmúlt években időt arra, hogy belekóstoljak. Még nem bátorkodok a táncházban felállni táncolni, de remélem, hogy majd kapok egy jó partnert, aki bátran felkér, és akkor már nem lesznek gátlásaim.

– Szerinted működhet-e a tánc szeretetnyelvként? Például egy pár esetében vagy akár testvérek esetében.

– Abszolút, működhet! Néha vállalom esküvői táncok tanítását is. Mindig úgy kezdem az elején, hogy két külön székre leültetem a párt, egymással szemben és csak annyit kérek, hogy figyeljék egymást, mert a páros táncnak szerintem a szemkontaktus a titka. Azzal kommunikálnak, utána meg a test önmagától elkezd egymásra hangolódni. Sokszor megfigyeltem, hogy valakinek kicsordul a könnye is egy ilyen helyzetben, ezek nagyon szép találkozások. Ezek a belsőnk legmélyebb részei, amik a legőszintébbek, és jó látni, hogy ez ilyenkor előjön. A gond csak az, hogy annyira felhígult és annyira gyors minden, hogy az ilyen egyszerű dolgok sajnos háttérbe szorulnak, pedig ez csak egyszerű egymásra figyelés. De néha talán ezeknek a pillanatoknak köszönhetően, mint a tánc világnapja, az ember leülhet és elgondolkodhat, hogy mi is az, amit neki a tánc nyújt.

– És miért ajánlanád bárkinek is, hogy táncoljon? Úgy, mintha senki nem látná.

– Vegyük csak azokat a bulikat, ahol az emberek valóban táncolnak, és nem csak egyik lábról a másikra lötyögnek, hanem valamilyen kapcsolódás van. Tudom, hogy már rég nem megy a páros tánc, de el lehet menni péládul salsa-estekre, mert vannak azért bátor fiúk és bátor lányok, akik fel-felkérik egymást táncolni. Remélem nem haragszanak meg a szüleim, hogy engedélyük nélkül árulom el ezt a titkot, de az utóbbi időben elmentek páros tánckurzusra, és ragyognak. Jó látni ezt, hogy otthon gyakorolnak, és egy közösséghez is tartoznak. Nem számít, hogy több mint 50 évesek, leküzdötték a gátlásaikat, barátokat szereztek. Ez mindenkinek a saját feladata és felelőssége.

A táncban a fizikai mozgás nem könnyű, és az egészséges életmód fenntartása sem az. De ha az ember megtapasztalja a belső erőforrásait, utána mindig kívánni fogja a teste a táncot, mert erősít, és ami a legfontosabb, tisztít. Rugalmassá tesz testet és lelket egyaránt.