Tízessel államvizsgázott a nagyszebeni egyetem jogi karán, és mesterképzésen folytatja a tanulmányait egy végtagjait használni képtelen dévai fiatal.

A polgármesteri hivatal szociális igazgatóságának keddi közleménye szerint a 23 éves Carol egyike az intézmény nyilvántartásában lévő 800 fogyatékkal élő személynek.

„Két idegen nyelven beszél folyékonyan, és a legjobb volt az osztályában román irodalomból. Két hete szerzett diplomát a nagyszebeni egyetem jogi karán. Tízest kapott az államvizsgán, és most mesterképzésre készül. A saját neve volt a leghosszabb szó, amit valaha önállóan leírt, és segítség nélkül csak négykézláb tudna járni” – olvasható a fiatalról a dévai városháza honlapján.

A közlemény szerint Carol története az ambícióról, az áldozatvállalásról és a méltóságról szól, egy fiatalemberről, aki nem hagyta, hogy legyőzze a betegsége. „Egy esélytelennek tartott ember története, aki mindannyiunknak leckét ad a küzdeni tudásából” – írta róla a szociális igazgatóság.

Carol koraszülötten jött világra, és az orvosok azt mondták a szüleinek, hogy készüljenek fel a „legrosszabbra. Öt évig nem kerültem be a fogyatékkal élők nyilvántartásába. A szüleim ezt határozottan elutasították, abban a reményben, hogy csak egy nehezen fejlődő gyermek vagyok” – idézte a fiatalembert a közlemény.

Az első kellemetlen meglepetést számára az óvoda jelentette, ahol kénytelen volt szembesülni a korlátaival. „Az összes gyerek futkorászott, én meg nem. Ekkor fedeztem fel, hogy más vagyok, mint a többiek. Különösen, amikor az óvodástársak elkezdtek kerülni engem, és néhányan menekültek tőlem, mert otthon azt mondták nekik, hogy fertőző lehetek. Nem volt könnyű megérteni, mi történik körülöttem. De idővel hozzászoktam” – részletezte a fiatalember.

Az volt a szerencséje, hogy az óvodában megtanult önállóan étkezni. „Bár nem tudtam használni a kezemet, nem volt más választásom. Az óvónő őszintén megmondta nekem: vagy önállóan eszem, vagy éhen halok!” – mesélte.

A középiskolai tanulmányait a Decebalról elnevezett dévai főgimnázium német nyelvű osztályában végezte. Beszámolója szerint a társaihoz hasonló élete volt. Barátokat szerzett, utazott, bulikba járt, megünnepelte a nagykorúsítását. Mindezt a mindennapos gyógytorna mellett.

Ezután felvételizett az egyetemre, ahol elsőéven a környezetében senki sem hitte, hogy el is tudja végezni. „A legtöbb diáktársam először került kapcsolatba fogyatékkal élő emberrel. Ahogy a tanárok is. Meglepődtek, hogy aktívan részt veszek a szemináriumokon és opcionális tárgyakat választok. Egészen addig, amíg egy nap a retorika professzor arra kért minket, hogy tartsunk egy beszédet. Önként jelentkeztem. A diáktársaimnak a fogyatékkal élőkről és arról beszéltem, hogy bátran el kell fogadni azt, amin nem tudunk változtatni. Beszéltem arról, hogy mekkora erőt ad, ha tudjuk szeretni és tisztelni magunkat olyanként, amilyenek vagyunk. A végén az egész osztály sírt - beleértve a tanárt is” – mondta az egyetemista éveiről.

Az viszont a tanulmányai alatt gondot jelentett számára, hogy nem tudott írni. Ezért amikor írásbeli vizsgája volt, az édesanyja is elkísérte az iskolába. „Bármit meg tudok tanulni, de írni nem tudok. Néhány tanár beleegyezett, hogy szóbeli vizsgát tegyek. Mások nem. Ezekben az esetekben beültem anyámmal az utolsó padba, és én lediktáltam neki, amit megtanultam” – idézte fel.

A betegségéről nyíltan beszél: azok az idegei károsodtak, amelyek jeleket továbbítanak az agyból a gerincbe, valamint a kéz- és lábizmokba. Nyíltan beszél azokról az évekről is, amelyeket a rehabilitációs klinikák és a műtők között megosztva töltött.

„Sajnos a testem nem barátkozott meg a kezelésekkel. De célom folytatni a gyógytornát. Mindent meg akarok tenni, hogy elszakadjak a szüleimtől. Huszonhárom éve egy lépést sem tettem nélkülük. Végül is mindannyiunknak joga van a normális élethez – nekem és nekik is” – fogalmazott Carol.