Vilnius és Riga meglepően izgalmas városok, tele látnivalóval, ráadásul júniusban sem kell attól tartania az utazónak, hogy városnézés közben szédelegni fog a kánikulában.

A Baltikum régóta rajta volt a bakancslistámon, idén azt mondtam tehát, itt az idő, irány Vilnius. Ha a hét halom városáról hall, szinte mindenki automatikusan Rómára gondol, pedig a litván fővárost is szokták így emlegetni, jogosan, ami miatt a Kis Róma becenevet is kiérdemelte.

Vilnius, szerencsére még nem tartozik a tömegturizmus által megrontott városok közé, bár bővelkedik látnivalókban. Ahhoz képest, hogy egy mindössze 600 ezres településről van szó, az UNESCU világörökség részét képező óvárosa hatalmas, 352 hektáron terül el. Az óváros maga a megtestesült eklektika, ahol akár egyazon utcán rajta hagyta a lenyomatát a gótika, a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus is.

A városkép legdominánsabb eleme a klasszicista homlokzatú katedrális és a litván nagyhercegek egykori palotája fölé magasodó dombon álló vártorony. A domb és a torony egyaránt Gediminas nagyfejedelem nevét viseli, kiben a litvánok országuk egyik legnagyobb uralkodóját tisztelik. Gediminasnak hozzánk, magyarokhoz is köze van, ugyanis az ő ükunokája volt Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár, akit Nagyváradon temettek el.

Az utolsó pogányok

Az óvárosban templom templomot ér, az ember nem is gondolná, hogy a litvánok voltak Európa utolsó pogányai. Bár már erősen kacsintgatott a kereszténység felé, s meg is fogadta, hogy népét Krisztus követőjévé teszi, mely ígéretét nem tartotta meg, Gediminas 1341-ben pogányként halt meg, az ősi rítusok szerint temették el.

A város leglenyűgözőbb épülete, legalábbis számomra, a Szent Anna tiszteletére szentelt templom. Méretét tekintve szerény, de egy arhitekturális gyöngyszem, maga a megtestesült tökély és kecsesség, egy téglából épített gótikus remekmű. A helyi legenda szerint a templom lenyűgözte Napóleont is - aki az oroszországi hadjárat elején, 1812 júniusában érkezett a városba - olyannyira, hogy kedve lett volna Párizsba vitetni.    

Vilnius és a magyarok

Vilnius és a magyarság kapcsolatai nem korlátozódnak a XIV. századi nagyfejedelem személyére. A város egyetemét Báthory István alapította 1579-ben. Amikor 1576-ban elfoglalta a lengyel trónt, a korábbi erdélyi fejedelem egyúttal litván nagyherceg is lett, mivel a lengyelek és a litvánok 1569 óta nemzetközösséget alkottak, egy államban éltek.   

Az egyik egykori városkapunál kétnyelvű emléktábla hívja fel a figyelmet, hogy 1956-ban, mindenszentek napján, dacolva a szovjet elnyomással, ott gyűltek össze a vilniusiak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar forradalommal. 

Bár jelenleg egy nemzetállam fővárosa Vilnius kozmopolita, soknyelvű, vegyes kultúrájú város volt évszázadokon át, amit hűen tükröz az etnikai viszonyok alakulása. „A város lakosai vagy lengyelül, vagy jiddisül beszéltek, a többi nyelvet – litvánt, beloruszt, oroszt – csak elenyésző százalék használta” – írta a Nobel-díjas lengyel költő, Czesław Miłosz, aki a mai Litvánia területén született, s az akkoriban hivatalosan a Wilno nevet viselő, Lengyelországhoz tartozó Vilniusban tanult. Ősi litván város mivolta ellenére, az utóbbi századokban Vilnius először 1989-ben lett litván többségű település, abban az évben az alapítók kései leszármazottjai a lakosság 50,5 százalékát tették ki. 1919-ben a litvánok aránya mindössze 2,3 százalék volt, míg a lengyelek 56,1, a zsidók pedig 36,2 százalékot tettek ki. A 20-as években több mint 50 ezer zsidó élt Vilniusban, nem véletlen, hogy az Észak Jeruzsálemének is nevezték, ahol közel 100 zsinagóga működött. 2021-re a litvánok aránya 67,1 százalékra emelkedett, a lengyeleké 15,4 százalékra csökkent, a zsidók pedig lényegében eltűntek a városból.

Azt hiszem még nem jártam annyira zöld városban, mint Vilnius. Ha lenéz az ember a Gediminas dombról, szembeötlő mennyire sok a zöld folt a település szövetében, s nem csupán a parkok miatt, a tágas belső udvarokban is sok a fa, szellős, teres a város, nyoma sincs benne a hazai nagyvárosok életminőséget lerontó zsúfoltságnak.    

Hanza-város a Daugava partján

Vilniusból sík, erdős, festői kinézetű apró falvakkal és rendezett kisvárosokkal tarkított vidéken át vezet az út Rigába. Lettország fővárosa kikötőváros, melyet a Duna méretű Daugava folyó szel ketté. Ha először jár is az ember Rigában, melynek nevét a helyiek Rígának ejtik, egyből rájön merre találja az óvárost, melynek templomtornyai gigászi tűkként fúródnak az égbe. A XIII. században épült Szent Péter-templomé 123 méteres, amivel magasan éllovas lenne a Kárpát-medencében is.

A lutheránus székesegyház szintén a XIII. században épült, s elsősorban orgonájáról híres. A gigantikus hangszerben 6718 síp van, a legnagyobb 10 méteres, a legkisebb 13 milliméteres. A lettek többsége lutheránus, ami a német behatás eredménye, de elég sok a katolikus is, főleg a keleti országrészben.

Az óvárost zegzugos utcáit róva az embernek olyan érzése támadhat, mintha valahol Észak-Németországban vagy Flandriában járna. Rigát német kereskedők alapították, Hanza-város volt, így aztán épületei az Észak-Európa kereskedelmét évszázadokon át domináló szövetség jellegzetes építészeti stílusának jegyeit viseli.

Szecesszió minden mennyiségben

A rigai városképnek a szecesszió is meghatározó jegye, főleg a városközpontként emlegetett kerületben dominál, mely a XIX. század végén, a XX. század elején nyerte el mai formáját. Egymást érik a három-négyemeletes bérpaloták, melyek a szecessziós formavilág nagyon változatos arcait mutatják. Vannak köztük szinte már minimalista egyszerűségűek éppúgy, mint maszkokban, virágokban, girlandokban, frízekben tobzódó homlokzatúak. A városban mintegy 700 szecessziós stílusú épületet tartanak nyilván, ami révén Riga méltán nevezhető a stílus egyik fővárosának, Bécs és Budapest méltó párjának. A leginkább dekoratív formanyelvet Mihail Eisenstein, a nagy szovjet filmrendező, Szergej Eisenstein apja által tervezett épületek mutatják, elképesztő a díszítőmotívumaik gazdagsága.

Riga történelmi belvárosa az UNESCO világörökség része, 438 hektáron terül el, elkopik az ember lába, de a cipőtalpa mindenképp, míg bejárja.

Sok utcában, a szecessziós paloták árnyékában múltszázadi vagy annál is régebbi faházak szerénykednek, sok köztük az emeletes. A balti faépítészet valószínűleg legszebb darabjai azonban nem Rigában, hanem a közeli tengerparti üdülővárosban, Jurmalában vannak, jellemzően nyaralónak épültek a cári birodalom idejében. Június első napjainak egyikén még csak lézengtek az emberek a fövenyen, olyan merész és edzett embert pedig csak kettőt láttam, aki bemerészkedett a 11 fokos vízbe.

Egy rigai söröző pultosa biztosított róla, hogy náluk is érezteti hatását a globális felmelegedés, forróbbak lettek a nyarak, enyhébbek a telek. Nem vonom ezt kétségbe, azonban tény, hogy míg a Kárpát-medencében 33-34 fokos kánikula tombolt, Litvániában és Lettországban nem fogtam ki 25 foknál melegebbet, esőből pedig nem volt hiány. Az északi fekvés következtében júniusban nagyon későn megy le a nap, éjjel 11 órakor is inkább szürkület van, nem koromsötét.    

Német volt, lett lett

Bár Lettország fővárosa, Riga nem lett városként született meg, s századokon át nem is volt az, hovatovább, története során a lettek sosem alkották lakosságának abszolút többségét. 1891-ig a város hivatalos nyelve a német volt, 1867-ben a lakosság 42,9 százalékát németek, 23,6 százalékát pedig lettek tették ki. 1897-re megfordult az arány, a németeké 23,8 százalékra csökkent, a letteké pedig 45 százalékra nőtt, azonban gazdaságilag és politikailag továbbra is előbbiek domináltak. Aztán az oroszosítás véget vetett a lettek térnyerésének, olyannyira, hogy 1991-ben a lakosságnak már csak 36,5 százalékát tették ki. A függetlenség elnyerését követően növekedésnek indult a lettek aránya, 2022-ben már 47,7 százalékon álltak, míg a betelepített oroszok 35,7 százalékon.

Magyar utazó számára meglepő lehet, mennyire egyértelműen látszik, hogy a két balti állam nem az álságos, lényegében a Kreml érdekeit szolgáló, az Ukrajnát Oroszországnak kiszolgáltató békepolitika híve. A legtöbb középületen, az elnöki palotától kezdve a polgármesteri hivatalig, ott lobog az ukrán zászló, de sok lakás ablakában is látni az élethalálharcot vívó ország lobogóját, Vilniusban minden városi busz kijelzőjén a Vilnius ❤️ Ukraine felirat olvasható. Úgy tűnik, a litvánok és a lettek, egyszerű emberek és politikusok egyaránt, tisztában vannak vele, nemzeti létükre nem Brüsszel jelenti a veszélyt, hanem a Putyin-rezsim, a katonák százezreivel, páncélosok és tüzérségi ütegek ezreivel jelen pillanatban is nyugat felé nyomuló Oroszország.     

Litvánia és Lettország az átlagfizetés és az életszínvonal terén hozzávetőleg egy szinten áll Romániával, azonban több tekintetben messze előttünk jár. Mindkét országban olyan modern vonatok közlekednek, ráadásul sűrű menetrend szerint és 100 km/óra körüli sebességgel, amilyeneket Romániában kiállítanak, amint az Nagyváradon és Bukarestben történt az elmúlt hónapokban, hadd ámuljon az utazóközönség, hogy ilyen is van. Egyik fővárosból a másikba autóbusszal is lényegesen könnyebb eljutni, mint mondjuk Marosvásárhelyről Csíkszeredába vagy Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre, de sűrű a belföldi menetrend is. Sem Vilnius, sem pedig Riga vonzáskörzetében nincsenek olyan rémes kinézetű, siralmas infrastruktúrájú, az urbanisztika legelemibb szabályaira fittyet hányó, gettószerű alvóvárosok, amilyenek a romániai nagyvárosok körül burjánzanak.  

Ott tartózkodásom alatt Vilniusban épp a helyi nemzeti eledelt, a rózsaszín levest népszerűsítő Pink Soup Festival zajlott, nagy felhajtással, sok helyszínen. Egyszer talán az erdélyi nagyvárosok önkormányzati vezetőinek és vendéglátósainak is eszükbe jut majd, hogy semmitmondó és jellegtelen street food fesztiválok helyett/mellett a helyi gasztronómiát vagy annak egyes termékeit népszerűsítő rendezvényekkel rukkoljanak elő. A rózsaszín leves egyébként céklából készül, kaporral ízesítve, egy fél főtt tojás úszik benne, s hidegen illik felszolgálni. Nagyon finom, aki nem hiszi, kóstolja meg.