Szénási Mariann a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház lelki gondozója, óvodapedagógusa, a Csíkszentmártoni Korai Fejlesztőközpont, illetve a csíkszeredai gyermekpszichiátria munkatársa, újabban pedig a felnőtt pszichiátria dolgozója is. Szabadidejében érzelmi intelligencia-fejlesztésen alapuló csoportokat vezet, ahol az ön-, az élet- és embertársak iránti szeretetre tanít. De nem egyedül! Hiszen a szeretet – vagy legalábbis a feltétel nélküli ragaszkodás és öröm – legnagyobb tanítója sosem volt az ember, ebben igazi példakép nem lehet más, csak a kutya. Így hát négylábú társával, Mogyoróval járja Székelyföldet, és oldalán a szőrös, csupaszív, de szótlan „terapeutával” mosolyra deríti a legelkeseredettebb, legbetegebb gyermeket vagy felnőttet is. Kíváncsiak voltunk, hogy boldogul egy segítő kutya azon a vidéken, ahol sok kutyatársa még rövid láncon, a csűr mellett tengeti életét – amit talán épp úgy kezdett, hogy zacskóba dobták többedmagával, történjen, aminek történnie kell –, így telefonon beszélgettünk gazdájával az alternatív terápiák fontosságáról, azok hazai megítéltségéről és a kutyákhoz való viszonyulásról.

A kutya nem a szóval kommunikál, eszköze minden más, ami az embertől egy kicsit vagy éppen teljesen idegen: az érintés, a szaglás, az ízlelés, a játékosság és a figyelem, ezért is ő a legjobb terapeuta és a legigazabb példakép – értettük meg, amikor Szénási Mariann-nal, a csíkiak „kutyás Mariann nénijével” beszélgettünk telefonon. Érdekelt ugyanis, miből áll egy terápiás kutya mindennapja, ahogyan az is, hogyan fogadják az állat lélekre ható munkáját egy hagyományos és zárt közösség tagjai. Hiszen sok helyütt máig az a meggyőződés uralkodik, hogy az érzések kimutatása nem feltétlenül célravezető. Hát akkor az elfogult kutyaszeretet!

Mint kiderült, Mogyoró az emberi lélek könnyítésére hivatott. A kutyák ugyanis rendelkeznek egy belső erővel, amely révén kapcsolódnak az emberhez, és képesek feloldani annak minden bánatát, elfojtását, csüggedését. Mariann mindezt akkor értette meg, amikor évekkel ezelőtt az akkor még néhány éves kisfia ajándékba kapta Diót, a golden retrievert, és ezzel a teljes családi életük fordulatot vett: mivel már a szemeiben és kiemelkedő emberközpontúságában is látszott, hogy többre hivatott, Diót egy kutyaterápiás képzésre iratták, ahol okleveles lelki segítő vált belőle gazdájával, Mariann-nal együtt.

Később Mogyoró is csatlakozott a duóhoz, aki már nem képzésen, hanem idősebb társától tanulta meg a segítő kutyák felelősségét. Évekig hármasban járták Csíkszereda és a környékbeli falvak iskoláit, sőt, házhoz is mentek, ha kétségbeesett szülők kérték a segítségüket. Egészen februárig, amikor Dió eltávozott az élők sorából. Többszöri agyvérzés vitte el – ecsetelte Mariann, akinek meggyőződése, a terápiás munka éveket farag le egy kutya életéből, hiszen rengeteg a stressz a munkafolyamatban, ami az ember számára is megterhelő, az állat esetében pedig azért nehezebb, mert értelmezni sem tudja a negatív energiákat, illetve nincs Istene vagy imája, szava vagy egy barátja, akibe vagy amibe kapaszkodhatna.

Ugyan hármasuk Dió távozásával felbomlott, Mogyoró és Mariann ma is úgy gyógyít, hogy az idős kutya tudása és energiája körüllengi a lelkileg vagy fizikailag sérült gyermekekkel töltött órákat. „Az volt a kérésem Dióhoz, hogy addig ne menjen el, míg nem készül el a tanúságtételünk (Találkozásaim a kutyalélekkel című könyve szerk. megj.). Február 10-én ment el, most már a mennyországban labdázik. Megviselt bennünket, maradtunk ketten, Mogyoróval” – mondta szomorúan, és mi értettük: a legnehezebb munka a lélekkel való munka, nem csoda, hogy olykor a segítő szakember vagy a segítő állat is túltelítődik.

Nem csak lelket gyógyítanak, felelős kutyatartásra is nevelnek

Az utóbbi időszakban nem csupán a lelkileg vagy fizikailag sérült, beteg gyermekek gyógyítására fókuszáltak, hanem ezzel párhuzamosan kiépítettek a csíkszéki iskolákban egy felelős állattartásra épülő programot is. „A programot pedagógusok írták, kifejezetten az iskolák számára. Már nyolc éve szórom szét a tudást régiónként, Erdélyben” – részletezte Mariann hangsúlyozva, hogy idehaza a felelős állattartás gyerekcipőben jár, ezért is jó, hogy egy kutya is jelen lehet a foglalkozásokon, mert a tapasztalaton alapuló tudás az emberpalánta zsigereibe szivárog. Főként akkor, ha az az érzelmi intelligenciát használja vesszőparipájaként.

A szakember úgy tapasztalja, Erdélyben az érzelmi intelligencia megélése és kifejezése minimális, mert „itt az emberek zárkózottabbak, kevesebbet ölelkeznek, a testüket nem szívesen használják, az érzéseikről pedig nem igazán beszélnek, mert >>mit szólnak majd azokhoz mások<<”. Közben köti őket a vallási, az egyházi vonal, és nehezíti is a dolgukat, mert bűn és szégyenkezés nélkül alig tudják megélni az érzelmeiket, így a távolságtartó és felszínes minták is átöröklődnek.

Mivel a gyermek „a legjobb alapanyag”, őket inspirálja felelős állattartásra. Tapasztalatai szerint egy vidéki és városi iskola között nagy a különbség, egyik-másik közegben a gyermekek egészen másként vélekednek az állatokról, hagyományosan ugyan, de jelentős eltérésekkel. Ebbe a korlátozott nézőpontba viszi perspektívafrissítésként a meggyőződést, hogy az állat, például a kutya segíthet. Mogyoró jelenléte és működése megérteti velük, hogy az ember-kutya kapcsolat egy érték, maga a teremtés tisztasága – és a gyermekek ráéreznek, hogy ezáltal tud harmóniában lenni az ember a környezetével – osztotta meg velünk hitvallását.

Hozzáfűzte, hálás azért, hogy a gyermek odahaza tanítja a szüleit is, mert ki meri mondani, hogy „apa, én nem szeretem, ha bántod a kutyát”. Ezért is jó a legkisebbek köreiben kezdeni a nézőpontváltást, mert egy felnőtt már kevésbé formálható hasonló edukációs programokkal, de gyermeke kérésének próbál azért eleget tenni.

„Sokáig nem támogattak: furcsaságnak, egzotikusnak hitték a kutyaterápiát”

Szénási Mariann beismerte, kezdetben zárt ajtókba ütközött, ugyanis furcsának, egzotikusnak hitték a kutyákhoz való kapcsolódását és hitét az állatterápiában. Azóta felengedtek az előítéletek, ezt bizonyítja az is, hogy mára már az iskolákban is teret adnak az alternatív kezdeményezéseknek. Az ő helyzetét az is nehezítette, hogy budapestiként csöppent Székelyföldre, ezért sokan megkérdőjelezték a módszereit már csak amiatt is, mert idegen. Ma már kissé másabb a helyzet: ha az utcán kutya nélkül tűnik fel, az emberek nem ismerik meg, ha azonban kutyával sétál, minden gyermek tudja, hogy Mariann néni érkezik.

„Csodálom Székelyföld eszköztárát és hagyományait, még annak ellenére is, hogy van, ami gátolja a haladást. Ha jön egy új hullám, annak nem feltétlenül kell eltaposnia a régit, én is hagyományőrző ember vagyok, de van, amin muszáj újítani. A szemléletmódokon változtatni kell, az ember így tud kiteljesedni” – hangsúlyozta, amikor a hagyományos és újfajta szemléletmódokról beszélgettünk. Kiemelte, Romániában azért is döcögős ez a téma, mert az országban nincsenek törvények a felelős állattartásra vonatkozóan. „Csak az elmúlt években született állatvédelmi törvény, ijesztő, hogy addig egyáltalán nem létezett ilyen az országban, így szinte bármit megtehettek az állataikkal az emberek” – ezért is próbálja megtanítani a gyerekeknek, hogy felelősek vagyunk egymásért. Ugyan más romániai állatterapeutával nem találkozott az évek folyamán, reméli, hogy vannak még, akik ezt a szemléletet próbálják népszerűsíteni, és ilyetén gyakorolják azt a fajta felelősségvállalást, ami számára maga a szolgálat.

Mi szél hoz egy budapesti állatterapeutát a vadregényes Székelyföldre?

Szénási Mariann a kezdeti nehézségeiről is őszintén mesélt. Egy budapesti óvodában dolgozott, amikor úgy érezte, szüksége van még valami pluszra, de nem bírt volna újra iskolapadba ülni. A fia kapta ajándékba Diót, és egy terapeuta barátnője – látva a kutya adottságait – arra biztatta, hogy írassák be egy képzésre, majd tartsanak vele terápiás foglalkozásokat. Egy debreceni tanárhoz kerültek, aki voltaképpen „megajándékozta” őket a képzéssel.

Elmondta, a véletlen hozta Székelyföldre, és Csíkszeredába csöppenve előbb az önkéntes munkában teljesedett ki, ugyanis kezdetben még annyira sem voltak népszerűek a terápiás foglalkozások, mint napjainkban. Tevékenykedett tehát a Hargita Megyei Gyerekvédelemnél; a kórháznál, ahol a gyerekgyógyászatot rajzokkal dekorálta, de szervezett gyerektáborokat és különféle foglalkozásokat is az apróságoknak. „Úgy éreztem, ez egy szolgálat már, nem volt kérdés, hogy az életem merre kanyarodik, vállaltam a munkát” – magyarázta, majd szemrebbenés nélkül hozzátette, ahhoz, hogy kiteljesedhessen hivatásában, olyan munkákat is elvállalt, amelyek nem feltétlenül a kedvencei. De maradni akart, Székelyföldön szeretett volna gyógyítani, így amíg sikerült teljes állásban elhelyezkednie a kórházban, még felszolgálóként és elárusítóként is bizonyított.

Mint mondta, kezdetektől fogva az a munkamorálja, hogy a gyermekek és kétségbeesett szüleik számára bármikor elérhető, ha éjjel van problémájuk, nyugodtan telefonálhatnak, sőt az sem ritka, hogy a kórházban is felkeresi őket. Ars poeticája, hogy „jó, ha az ember tudja, hogy miért született a Földre”, és mivel jómaga megtalálta az élete értelmét, nem fárad el annak gyakorlásában.

Felvilágosított, az állat hidat képez az ember problémája és a feladatmegoldás között. A kutya pedig többféleképpen is segíthet: egyfelől ott az állatasszisztált terápia, amelynek keretében a kutya csak kíséri a gyermeket a különféle folyamatokban, de nem vesz részt aktívan azok megoldásában; másfelől ott az aktív részvétel is, amikor a négylábú konkrét feladatokat végez a gyerekkel. Mindkettő más célkitűzésű, a legfontosabb, hogy az állat oldja közben a szorongást és a beilleszkedési problémákat, javítja a tanulási nehézségeket, illetve mindenféle olyan dolgot kiküszöböl, ami szociális hátterű vagy magatartási probléma.

Vannak olyan esetek, amikor spontán történnek a dolgok, olykor ő maga a terapeuta, megtalálja a problémát, amivel foglalkozni kellene. De az is előfordul, hogy a háttérből segít vagy a lehető legegyszerűbb módon: a pszichiátrián például annyi a feladata, hogy körüljárja a kórtermet, hogy az emberek megsimogathassák – ezzel a betegekben sokféle hormon és energia szabadul fel, hiszen a simogatás, az érintés már önmagában gyógyító erővel bír.

Szénási Mariann egyik szívfájdalma, hogy a segítő szakma nem igazán használja a kutyaterápiás módszereket, pedig jómaga több száz gyerekkel foglalkozott már, ami azt mutatja, szükség lenne az alternatív terápiára. Gyakran az édesanyák vagy az érintettek keresik fel, ha szükségük van a kutyára, kérik a négylábú segítségét, ha meg nem indokolt a közös munka, akkor addig beszélgetnek a jelenlétében, míg a gyerek felszabadul a terhei alól.

Jómaga a kutyaterápiára nem tekint pénzkereseti lehetőségként, úgy fogalmaz, hogy „szolgálja ezt a pályát”, és gyakran ingyen vállalja a feladatokat. A híre éppen ezért szájról szájra terjed: ő az a néni, akinek a kutyája meghallgatja a gyerekek problémáit.

Kétség sem fér hozzá, hogy a csíkszékiek beszélnek róluk, hiszen az elmúlt években sikertörténeteknek nem voltak híján: egy gyermekotthonban nevelkedő, óvodáskorú kislány problémáit oldották meg például, aki ma már iskolás, és osztálya legjobb tanulója, pedig kezdetben egy családjából kiemelt, testvéreitől elszakított, szorongó teremtés volt.

A gyermekotthon nevelői kérték a terapeuta és kutyája segítségét, mert „a kislány teljesen kivonódott a szociális környezetéből, bepisilt, nagyon agresszíven viselkedett. Azért volt különleges a helyzet, mert mindkét kutya aktívan bevonódott” – idézte fel Szénási Mariann hangsúlyozva, hogy a kicsi lány Diónak suttogta el a problémáit és Mogyoróval játszott. Ez néhány hétig ment így, amikor észrevették, nem pisil már be, és újabb néhány hét elteltével az is nyilvánvalóvá vált, hogy elmúltak a dühkitörései, megnyugodott.

Azt is megosztotta, hogy kezdetben Diónak volt egy abszolút mozgásképtelen kisbarátja, aki izomsorvadással küszködött, folyamatosan zsugorodtak össze az izmai, és a család megkapta a szörnyű jóslatot, miszerint 16 éves korára eltávozik közülünk. Hogy könnyítsenek a fájdalmain, sok műtéten esett át, ami még több fájdalommal járt, emellett epilepsziás rohamoktól is szenvedett. „Az édesanyja kért segítséget, elmentünk hozzá, hetente kétszer látogattuk. Az volt a feladat mindössze, hogy a kutya odafeküdt a kisfiú mellé, összebújtak, és ez stimulálta a gyermek idegrendszerét, agyműködését, biztonságérzetet adott neki. A kisfiú kezére raktam a jutalomfalatot, és Dió a bőréről ette le azokat, ő meg kacagni kezdett örömében. A gyermek, aki addig egyáltalán nem beszélt. Az édesanyja örömében sírt, és én is sírtam, mert ennek a gyermeknek ennyi volt az örömforrása, ezáltal pedig a szüleinek is. Egy évig jártunk hozzá” – lelkendezett Szénási Mariann hangsúlyozva, hogy a gyermek epilepsziás rohamai csökkentek, az orvosnak sikerült végül gyógyszerrel kezelni, így az életminősége javult.

Kapcsolódó

Színtiszta szeretet: önerőből működteti kutyamenhelyét egy tüdődaganatos Maros megyei nő

„Megkértem a férjemet, amint lejár az időm, ne szervezzen temetést nekem. Hamvasszanak el, és a poraimat szórják szét az angyalok földjén, az állataim között, mert mindig hálával és szeretettel viseltettek irántam”.

önzetlenség önfeláldozás kutyatartás állatmenhely Maros megye

Azt is megtudtuk, hogy Gyergyóban szintén volt pozitív tapasztalatuk: egy fiatal felnőttekből álló sérült csoportot vezetett éveken keresztül, aminek egy olyan férfi is tagja volt, aki elveszítette a fél lábát térdtől lefelé. „Amikor először jött és meglátta a kutyát, kiabálni kezdett, hogy nem marad ott, elviharzott. Később visszajött, csatlakozott a körhöz. Észrevettem Mogyorón, hogy elkezd sündörögni körülötte. Leült mellé, majd nyalogatni kezdte a műlábát.  Amikor a férfi sorra került a megosztásban, elmesélte, hogy rákos megbetegedésben veszítette el a végtagját. De azelőtt egy kerti partin volt, ahol a kutyák kinyalták az összes vendégváró tányért, és a doktornő azt mondta neki, lehetséges, hogy összeszedett a háziállatoktól valamiféle bakteriális fertőzést, ami rákos sejtté alakult. A kutyákat hibáztatta azért, hogy elveszítette a fél lábát” – idézte fel Mariann az esetet, ami megrázta a jelenlévőket, ugyanis, amint elmondta mindezt, Mogyoró leült vele szemben, és nem tágított onnan. A foglalkozás lejártával a férfi mindenki előtt bocsánatot kért az állatoktól és a kutyáktól, mert rájött, hogy nem az ő hibájuk a szerencsétlensége, és meg akart szabadulni a fájdalomtól. Ahogy ez felszínre tört belőle, Mogyoró pacsit adott neki.

A sikertörténetek hallatán jogos a felvetés, hogy miért nem gyakoribb az állatterápiás foglalkozás? Szénási Mariann szerint nagy a verseny a segítő szakmában, haladni akarnak klienseikkel a szakemberek, ezért „nem időznek” egy segítő állatra támaszkodva. Beszélgetésünket tapasztalataira alapozva zárta: „ami engem még mindig megdöbbent az állatok kapcsán az, hogy megéreznek dolgokat. Mindenben részt vesznek, ami az ember, és ugyan nem minden kutya alkalmas terápiás munkára, egyre több négylábú végez emberközeli munkát, legyen szó mentésről, lelki gondozásról vagy egy sérült személy támogatásáról. Még sem látható és hallható az utánpótlás, pedig nyitott és haladó szellemű fiatalok nélkül az állatok munkája önmagában nem elegendő” – fogalmazott.