A vipera nem támad, hanem védekezik: a marások elsöprő többsége békésen végződik.  Valóban ki kell pusztulnia mindnek? – szakembert kérdeztünk

„A viperának ugyanannyi joga van az élethez, mint bármely más élőlénynek” – világosít fel Sos Tibor viperaszakértő, a Milvus Csoport biológusa, akivel társadalmunk egy másik égető jelenségéről, a „viperatámadásokról” beszélgetünk. Mivel a viperamarásról szóló cikkeink alatt gyakori a „pusztuljon ki az összes”, „ki kell irtani mindet” véleménynyilvánítás, kíváncsiak voltunk, hogyan hatna az ökoszisztémára, ha sokak kívánsága teljesülne, és a vipera hirtelen eltűnne. Konkrét válasz helyett sokkal érdekesebb feleletet kapunk: a faj sokrétű kapcsolatban áll a többi fajjal, az evolúciós folyamat egy fontos része, hiszen másokhoz hasonlóan ma is jelen van. Kell ennél több, hogy ne vágja ketté a bosszús ember egy kapával?! Azért mi megpróbálunk egyéb érveket is felsorakoztatni mellette: például azt, hogy a vipera sosem mar támadásból, a mérge nem egy ember leterítésére alkalmas, sőt gyakran nem is fecskendez mérget, arról nem beszélve, hogy 100 harapásból 99 békésen végződik. Akkor mi ez a pánikhangulat?

Ha medve- vagy viperatámadásról szólnak a hírek, a kommentelők többsége azonnal ugrik, fejét venné az összesnek, anélkül, hogy tudná, mit jelent az állatok jelenléte bolygónk egészére nézve. A medvetényekről és tévhitekről nemrégiben átfogó cikket írtunk Domokos Csaba medvekutató szakember segítségével. Most a viperákról való tudnivalókat járjuk körül Sos Tiborral, a Milvus Csoport munkatársával, hogy csillapítsuk az indulatokat.

Romániában három viperafaj létezik, a keresztesvipera az általánosan elterjedt, amely inkább hegyvidéken él, ezért a turisták főként ezzel a fajjal találkoznak, ha a Kárpátok mentén kirándulnak. A homoki vipera ezzel szemben a bánsági régióban lelhető fel, a Vaskapu környékén leginkább – ennek egy alfaja pedig Dobrudzsában, a kevésbé hegyvidéki élőhelyeken. Harmadik a rákosi vipera, másnéven parlagi vipera, ami szintén két alfajjal rendelkezik, egyikük Erdélyben, a másikuk Moldvában létezik, és főként a kaszálók, legelők lakója. Ez utóbbit a helyiek nehezen ismerik fel, mert nagyon ritkán mutatkozik, és talán éppen ezzel van szerencséje – osztja meg velünk Sos Tibor biológus.

Magyarázatképpen hozzáteszi, a legtöbb turista ugyanis a keresztesviperával találkozik, egy részük pedig – mivel a Vaskapu környéke is felkapott kirándulóhely – a homoki viperával. Minden évben fokozódik a pánikhangulat, mert, mire a turisták elindulnak kirándulni, a viperák és egyéb kígyófajok is előbújnak rejtekeikről. Mivel a hegyvidéki régiókba a turista május végén, júliusban kezd felmenni, és általában reggel vagy délelőtt kezdi a túrát, így vélhetően délutánra érkezik a célállomásra, pont abban az órában, amelyben a viperák épp napoznak, így szinte elkerülhetetlen a nagy „szembenézés”. Ezekben a hónapokban Románia összes portálján olvasható, hogy „ismét viperatámadás történt”, ami nem azt jelenti, hogy elszaporodtak a kígyók, csupán annyit, hogy pont ebben a periódusban láthatóbbak. Így sajnálatos módon az ember és a kígyó is egyazon időszakban tartózkodik a napon, a természetben. Már csak az a kérdés, ki hogyan reagál a másikra…

Cikk-cakk motívum, a viperák legfőbb ismertetője – az ember alig ismeri a kígyófajokat

A vipera könnyen felismerhető, hiszen annak sajátos rajzolata van, egyfajta cikk-cakk motívum fut végig teste közepén. Ez mindhárom viperafajra jellemző, ám nehézséget jelent, hogy a keresztesviperának sötét és egyszínű, barna változata is van.

„Az emberek alig ismerik a kígyófajokat. Többségük mégis abban a tudatban nevelkedik, hogy minden kígyótól meg kell szabadulni, mert mérges lehet” – részletezi Sos Tibor hangsúlyozva, hogy nem csupán a turisták jelentenek veszélyt a kígyókra, hanem szinte bárki, ugyanis a városok terjeszkedésével ma már nem ritka, hogy egész negyedek épülnek viperaélőhelyekre. Így körülbelül tíz-húsz éve annak, hogy azok is gyakran találkozhatnak viperákkal, akik eddig soha nem láttak kígyót, mert a település határain belülre kerültek az állatok. No nem azért, mert az ember közelében szeretnének élni! Az ember furakodott az életterükbe.

Rákosi vipera

Ez nem újkeletű jelenség, ugyanis bőven van olyan település Romániában, ami évszázadok óta áll viperaélőhelyeken: ez azonban a szerencsésebb változat, mert a helyiek ennyi idő alatt megtanultak együtt élni a kígyókkal, legtöbb esetben nem áll szándékukban a viperavadászat, és a viperák jelenléte nem bőszíti őket annyira, hogy eltökéljék, minden kígyót kiirtanak, ami az udvarukra téved. Helyette inkább átörökítik a tudást gyermekeiknek is, így a többségük jócskán ismer módszereket arra, hogy miként tessékelje ki sérülések nélkül az állatot.

Számukra természetes, hogy az udvaron lévő kígyót egy seprű segítségével vödörbe kergetik, majd egy embermentes övezetben szabadjára engedik. Tudják, hogy falvaikon belül hol vannak a viperaélőhelyek, és nem merészkednek azok közelébe, nem játszanak az állattal, nem érnek hozzá. Hagyják békében élni – magyarázza Sos Tibor kifogásolva az újonnan odaköltözők félelmét, ami a lappangó pánikból ered, és tettre készteti a tapasztalatlanokat.

Hozzáteszi, míg az átlagemberek gyakran összefutnak a viperákkal, mert olykor egyazon élettéren osztoznak; a turisták pedig véletlenszerűen, de találkoznak a kígyókkal, ha éppen a „szieszta” időpontjában kirándulnak; addig a szakembereknek jókora fejtörést okoz, hogy megfigyeljék a kígyókat, mert roppant változatos az előfordulásuk. „Rengeteg olyan projektben vettem részt, amelynek keretében viperákat keresünk, hogy tanulmányozhassuk azokat. Az a tapasztalatunk, hogy megfelelő helyre és megfelelő időpontban kell kimenni ahhoz, hogy egyet is lássunk, nem olyan könnyű összefutni velük. Főként azért is, mert nincsenek olyan helyek, ahol a nap minden órájában láthatunk viperát. Változatos az előfordulásuk: esőben nem látni, este és éjszaka sem, sőt a hidegben és a túl nagy forróságban sem találni”.

Homoki vipera

Mennyire veszélyes a vipera?

Arról is felvilágosít, hogy a parlagi vipera kevésbé veszélyes. Mivel főként rovarevő, a mérge is inszekticid hatású, azaz a rovarok meggyilkolására alkalmas, így az emberi szervezetre alig van befolyással – szögezi le a szakember. Nem úgy, mint a keresztesviperáé, amely már kisemlősöket is zsákmányol, emiatt mérge az emberre is nagyobb hatással van.

Az azonban egyénfüggő, hogy a méreg mennyire hat az emberi szervezetre, és főként azok vannak veszélyben, akik allergiások valamely összetevőjére. „Ha valaki eleve allergiás valamire, nagy eséllyel allergiás a kígyó mérgére is” – magyarázza Sos Tibor, majd nyomatékosítja, a kígyómarás kapcsán bekövetkező halálesetek egy része abból adódik, hogy a szervezet nem tud megbirkózni az allergia okozta tünetekkel. Javasolja, ha valaki tudja magáról, hogy allergiás, túrázáshoz is vigye magával a megelőző gyógyszereket, mert azok kígyómarás esetén is segíthetnek.

A keresztesvipera – mivel nagyobb faj – több mérget képes befecskendezni és a méreganyaga is erősebb – „de csak olyan szinten, mint a koronavírus: ha vannak már meglévő betegségek, illetve korban előrehaladott az illető, akkor az élete foroghat kockán. Ugyanez egy gyereket vagy egy idős személyt is veszélyeztethet, mivel a sok méreg a kis vagy gyenge szervezeten képes felülkerekedni”. Ha megmar egy középkorú, egészséges embert a keresztesvipera, a szervezet általában képes megvédeni magát ellenméreg nélkül is – hangsúlyozza Sos Tibor. Nyomatékosítja, attól, hogy szakemberként tudományos tényekből kiindulva szól a viperák mellett, az elmondottak nem jelentik azt, hogy bárki kedvére megfoghatja a kígyókat, vagy akár egy viperatámadást is kikényszeríthet, mert vannak esetek, amikor valóban életveszélyes állapotot idéz elő a kígyó marása.

De fontosnak tartja kiemelni, hogy a viperaméreg nem a támadó ellen fejlődött ki, hanem a zsákmányállat elejtésére. „Olyan, akár egy módosult nyálmirigy. Az emberi nyál is előemészt, noha nem öli meg az áldozatot. A méregnek különféle komponensei vannak: egyik az idegméreg, ami az idegrendszert bénítja meg, másik előemésztést végez. A Földön vannak olyan hatalmas mérgeskígyók, amelyek marása szövetkárosodáshoz vezethet, de a viperamarásnál ritka a hasonló” – osztja meg velünk Sos Tibor.

Úgy véli, ha egy keresztesvipera inkább védekezne a méreganyagával és azt nem táplálékszerzés céljából használná, akkor hatalmas méregfogakkal rendelkezne és nagy mennyiségű mérget termelne, hogy egy nagy emlős ellen is hatássaé legyen. Meggyőződését azzal magyarázza, hogy „sok faj harap, ha megfogjuk, még akkor is, ha nincs mérge: ez egy védekezési mechanizmus, voltaképpen arról szól, hogy fájdalmat okoz a támadónak abban a reményben, hogy megmenekül. A viperák esetében ehhez a méreg is hozzáadódik, harap, de nincs itt gyilkolási szándék. Te, mint védekező, megteszel mindent, hogy védd az életed. Hogy mi történik a támadóval, az már morálisan nem köthető hozzád” – példázza.

Keresztes vipera

Mint mondja, az elmondottakat bizonyítja az is, hogy gyakran előfordul száraz harapás, ilyenkor a vipera nem fecskendez mérget a sebbe. Sőt olykor, ha fecskendez is, nem a teljes méregkészletét. Ugyanis ez egy aktív fehérje, amit a test termel, és ha elfogyasztja, várnia kell, míg újratermeli. Mindezt viperakutatókként tapasztalják is, hiszen amikor kezükbe veszik az állatokat, hogy tanulmányozzák azok viselkedését, látják, hogy többször beleharap a – megfelelő vastagságú, bőrből készült munkakesztyűs – kezükbe és olyankor különböző mennyiségű méreganyagot fecskendez.

Ugyanakkor az is előfordul, hogy maráskor csupán egyik méregfoga jut a húsba, a másik nem; vagy csak karcolja a bőrt. Illetve soha nem ér a vérerekig, mert annyira aprók a méregfogai, hogy általában szöveti vagy nyirokrendszerbe kerülő a harapása, ami nagyon lassú méregterjedést eredményez – ismerteti a szakember.

Akkor mégis hogyan történik a „sok” viperamarás?

A biológusok esetében munkahelyi balesetnek minősül a kígyómarás, és kizárólag emberi hibából történik, soha nem az állat a hibás – magyarázza Sos Tibor, akinek az a tapasztalata, hogy az átlagemberek „érdekes módon” a kezükön szenvedik el a kígyómarást, és a sajtóhírekből nem derül ki, hogy melyek a „támadások” előzménye. „A cikkek kissé szenzációhajhász módon azt hangsúlyozzák ilyenkor, hogy a vipera nagyon veszélyes, tenni kellene ellene valamit. De arról senki nem beszél, hogy a kígyómarások többsége azért történik, mert az ember megérinti az állatot”.

Érveit azzal indokolja, hogy ritkán hallani olyan kígyómarás-esetről, ami abból adódik, hogy a turista rálép vagy ráül az állatra és emiatt a lába sérülne. Ellenkezőleg, „a kígyómarás azért történik, mert az ember nem kerüli el az állatot, és amikor szemben találja magát, megpróbálja igazolni hősiességét, így megfogja a kígyót, ami természetéből adódóan megmarja őt, védekezésképpen”.

Keresztes vipera | Fotók: Sos Tibor

Sos Tibor szerint edukációs jellegű lenne, ha az illetékes szervek a kígyómarásos eseteket lépésről-lépésre felgöngyölítenék, és az embert megbüntetnék, mert felelőtlenségből történik a legtöbb támadás. Véleménye szerint „nem baleset, hanem gondatlanságból elkövetett tett. Megfogod, megharap, így te, az ember nem az áldozat vagy, hanem a támadó”.

A kígyómarás elsődleges tünete a nagyfokú fájdalom. Az ember tudná, ha történt kígyómarás vagy sem, mert annyira fáj, hogy emlékezetes marad. Azt követi a szédülés és az egyéb tünetek. Sokszor tehát nem is valós kígyómarás az, amiről a sajtó beszámol, mert az ember félreértelmezi vagy félremagyarázza a helyzetet. „Ha azt mondod, hogy kígyómarás, közben egyéb oka van a sérülésednek vagy a tüneteidnek, azzal veszélybe sodorhatod magad”.

Mit tesznek az egészségügyi szakemberek, ha kígyómarással kerül kórházba az ember?

Sos Tibor úgy tapasztalja, az egészségügyi rendszer nem ugrik egyből a kígyómarásra – azaz az orvosok nem adják rögtön az ellenmérget csak azért, mert a panaszos kígyómarással érkezett a kórházba, helyette inkább kivárnak és a mutatkozó tüneteket kezelik, enyhítik. Az ellenanyag ugyanis legalább annyira veszélyes lehet az emberi szervezetre, mint maga a méreg, ezért azt csak az utolsó pillanatban fecskendezik a véráramba, amikor már biztosan nincs más lehetőség a tünetek csillapítására.

Mégis sokan azt hiszik, hogy ellenmérget kapnak, amint a kórházba érkeznek – erre az a magyarázat, hogy az orvosok nem igazán beszélnek róla, hogy kezdetben csak a tüneteket enyhítik különféle készítményekkel. „Ezért is kellene minden viperamarás esetén úgy tálalni a történeteket, hogy az orvosokat is megkérdezzük: valóban történt méregbevitel? Voltak olyan tünetek, amelyek mérgezésre utalnak? Kapott ellenmérget?” – mondja a szakember, akinek meggyőződése, ha a sajtó részletesen járná körül a híreket, a pánik is csitulna, hiszen kiderülne, „a marások elsöprő többsége békésen végződik”.

A viperák védelmében szólva kiemelte, „emberközpontú azt nézni, hogy hasznos-e valami számunkra vagy sem. Mi mégis folyamatosan azt vizsgáljuk, hogy a mi életünkre és tevékenységünkre egy állatfaj milyen hatással van, kell-e irtani, védekezni ellene, esetleg közömbösek vagyunk velük szemben vagy teljesen helyénvalónak találjuk, hogy léteznek körülöttünk”.

Úgy véli, amikor azon gondolkodunk, hogy egy fajnak van-e létjogosultsága, már rossz helyen tapogatózunk. Azok a fajok ugyanis, amelyek körülvesznek bennünket, komoly evolúciós utat tettek meg, egy folyamat részeként vannak jelen, és a jelenlegi az ő sikerállomásuk is, ahogyan az emberi fajé például. „Mi is egy faj vagyunk, hogy dönthetjük el, hogy az összes többi rajtunk mennyire fontos? Soha nem tudhatjuk, hogy az önkényes felszámolással mit bolygatunk meg, mire nem figyelünk, és majd visszacsap”. Véleményét érzékletes példával támasztja alá: a beporzókat már megtizedeltük, és a hiányuk már most fáj. Az intenzív mezőgazdálkodás miatt kiirtottuk az élőhelyeiket, Kínában például már működik a mesterséges beporzás, emberek végzik a méhek munkáját. Ez is azt bizonyítja, hogy ha nem figyelünk a természetre és túlhasználjuk, az visszaüt: a viperával együtt egyebeket is írtunk, és ennek előbb-utóbb megtapasztaljuk a következményeit.

Pedig „minden előlénynek megvan a joga az élethez, akárcsak nekünk”. Használjuk az élőhelyeiket, de sajnos akképpen alakítjuk át, hogy az csak nekünk legyen jó, nem gondolunk másra magunkon kívül – mondja csalódottan Sos Tibor, majd azt is hozzáfűzi, az ember még a természetes szelekció ereje alól is kilépett: vannak orvosaink, gyógyítjuk a betegségeket, meghaladtuk a 8 milliárdot. Ezzel szemben minden állat- és növényfaj csak önerejére támaszkodva védekezhet a túl- és kihasználás ellen.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_yPcbUIdB_300x250-maszol-HF23_3mb.gif
banner_vtAivxH1_web-banner-HF23.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?