November 17. a koraszülöttek világnapja, lilába öltöznek ilyenkor intézmények és emberek egyaránt. A megemlékezés és ünneplés mögött viszont nagy hősiesség, küzdelem és fájdalom rejlik, amit csak azok a nők értenek igazán, akiknek volt részük a hirtelen érkező, félelmekkel teli szülésben. Illetve azok a gyermekek, akiknek meghatározta életüket világra jövetelük: sokan alig 2 kilogrammal, áttetsző testtel, mondhatni erőszakosan, műtéti beavatkozás következtében érkeznek egy szülőszobába, ahol édesanyjuk mozdulatlanul fekszik, és csupán az illatukkal, a leheletnyi puszival érheti be, máris viszik inkubátorba a csecsemőt. Kondor Enikő lelkipásztorral erről a fájdalmakkal induló élethelyzetről beszélgettünk, ami rengeteg áldozat és kudarc árán szépül meg az évek folyamán. (A most újraolvasásra ajánlott cikkünk eredetileg 2021. november 17-én jelent meg.)

Hirtelen történt minden, nem volt idő felkészülni a szülésre. Egy hét kérdések feszítésében telt, hiszen két vizsgálat között az orvosokkal együtt várakoztak, és remélték, hogy nem lesz szükség császármetszésre. A második vizsgálat viszont kimutatta, gond van a kisbabával, nem várhatnak tovább. „Nem volt kilenc hónap. Csorbult a kilences, akárhogy is matekoztunk a családdal és matekoztak az orvosok, ki kellett vonni belőle az utolsó mérföldet. Ki kellett vonni belőle a kiságy összeszerelését, a kórházi csomag nyugodt összepakolását meg a lelkierő összekaparását. A meghittséggel, izgatottsággal, biztatásokkal és bátorításokkal elegyült félelemből ki kellett vonni szinte mindent. Maradt a félelem” – fogalmazta meg szülésélményét Facebook-bejegyzésében Kondor Enikő lelkipásztor.

Beszélgetésünk során felidézte, izgalom és rettegés határozta meg gyermeke világrajövetelét, mégis igyekszik hálával tekinteni a múltra, és inkább arra összpontosítani, hogy győzedelmeskedtek. Eleinte nehezen fogadta el helyzetüket, fájdalmas volt azzal szembesülnie, hogy egy könnyedén zajló terhességi folyamat után az utolsó hónapban közlik vele, még sincs rendben valami. Hidegzuhanyként érte a diagnózis, de a megfigyelési idő alatt is azzal nyugtatta magát, hogy minden megoldódik, minden rendben lesz.

Nem ment rendben, legalábbis nem zajlott természetes módon a szülés és születés: a babával gondok adódtak, műteni kellett, ezért nem is maradhatott vele egy légtérben, mi több, külön épületbe szállították a kicsit, akinek csupán az illatát tudta megjegyezni. „Három órát tartózkodott abban a kórházban, ahol én, de nem egy helyiségben voltunk” – emlékezett vissza az édesanya, akit megrendített, hogy napokig nem láthatta gyermekét. Alig tudott róla valamit, noha a gyermekorvossal naponta beszélt telefonon, a lényeges információkon kívül minden egyebet nélkülöznie kellett: elmaradt az érintés, az összebújás, az anyamellből való táplálás. Keserűségét rémkép lengte körül, mindvégig attól tartott, gyermeke nem éli túl.

Bejegyzésében úgy fogalmazott, a „hamarabb akart világra jönni” nyugtatás nem feltétlenül csendesíti el az anya félelmeit, hiszen a csecsemő nem szeretne korábban érkezni, jó neki az anyaméhben, és ha mégis időnap előtt születik, akkor az azért van, mert problémák adódtak. „Maradt volna, hogy ameddig csak lehet, egyek legyünk. De jönnie kellett. És miután jött, nagyon nem lehettünk egyek. Három napig több utca, két kórházi épület választott el. De amint tudtam, mentem, vittek, hogy ne legyen olyan óriási ez a szakadék. Ekkor már csak az inkubátor áttetsző falai, meg a belőle mindenhonnan kilógó drótok, kábelek, csövek voltak közöttünk. Csak a tekintetemmel tehettem, de azzal simogattam, öleltem, magamhoz szorítottam” – idézte fel az édesanya.

Máig az az érzése, hogy hiányos a történetük, vágyott volna arra, hogy kerek szülés és születés legyen az övék. A történet végül kikerekedett, másként lett teljes, másként vált pozitív végkicsengésűvé. Gyermeke ma már 1 éves és 4 hónapos, 2,7 kilogrammal jött világra. Máig hősként tekintenek rá, hiszen hatalmas kihívás volt az apró életnek szembenéznie betegséggel, koraszülöttséggel, anyától való elválasztással és műtéttel egyaránt. Az erőtlen csöppséget, akivel az első percekben találkozott ma már csodálatosnak látja: energiabomba, aki tele van tudásvággyal, fejlődni akarással és szeretettel, amit szétosztogat a világban.

A koronavírus miatt senki sem látogathatta őket, ezért is töltötte el hála, amikor végre hazatérhetett kisbabájával a kórházból. Felszusszant, mert végre érezhette, hogy „megérkeztek”, indulásra készek. A hónapok múlásával gyakran hallotta, hogy „már nem is látszik rajta, hogy korababa”, „behozza a lemaradást”, és ezek a kijelentések dühítették, elkeserítették, mert a társadalom könnyedén jelent ki dolgokat, mintha csak egyik napról a másikra megtörténne, hogy egy gyermek behozza a lemaradást; és arra aligha gondolnak, hogy a teljesítmény mögött mennyi kínlódás, mennyi aggodalom tornyosul.

Az édesanya szerint a koraszülöttek a világ legkisebb-legnagyobb harcosai, ezért sem akarja elhessegetni a születés körülményeinek emlékeit. Mindezt azzal indokolta, hogy látni akarja mindig, hogy mekkora hősiesség bújt meg a két kilós testében. Látni akarja, hogy az áttetsző bőre alatt minden szerve arra törekedett, hogy pumpálja őt az életre. Látni akarja mögötte és mellette az összes orvost és ápolót. Azt, aki észrevette a bajt, aki idő előtt kiemelte belőle, aki műtötte, varrta, kenegette, etette. Látni akar mindenkit, aki a kezét rátette, hogy életre segítse. Látni akarom mindig, hogy mennyi féltő és szeretetteljes aggodalom vette őt körül. „És látni akarok mindenkit, aki érdeklődésben, biztatásban vagy imádságban szájára vette a nevét. Látni akarom, hogy a kilenc hónapból ki kellett ugyan vonni napokat, heteket, de ez hozzáadódik az evilági időhöz, élethez”.

A feldolgozásban hite és világlátása segítette, ennek köszönhetően tudta elfogadni, hogy nem a véletlen műve a koraszülöttség, volt oka, általa emberként és édesanyaként is alakulhatott, fejlődhetett. Meggyőződése, hogy nem csupán emberek támogatták, hanem egy nagyobb erő is. Ennek köszönheti, hogy a tűrőképessége és a bátorságról alakított képe is átformálódott: a bátorság számára ma már nem azt jelenti, hogy félelem nélkül tesz meg dolgokat, hanem azt, hogy olyan dolgokat tesz meg, amiktől rettenetesen fél.