„Az ösztöndíjamat kuporgattam, hogy könyveket vásárolhassak” – havi 600 lejből élt egyetemen, idén ő is támogathat egy nehézsorsú gyereket
Vizeli Ibolya sorsának alakulása a példa arra, hogy van kiút a legmélyebb élethelyzetekből, még akkor is, ha a felemelkedés egy gyermek- és kamaszlány megfeszített munkáját és folyamatos jelenlétét igényli. Ő ugyanis nyolcévesen veszítette el az édesapját, testvéreivel együtt a továbbiakban csak édesanyjukra számíthattak, aki éjt nappallá téve dolgozott, hogy a legszükségesebbeket előteremtse. A hátrányos helyzetűek világában távoli a továbbtanulás iránti ragaszkodás, és a tanulás révén kiteljesedő boldog jövő is elérhetetlennek tűnik. Egy hátrányos helyzetű gyermeknek korlátoltak a lehetőségei – hacsak nem érkezik egy jótevő, aki felfedezi tehetségét és bátorítja annak kibontakoztatásában. A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek és saját kitartásának hála Vizeli Ibolya jelenleg egy multinacionális IT-vállalat kolozsvári irodájánál dolgozik, közben a PhD felvételire készül, és párjával közösen egy saját vállalkozás elindításának kapujában áll. Sorstársait arra biztatja, merjenek küzdeni, segítséget kérni és legyen bátorságuk a segítő kézre támaszkodni.
A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 20. évfordulója kapcsán interjúsorozatot indítunk: megvizsgáljuk, hogy milyen elvek mentén működik töretlenül, immár két évtizede az egyesület; mit jelent ez egy támogatott diák életében, illetve milyen érzés támogatóként a háttérből figyelni, hogyan bontakozik ki a tálentum.
– A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja voltál, az egyetemet a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának marketing szakán végezted, és tanulmányaidat két mesterképzéssel is kiegészítetted: befejezted a BBTE KGTK Marketing stratégiák és politikák szakot, nemsokára pedig a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának Diplomácia és interkulturális tanulmányok mesteri szakáról ballagsz. Középiskolai és egyetemi versenyek tucatján nyertél kiemelkedő helyezést, közben önkéntes munkát is végeztél. Ezek fényében azt gondolná az ember, hogy átlagon felüli diákéveid voltak, pedig mindezek talán nem valósulhattak volna meg, ha nem leszel a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület ösztöndíjasa. Mesélnél a diákéveidről, hogyan és miért lettél a hátrányos helyzetű tanulókat támogató egyesület támogatottja?
– A középiskolai osztályfőnököm javasolta, hogy pályázzak. Kilencedik osztályos voltam, amikor először említette, pályáztam is, de első évben nem nyertem felvételt. Ugyanis két fő kritérium alapján döntenek, az egyik a család hátrányos helyzete – ezt különféle dokumentumokkal bizonyíthatja a fiatal. Ez a szempont esetemben teljesült, hiszen félárvaként nőttünk fel, az anyukám egyedül tartott el engem és a két testvéremet. Nincs érettségije, a kenyerünket kétkezi munkával kereste.
A támogatás elnyeréséhez azonban nem elegendő ennyi, van egy másik feltétele is: a jó tanulmányi eredmény, illetve az, hogy a diák kiemelkedőbb teljesítménnyel rendelkezzen az átlagnál. Kilencedikben még nem volt figyelemre méltó teljesítményem, általános iskolában nem vettem részt versenyeken, viszont tízedik osztályban, amikor újra megpályáztam, jócskán voltak már versenyeredményeim, a tanulmányi átlagom is 9.50 körül volt, így sikerült bejutnom.
Kapcsolódó
Évi többszöri utalás formájában kaptam ösztöndíjat, rendszeresen. Ez nem volt túl nagy összeg, emlékeim szerint 150 lejjel kezdődött, később közel 200 lejre nőtt, mégis hatalmas segítségnek bizonyult. Mert ezt a pénzt én kaphattam meg, anyukámmal megbeszéltük, hogy a zsebpénzem lehet, és egyetlen kérése az volt, hogy okosan költsem el.
Minden tőlem telhetőt megtettem: például ebből vásároltam magamnak könyveket a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Emlékszem, mindig kuporgattam a pénzem, hogy legyen lehetőségem legalább 2-3 könyvet beszerezni. De ennek az ösztöndíjnak köszönhetem azt is, hogy felsőfokú vizsgát tehettem angol nyelvből, illetve ebből tudtam fizetni az informatika vizsgámat is. Sőt, amikor az osztálytársaimmal a tavaszi bálba készültünk, az összegyűjtögetett ösztöndíjamból vásároltam magamnak báli ruhát.
A középiskolában jó kiegészítés volt, egyfajta plusz, mivel otthon laktam, nem fizettem lakbért és az ételem is megvolt, extraként tekintettem rá. Aztán amikor Kolozsvárra költöztem az egyetem miatt, azok voltak az igazán kemény évek. Ebben az időszakban sokkal nagyobb szükségét éreztem, mint addig bármikor. Nagyon kevés pénzből éltem meg az első egy évben, havonta csupán 600-700 lejből, aminek egy jelentős részét ez a támogatás tette ki. Bentlakásban laktam, a Nyilas Misi fedezte ezt a részét; illetve dolgoztam is – szintén a tehetségtámogató egyesületnek köszönhetően – a Corbii Albi folyóiratnak. Román cikkeket írtam, holott nem beszéltem magabiztosan a nyelvet, de addig próbálkoztam és addig kértem a segítséget, amíg sikerrel jártam. Fenntartottam magam.
– Szívszorító a történeted. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy hány romániai fiatalnak kell idejekorán a saját lábára állnia… Mondanám, hogy ugyanakkor tündérmese is, de roppant nehéz lehetett mindezt cipelni abban az időszakban, amikor kortársaid egy sokkal komolytalanabb, fesztelenebb valóságot éltek. Hogyan találtak rád a támogatóid? Ismerted ezeket az embereket, vagy titkos jótevők igazgatták a sorsodat a távolból?
– Volt szerencsém megismerkedni a támogatóimmal, pedig a jótevők általában anonimitást kérnek. Mivel szerződésben foglalt feltétel, hogy minden félév végén küldenünk kell nekik egy beszámolót, elsősorban a versenyeredmények, a tanulmányi átlag igazolásáról, ilyenkor arra is lehetőségünk van, hogy személyesebb hangvételű levelet írjunk.
Én elejétől kezdve nyíltan és közvetlen hangnemben írtam a leveleimet. Egy hónapja támogattak, amikor jelezték, hogy szeretnék az anonimitásukat feladni, kapcsolatot alakítanának ki velem. Így tudtam meg, hogy egy magyarországi házaspár vett a szárnyai alá, Zsuzsa néni, aki egyetemi docens és Béla bácsi, aki bányamérnök. Az első konkrétabb kapcsolat közöttünk az volt, amikor karácsonyi ajándékcsomagot küldtek nekünk. Könyveket, anyukámnak kávét, a testvéreimnek finomságokat – ekkor döbbentünk rá, hogy ezek az emberek valóban léteznek, és ami a legfontosabb, ránk gondolnak, ráadásul annyira fontosok vagyunk nekik, hogy képesek összeválogatni nekünk egy ajándékcsomagot, elbattyognak azzal a postára, feladják, kifizetik, hogy örömet szerezzenek. Mi azelőtt senkitől sem kaptunk ajándékot. Nem emlékszem olyan pillanatra, hogy valaki „csak úgy”, tiszta szeretetből megajándékozott volna.
– Ha jól értem, te a havi pénzösszeg mellé mentorokat, értelmiségi „nagyszülőket” is kaptál. És talán ez adott időszakokban még fontosabb volt, mint maga az ösztöndíj. Mi mindent tanultál tőlük?
– Évi több levelet váltottunk egymással, ők is meséltek az életükről, én is beszámoltam arról, hogy hányadán állok a tanulmányaimmal, mire készülök. Visszatekintve humoros, hogy a leveleim egyik visszatérő mondata az volt, hogy „nekem elég zsúfolt időszakom van”. Sok mindent vállaltam ugyanis, törekedtem arra, hogy megtörjem a családi mintákat. Tanulni akartam, és a tanulás révén érvényesülni, hogy ezzel a saját sorsomon és a családom életén is könnyítsek.
Még középiskolás voltam, amikor egy verseny miatt Budapestre utaztam. Ekkor találkoztam először a támogatómmal. Sétálgattunk, beszélgettünk, én természetesen nagyon izgultam közben. Egyrészt attól féltem, hogy nem azzal találkoznak majd, akit az e-mailek alapján elképzeltek, másrészt attól is tartottam, hogy tudok-e egy idősebb értelmiségi emberrel érdemben beszélgetni, mert egészen addig nem találkoztam olyan személlyel, aki ebbe a kategóriába illett volna. Végül nagyon jó hangulatban telt az ismerkedésünk.
Az évek folyamán többször is találkoztunk, amikor Budapesten jártam, mindig szóltam nekik, még az otthonukba is elhívtak. Mindig tanulságos beszélgetéseink voltak. Amiben tudtak, segítettek. Például, amikor egyetemválasztás előtt álltam, és nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék továbbtanulni, Zsuzsa néni szervezett nekem egy beszélgetést az akkori Sapientia EMTE dékánjával, így egy pályaválasztási tanácsadáson is részt vehettem nekik hála.
Vagy később, amikor azon gondolkodtam, hogy az alapképzés elvégeztével folytassam-e a tanulmányaimat mesteri és doktori képzésen vagy inkább dolgozzak, szintén az ő tanácsukat kértem. Adtam a véleményükre. Sokat segített a nézőpontjuk.
– Egyébként miként zajlott az anyagi támogatás?
– A támogatásom tizedik osztálytól mesteri képzés végéig tartott. Középiskolában még a Nyilas Misi-ösztöndíjban részesülnek a diákok, egyetemen viszont a Barátság Program keretében jutnak ösztöndíjhoz. A Barátság Programba nincs külön felvételi: azok, akik korábban Nyilas Misi-ösztöndíjban részesültek, megkaphatják ezt is, ha a támogatóik vállalják a további segítségnyújtást.
Én az egyetem első két évében nem is lettem volna meg enélkül. Ahogy teltek az évek, egyre több fizetős projektben vettem részt, de kezdetben ez az összeg a lakhatásomat fedezte. Ha nincs az ösztöndíj, nem tanulhatok Kolozsváron. Később, amikor már nem volt létfontosságú ez az összeg, igyekeztem olyan dologra összegyűjteni, amit egyébként nem tudnék megengedni magamnak. Például az egyetem végeztével az összegyűjtögetett ösztöndíjamból sikerült eljutnom egy olaszországi utazásra.
2021-ben ért véget a támogatásom, de máig kapcsolatban vagyunk Zsuzsa néniékkel. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a Nyilas Misi-ösztöndíj valóban képes megváltoztatni a tanulni vágyó fiatal életét. De nem csupán a jelképes összeg számít, hanem már maga a tudat, hogy létezik valaki a világban, aki gondol arra, hogy egy nehézsorsú magyar diáknak tovább kell tanulnia. Hogy van valaki, aki ezt anyagilag támogatja, ráadásul leveleket ír és bátorít. Kis dolgoknak tűnhetnek, de egymás számára vadidegen emberekről beszélünk. Gondoljunk csak bele, vannak családok, ahol egy gyermek a szüleitől sem kap ennyi támogatást…
– Említed, hogy fontos volt számodra a családi minták megtörése. Dicséretes, hogy bár elfogadtad a „Nyilas Misi létet”, a hátrányos helyzeted, nem törődtél abba bele, és folyamatosan azon munkálkodtál, hogy felülemelkedj a korlátjaidon! Mi volt a hajtóerő?
– Olyan környezetből jövök, ahol úttörőnek számítok. És tényleg hiszem, hogy a családomat meghatározó sémákat megtörtem, hiszen sikerült eljutnom az egyetemig. Viszont éppen emiatt a családomban nem igazán volt, akivel megbeszélhettem volna azokat a kérdéseket, döntéseket, amiket végül Zsuzsa nénivel elmélkedtem át, mert senkinek nem volt ezekkel kapcsolatosan tapasztalata. Gondolok itt az egyetemválasztásra vagy a munkával kapcsolatos problémákra... Ők valóban iránymutatók voltak számomra.
De ez nem azt jelenti, hogy odahaza csak magamra számíthattam! Anyum mindent megtett annak érdekében, hogy a legalapvetőbb dolgokban ne szenvedjünk hiányt: volt ételünk, ruhánk, meleg otthonunk, néha iskolai kirándulásokra is jutott, valamint könyvekre, számítógépre, internetre. Sőt az sem okozott fejtörést, hogy járhatunk-e iskolába vagy sem. De az extra lehetőségeket, amelyekre szükség volt a továbbtanuláshoz, a Nyilas Misi nélkül nem tudtuk volna előteremteni.
Nem emlékszem, hogy mikor jöttem rá arra, hogy mi szegények vagyunk és nehéz a sorsunk… De régóta azonosulok ezzel az érzéssel, ha jól rémlik, apum halálakor tapasztaltam meg először. Aztán középiskolában, illetve az egyetem első két nehezebb évében az lebegett előttem, hogy nekem ebből ki kell törni. Magam miatt is meg azért is, hogy majd a családomat segítsem.
Elhittem magamról, hogy egy Nyilas Misi vagyok, és azt is elhittem, hogy tudok változtatni a sorsomon. Visszatekintve pedig – furcsának tűnhet – de örülök, hogy ilyen körülmények között nőttünk fel. A világlátásomat nagymértékben meghatározta, hogy mindenért, amit az életben elértem, két kézzel kellett megküzdenem. Így sokkal becsesebb számomra, sokkal jobban tudom értékelni azt, ha valami jó történik velem, vagy nagy erőfeszítés árán elérek egy jó eredményt.
Külön öröm számomra, hogy életemnek abba a szakaszába értem, amikor már annyira stabil vagyok, hogy jómagam is támogató lehetek. A következő támogatási évben már én is biztosítok egy fél ösztöndíjat egy tanulni vágyó diáknak, és nem győzöm hangsúlyozni, az egyesület nélkül nem biztos, hogy itt tartanék. Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy ha megteheti, támogassa az egyesületet legalább egy havi ösztöndíjjal. Magamról tudom, hogy mennyi mindent jelenthet egy diák számára ez a csekély pénzösszeg. Ha meg nem, legalább a pályázati kiírást osszák meg olyan fiatalokkal, akikről tudják, megváltoztathatja az életüket ez az ösztöndíj.
CSAK SAJÁT
.jpg)
.jpg)
.jpg)
