Ha egy gyerekkel visszaélnek, arról a környezete előbb-utóbb tudomást szerez. A gyerek magába fordul, olyan dolgokat tesz, amik nem jellemzők rá. A fizikai, lelki, szexuális bántalmazásnak és az elhanyagolásnak konkrét tünetei vannak, ezeket csak az nem látja, aki nem akarja észrevenni – tudtuk meg Deme Ilona pszichológustól, aki úgy véli, a szexuális bántalmazás esetenként elkerülhető, megelőzhető lenne, ha a gyereket kiskorától kezdve megtanítanák, hogy mondhat nemet a felnőtteknek, és a rossz titkot nem kell elhallgatnia. Ahelyett, hogy arra biztatnánk, hogy puszilja meg a rokonokat, üljön az ölükbe, ölelje meg őket, merjük végre beismerni, hogy attól még nem szófogadatlan és nem udvariatlan, hogy azt mondja, nincs kedvére a felnőttek közeledése. Hagyjuk, hogy megvédje a határait, amelyek később, ha egy rossz szándékú felnőtt ajánlja a titkos közelséget, megvédik attól, hogy olyat tegyen, amit nem szeretne, mégis „kötelessége”.

– A gyerekek nem minden esetben érzik azt, ha átlépik a határaikat? Vagy mindig érzik, de nem feltétlenül tudják szavakkal kifejezni, hogy mi történik velük?

– A gyerekek érzik, ha egy felnőtt átlépi a határaikat. Ha szavakkal nem is tudják kifejezni, hogy mi történt velük, a viselkedésükkel jelzik, kijátsszák magukból az esetet. A szülőknek hatalmas felelősségük van abban, hogy megtanítsák gyermekeiket a nemet mondás képességére. Ideje elfogadnunk és jóváhagynunk, hogy a gyerek tiltakozhat olyan érintések ellen, amelyek neki nem tetszenek, amelyeket rossznak, kényelmetlennek talál.

Máig gyakori, hogy a szülő összemossa a „jól nevelt” címkét azzal, hogy gyereke nem kívánt közeledést, akár testi kontaktust fogadjon el felnőttektől, azaz például illendően megpuszilja, megölelje a rokonokat, távoli ismerősöket vagy idegen felnőttek kérdéseire udvariasan válaszolgasson a buszon. Holott bátorítani kellene az apróságokat arra, hogy lehet nemet mondani, amikor valami nem tetszik, hogy nem attól lesz jó gyerek valakiből, hogy a felnőttek minden kérésének eleget tesz, engedelmeskedik akkor is, ha az neki kényelmetlen vagy kellemetlen.

A csemetéknek már egészen kis korukban megtanítható, hogy a nem kívánt közeledéssel kapcsolatban a nem az minden esetben nem, és a határaikat meg szabad, sőt meg is kell húzniuk, amit a felnőtteknek tiszteletben kell tartaniuk. A gyerekek csak úgy fogják megtanulni, hogy nem muszáj bárki közeledését elfogadniuk – mindenkinek puszit adniuk, az évente kétszer látott rokonnak az ölébe ülniük –, ha ezt a családban már egészen kis kortól kezdve gyakorolhatják. Méghozzá úgy, hogy ha a gyerek azt mondja a szülőnek, hogy nincs kedve a puszihoz, az öleléshez, a simogatáshoz, akkor a szülő tiszteletben tartja a határait, és elfogadja a gyerek döntését, megerősíti abban, hogy ehhez joga van, és nincs negatív következménye a nemet mondásnak. Néha kellemetlen lehet szülőként a visszautasítással szembesülni, mégsem szabad erre manipulálással reagálni, azaz tilos ilyenkor azt válaszolni, hogy „anyuka vagy apuka most nagyon szomorú”.

Szülőként tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez fontos és elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a gyerekben kifejlődjön a bátorság ahhoz, hogy nemet tudjon, merjen mondani nem kívánt közeledésekre, akár idegekenekről, akár ismerősről legyen szó. Ha a családban sikerül begyakorolnia, sokkal könnyebben tud határt szabni idegenekkel szemben is.

– Érdemes társadalmunknak „eltávolodnia” egy kicsit a gyerekektől? Gondolok itt arra, hogy ideje megérteni, hogy a szeretetet anélkül is kifejezhetjük, hogy akarata ellenére ölbe vennénk, puszilgatnánk, ölelgetnénk, simogatnánk a gyerekeket? Ha nem is vezérli rossz szándék azt a felnőttet, aki túl kedves, a tettei megzavarhatják a csemetét, aki később akkor sem kételkedik, vagy ha igen, nem szól, amikor már hátsó szándékkal érinti meg egy felnőtt.

– A felnőtteknek is meg kell érteniük, hogy például nem jó dolog ismeretlenül a buszon megsimogatni mások gyerekét, akkor sem, ha aranyos vagy ha huncutkodik. Illetve nem adhatnak cukorkát, csokoládét, mert a gyerekek összezavarodnak, és legközelebb olyasvalakitől fogadják el, aki már ártó szándékkal közeledik feléjük. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a felnőttnek tiszteletben kell tartania a határokat, legyenek azok gyerekek vagy más felnőttek által megszabva.

Az idősebb generációt gyerekkorban még arra kódolták, hogy a felnőtt óhaja szent, egy felnőttnek mindig engedelmeskedni kell. Ebből ered, hogy sokan ma is elvárják, hogy a gyerek csak úgy szórja magából az ölelést, puszit és odabújást, és sértőnek vélik, ha inkább eltávolodna vagy visszautasítja a felnőtt közeledését. Illetve ez a magyarázat arra is, hogy napjainkban a szülőknek miért lehet nehéz jól reagálniuk arra, hogy gyermekük nemet mond. Ők még nem tehették ugyanezt, nincs erre mintájuk, elutasításként és neveletlenségként értelmezik, mert ezt tanították nekik a saját szüleik.

Pedig hiba összemosni a szófogadást azzal, hogy a kisgyerek minden esetben engedelmeskedik, aláveti magát a felnőtt akaratának. Gondoljunk csak bele, ha egy felnőtt olyasmit kér, ami határátlépés a gyermek számára, például arra kéri, hogy simogassa meg egy intim testrészét, akkor a gyerek megteszi, mert úgy tanították, hogy szót kell fogadnia, engedelmeskednie kell, különben szomorúságot, csalódást okoz az elutasításával. Ha hagyományos nevelési stílus mentén nevelkedik – udvariasság, a felnőttek feltétel nélküli tisztelete, engedelmesség, szófogadás –, nem tudja eldönteni, hogy mikor mondhat nemet, egyáltalán mondhat-e nemet egy felnőttnek, azaz nem tanul meg határokat szabni.

– Tehát határokat szabni csak akkor tanulunk meg, ha gyerekkorban mondhatunk nemet a szüleinknek. Milyen következményekkel jár az, ha egy felnőtt mégis visszaél a gyerekkel?  A szexuális, lelki, fizikai bántalmazásnak vagy az elhanyagolásnak különféle intő jelei vannak? Vagy miből ismerhetjük fel, hogy gond van a gyerekkel?

– A jelek sokfélék lehetnek, és nem kizárólag a bántalmazás milyenségének függvényében változnak. Az is nagymértékben meghatározza a tüneteket, hogy ki követett el a gyerekkel szemben visszaélést. Természetesen, a bántalmazás bármilyen formája viselkedésbeli változást okoz a gyerekeknél, azaz megjelennek a testi, lelki tünetek, amik a bántalmazás típusától, súlyosságától függően változnak.

Ha egy családtag, szülő vagy nevelőszülő az elkövető, sokkal nehezebb megélnie és feldolgoznia a gyermeknek a történteket. Inkább magyarázatokat keres a bántalmazói magatartásra, magában keresi az okot, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy olyasvalaki bántja, akitől a biztonságot, a szeretetet kellene kapnia. Minél szorosabb kötődési kapcsolatban van a bántalmazójával, annál nehezebben viseli el, annál nehezebben beszél a történtekről, és annál súlyosabb és hosszabb távú következményei vannak a bántalmazásnak.

Kapcsolódó

„Hogy nem vettük észre? Mit hoz a holnap?!” – Böjte Csaba reagált a gyermekbántalmazási ügyre

A ferences szerzetes közleményében kifejti, hogy az elmúlt években sokan átvilágították a munkájukat, sok ellenőrzés, nyomozás zajlott, sokan megkeresték, kikérdeztek a gyermekeket és a szerdán megszületett az ítélet K. Sz. ügyében, aki ellen 15 bántalmazott fiú vallott.

erőszak bántalmazás Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthon pedofília

A jelek ugyanakkor a gyerek személyiségétől, a szülővel való bizalmi kapcsolatától is függenek, illetve attól, hogy mennyire nyíltan beszélgettek vele szülei, mennyire volt felkészítve, mennyire volt megengedve neki a nemet mondás. A tünetek nagy része, például a szomatizálás, az agresszió vagy a visszahúzódás, a bizalmatlanság, a szorongás, az alacsony önértékelés, az önsértő viselkedés, a regresszió vagy egyéb viselkedésbeli változás a bántalmazás bármelyik formájában megjelenik, megjelenhet.

Ha fizikai bántalmazást szenvedett el, előfordulhat, hogy jómaga is agresszíven kezd viselkedni másokkal és önmagával szemben. Illetve ebben az esetben a testi sérülések a nyilvánvaló jelek. A fizikailag bántalmazott gyerek magába zárkózhat vagy antiszociális magatartást tanúsíthat, agresszívvá vagy félénkké válhat. Amennyiben érzelmi bántalmazás áldozata, nyugtalanság vesz erőt rajta, félni kezd az új helyzetektől, alvás- és evészavar, extrém passzivitás, depresszió, orvosilag nem indokolható gyakori fej- és hasfájás uralkodhat el fölötte.

Szexuális bántalmazást követően a gyerek visszahúzódhat az érintésektől, megváltozhatnak a társas viselkedései, hirtelen nagyon fontossá válhat számára a személyes higiénia – gyakran mosakszik, sikálja, vakargatja magát. Intő jel lehet az is, ha életkorát meghaladó szexuális ismerettel rendelkezik – például tudja, hogy néz ki a nemiszerv, lerajzolja azt –, szexuális játékokat játszik vagy visszaesik a fejlődésben – bár már szobatiszta, éjszaka bepisil. Megtörténhet, hogy teljesen magába fordul, vagy kihívóan kezd viselkedni, túlszexualizálttá válik. Alvászavar, evészavar jelentkezhet, illetve szomatikus tünetek: nyelési nehézségek, hányinger, hasfájás, fejfájás stb.

Az elhanyagolást például szorongásos tünetek, visszahúzódás, akár rossz személyes higiénia, folyamatos fáradtság, a késés, az alacsony önértékelés, a bizonytalanság, az önsértő magatartás, szegényes társas kapcsolatok és a gyakori megbetegedések jelezhetik.

Kapcsolódó

Kéretlen puszik, szoros ölelések, furcsa érintések a rokonoktól – hol a határ?

Mészáros Andrea szexuálpszichológussal, párterapeutával beszélgettünk.

szexuális nevelés gyermekkori trauma határátlépés

– Ha szembesülünk az intő jelekkel, és látjuk, hogy a gyerek viselkedése megváltozott, hogyan közelíthetünk felé? Valószínűleg nem nyerjük el a bizalmát, ha konkrét kérdéseket teszünk fel.

– A szülő–gyerek kapcsolattól is függ a nyílt kommunikáció. Ha előzőleg őszintén beszélgettek különféle élethelyzetekről, akkor sokkal könnyebben nyílik meg a gyerek, mert nem idegen tőle a téma. Sokat segíthet a fehérneműszabály, illetve a jó titokról és a rossz titokról való beszélgetés, amit minden szülőnek meg kellene tanítania gyermekének – minél korábban beszélnek ezekről a családokban, annál könnyebben tudja megfogalmazni a gyermek, hogy mi történt vele. Nagyon fontos a mindennapos beszélgetés arról, hogy mi történt a gyerekkel aznap, meséljen a napjáról, illetve a kisebbek a játék során vagy rajzaikban is jelzik azt, hogy mi történt velük.

Fontos tudni, hogy a gyerekek még akkor is elmondják, jelzik a történteket, ha még kicsik, és nincsenek pontos fogalmaik arról, hogy mi történt velük. Azt mondják például, hogy csiklandozta őket a felnőtt az intim testrészüknél, és az fájt, rosszul esett, ezért nem akarják, hogy újból megtörténjen. Vagy úgy fejezik ki, hogy „rosszul puszilgatta” az intim testrészüket egy felnőtt…

– Tehát vannak olyan bevált nevelési módszerek, amelyekkel biztosíthatjuk gyerekünk testi-lelki épségét. Hogyan alkalmazható a jó titok, a rossz titok és a fehérneműszabály?

– A fehérneműszabály arról szól, hogy a gyerekben tudatosítani kell, hogy azokat a testrészeit, amiket fehérnemű takar, az engedélye nélkül senki nem érintheti meg. Ezt is legjobb már a családban gyakorolni: a szülőnek engedélyt kell kérnie, hogy megérinthesse ezeket a testrészeit fürdetés vagy ápolás közben, ahogyan a pedagógusnak vagy az edzőnek, ha mondjuk megsebezte magát. Természetesen azt is el kell mondani neki, hogy vannak olyan esetek, amikor orvoshoz kell mennie és ott előfordulhat, hogy az orvosnak meg kell érintenie, hogy megvizsgálhassa, de lehetőség szerint az orvost is meg kell kérni, hogy kérdezzen vagy jelezzen, mielőtt hozzáérne a gyerekhez.

A bántalmazó felnőtt legtöbbször titoktartásra kéri a gyereket. Ezért kell megtanítani a kicsinek, hogy a titkok is lehetnek jók vagy rosszak. Ezt úgy a legkönnyebb körülírni, hogy ha valakinek meglepetéssel készülnek, akkor izgatottak, nem férnek a bőrükbe, legszívesebben ugrálnának örömükben, de a rossz titkoktól gombóc lesz a torkukban, fáj tőle a hasuk, rosszat álmodnak, éppen ezért a rossz titkokra soha nem vonatkozik titoktartási szabály, ezeket meg kell osztani egy felnőttel, egy szülővel. Mert a jó titok nem okoz bajt, ha az ember megőrzi, sőt öröm lesz a vége, de a rossz titkot nem szabad elhallgatni, mert kárt okozunk magunknak vele. Illetve azt is fontos megemlíteni, hogy a rossz titok nemcsak az elszenvedett bántalmakra vonatkozik, hanem arra is, ha a gyerek szemtanúja volt egy visszaélésnek, és arra kérték, hogy ne beszéljen a látottakról.

– Sok szülő tagadással, kételkedéssel fogadja, ha a gyerek nyíltan beszámol az őt ért traumákról. Miért nem elfogadható elhallgattatni, hitetlenkedni? Mi csapódik le ilyenkor a gyerekben?

– Akkor a legnehezebb a szülőnek szembesülni a történtekkel, ha a családban történik a bántalmazás és a partner vagy a nagyszülő az, aki ártott a gyereknek. A szülő hitetlenkedése traumatikus a gyereknek, mert azt érzi, teljesen magára maradt. Ha a legbiztonságosabb kötődési kapcsolatában sem szavaznak neki bizalmat és nem védik meg, összeomlik a világa.

Sok esetben a másik szülő tud a bántalmazásról, és nem tesz semmit – ez akkora bizalomvesztés és kötődési sérülés, hogy felnőtt korban is nehéz feldolgozni. A bántalmazás tetőződik azzal, hogy még a szülőben sem bízhat, ami többszörös trauma. A bántalmazásnak mindig vannak jelei, amelyek figyelmeztethetik a gyerek környezetében lévő felnőtteket. Sokszor inkább arról van szó, hogy félrenéznek a hozzátartozók, a nevelők, vagy elbagatellizálják a történteket, mert csak sejtik, de nem akarnak megbizonyosodni a legrosszabbról.

Ha egyedül maradnak traumáikkal a gyerekek, a tüneteik is egyre fokozódnak: étkezési zavarok, önsértő magatartás, szerhasználat, depresszió, rohamosan romló tanulmányi eredmények, antiszociális viselkedésformák következhetnek be.

– Gyakran olvasni, hogy azok, akiket gyerekkorban bántalmaznak, később maguk is bántalmazókká válnak. Hogy működik ez? A bántalmazott érzi, hogy helytelen, ami vele történik, miért reagálhat mégis ugyanazokkal a módszerekkel a világra?

– Fontos hangsúlyozni, hogy nem minden esetben válik a bántalmazott bántalmazóvá, ez nem törvényszerű, de tény, hogy például az elhúzódó családon belüli bántalmazás vagy a bullying vezethet bántalmazói magatartáshoz az áldozatok részéről is. Természetesen vannak olyan bántalmazottak, akik tudatosan kerülik, hogy elkövetővé váljanak, megtanulják kezelni az indulataikat, szembenéznek a történtekkel, igyekeznek feldolgozni a traumáikat. Ugyanakkor minden típusú bántalmazás súlyos kötődési sérüléseket eredményez, amik – érthető módon –  később megnehezítik a felnőttkori kötődési kapcsolatok kialakítását, a bizalmi kapcsolatok kiépítését.

Ez szintén függ attól, hogy mennyire komplex és mennyire elhúzódó a trauma, illetve attól is, hogy milyen megküzdési stratégiái vannak a bántalmazott gyermeknek. Ha a családban történik a bántalmazás és az elhúzódik évekig, akkor a gyerek elkezdheti másolni a szülőtől a rossz mintákat, azonosul az agresszorral. Ezt nevezzük negatív jogosultságnak, ilyenkor transzgenerációsan öröklődhet a bántalmazói magatartás.

Amikor azt halljuk egy felnőttől, hogy „engem is bántottak, megvertek, mégis ember lett belőlem, sőt ettől lett ember belőlem, bármennyire is rossz volt akkor”, ez azt jelenti, hogy negatív jogosultságot érez a bántalmazást valamikor átélő ember, hogy maga is bántalmazzon. A másoláson kívül ott az önkontroll hiánya, illetve az azonosulás az agresszorral – például meggyőződésük, hogy az, aki nem úgy viselkedik, ahogyan azt elvárják, megérdemli, hogy megüssék, bántsák.

Fontos tudatosítaniuk az áldozatoknak, hogy a bántalmazást nem érdemelték meg, nem érdemelték ki. Nincs az életben olyan helyzet, amiben a bántalmazás jogos, legitim lenne.  Még akkor sem – sőt pláne nem –, ha olyasvalaki teszi ezt velük, akire felnéztek, aki magyarázatot próbált adni a tetteire. Senki nem érdemli meg és nem érdemli ki azt, hogy bántalmazzák akár fizikailag, akár szexuálisan, akár érzelmileg, akár elhanyagolással.