A szívben született gyermekek hazatalálnak – vontuk le a következtetést Kádár Annamária mesepszichológussal, akivel az örökbefogadás világnapján családjának különleges történetéről beszélgettünk. Napjainkban még mindig tabu előhozakodni a veszteségtörténetekkel, felvállalni a kudarcba fulladt próbálkozásokat, vetélést, gyászt, elfogadni, hogy olykor egyetlen út az örökbefogadás. Pedig a gyermek iránti vágy a szívből pattan ki, olykor a „Jó Isten egy másik anyuka hasába küldi a babákat, mert nem tudja odacsempészni, ahol nagyon várnak rá. De mindig jelzi, kihez kell megérkezniük”, így születnek kétszer az örökbefogadott gyerekek, és így szépül meg mindaz, ami valamikor elviselhetetlen volt.

Az örökbefogadás, amennyire kedves téma, éppen annyira rögös is. A ti történeteteket szinte mindenki ismeri: a szívben született két kislány, a boldog család, a nyílt kommunikáció. De vajon minden pillanata annyira felhőtlen volt, mint amit kívülről látunk, vagy van ennek a folyamatnak egy megpróbáltatásokkal és nehézségekkel teli része is?

Hosszú folyamat volt az örökbefogadás, a külső utat megelőzte a belső út: tartós kapcsolatból született a házasságunk, ugyanis 2000-ben házasodtunk össze, de azelőtt már 8 éve alkottunk egy párt. Miután egybekötöttük az életünket, felépítettük a házunkat, én közben dolgoztam, mesteri, majd doktori képzésre jártam. A gyerekvállalás kérdése esetünkben is – mint a legtöbb fiatal pár életében – felmerült, de azzal győzködtük magunkat, hogy előbb el kell készülnie a háznak, előbb be kell fejeznünk a tanulmányainkat.

Abban biztosak voltunk, hogy lesz gyermekünk, de mindig akadtak sürgős dolgaink, amelyek miatt racionálisan azt mondtuk, hogy „még nincs itt az ideje”. Tervezően álltunk a családalapításhoz, kész forgatókönyvem volt a terhességemről: tudtam, hogy 2008-ban jár le a doktorim, majd nyáron kellene szülnöm. Biztos voltam benne, hogy nincs olyan akadály, amit ne tudnék megugrani. Az igazi önismereti út azonban akkor kezdődött, amikor a tervek ellenére a baba nem jött össze „rendelésre”. Csalódások, frusztrációk, megválaszolatlan kérdések halmozódtak egymásra: „miért pont nekem nem sikerül?”, „nekem, aki óvodapedagógusokat nevelek, nekem, aki gyerekpszichológiát tanít?” – igazságtalannak éreztem, és erre a nyomasztó gondolatvilágra rátelepedett a környezetem elvárása is.

Nagy nyomást helyeztek ránk a „mikor lesz gyerek?” kérdéssel. Pedig ez magánügy, ha a kívülálló érdeklődik is, empatikusabban kell tennie. Mert az egyik legnehezebb része ennek a folyamatnak az, hogy választ keressünk a tapintatlan kérdésekre. Ezek jórésze passzív-agresszív kommunikáción alapszik, mert a „még nem csípett meg a méhecske?” vagy a „mikor esztek három kanállal?”, „akinek nincs gyereke, az nem tudhatja” utalások tolakodók. Nem is tudtam, hogy reagáljam le mindezt, de tisztában voltam azzal, hogy aki nem volt az én helyzetemben, nem tudhatja, mennyire fáj az a burkolt társadalmi elvárás, hogy márpedig adott időpontig gyermeket kell a világra hoznom. Hatalmas érzéketlenség a környezetünk részéről, hogy rákérdez olyan dolgokra, amelyekről nem tudja, milyen pontot érintenek a másik emberben.

Tisztán emlékszem arra a katartikus élményre, amikor annyira dühös lettem az érdeklődés hallatán, hogy végre le mertem húzni a határaimat, ki mertem mondani, nekem ez rossz, ez fáj, nem azért nincs gyermekem, mert nem szeretnék, ellenkezőleg, nagyon szeretném, de nem sikerül.

Nagy váltás az örökbefogadás a gyermekek életében is: még, ha hátrányos életkörülmények közül érkeznek is kiegyensúlyozott családba, a hiányérzet és a bizonytalanság korlátozhatja őket. A családotoknak meg kellett harcolnia ezekkel a szörnyekkel? Hogyan sikerült a régi valóságot és az újat elkülöníteni egymástól?

A gyermekeink készen érkeztek, a temperamentumuk, az örökletes sajátosságokon nem igazán lehetett változtatni. A mi családunkat az életmesék segítették át a bukkanókon: a kislányaink úgy nőttek fel, hogy esti mese gyanánt elmeséltük nekik, hogy mielőtt világra jöttek volna az édesanyjuk hasából, a másik anyukájuk szívében már megszülettek. Lilla kislányom még nem tudott beszélni, de már mutatta, hogy a szívemből érkezett.

Amikor Zsolna is megérkezett, volt egy vicces testvérféltékenységi jelenet, mert Lilla kijelentette, hogy „ez az én anyám, én voltam itt hamarabb”. Mindez azzal magyarázható, hogy nem volt ideje felkészülni a testvérre, mint más kisgyermekeknek, akik végigkövetik miként növekszik édesanyjuk szíve alatt a magzat, ő nem látta, hogy nő a hasam, egyszer csak lett még egy gyerek. Az apró „helyzettisztázó” féltékenységi jelenet után azonban nagyon édesen reagált: a kiskezét a szívem fölé tette, és azt mondta, hogy ő ott született, majd a másik mellem fölé érintett, és kijelentetett, hogy „ebben a másik szívemben jött létre Zsolna” – ez azóta is szállóige a családunkban, máig mondogatják. Azzal a tudattal nőttek fel, hogy őket örökbe fogadtuk, a mi családunk örökre szól.

Mit jelent az, hogy szívben születik egy gyermek? Sajnos sokszor hallani, hogy valaki éppen azért nem akar örökbe fogadni, mert „nem saját vére”, „a másét nem neveli”.

Hiszek benne, hogy a legtöbb gyermek először a szívben születik meg: fellobban a vágy, ami örökérvényűvé teszi azokat az ízeket, illatokat és hangokat, amelyek a nő felismerését, miszerint gyermeket szeretne, körüllengik. Bennem is élesen él a pillanat, a Közel a szerelemhez filmnek a zenéje, amit akkor néztem, amikor megszületett bennem a vágy, hogy anyává váljak. A szívben születést érzékletesen szemlélteti egy afrikai törzs hagyománya: az édesanya, még mielőtt megfogan szíve alatt a gyermek, kivonul az erdőbe, letelepedik egy fa alá, és megkeresi magában gyermeke dalát. Ha ismeri már a dalt, azt megtanítja az édesapának, majd a közösségnek, és ezzel a dallal várják a gyermeket, ezzel avatják serdülővé, majd élete végén a jól ismert ritmussal temetik. A szívben született történet mindenki életében jelen van, az örökbefogadott gyermekek esetében ez még különlegesebb: ők biológiai édesanyjuktól születnek, de úgy, hogy közben egy másik nő szívében is ott a vágy irántuk, csak egyelőre beteljesületlen.

2008-ban mondtuk ki, hogy készen állunk a gyerekvállalásra – de már évekkel előtte a levegőben volt, hogy ha hamarabb érkezik a baba, az is teljesen rendben van. Öt év telt el várakozásban. Ezeknek az éveknek a múlását csak az tudja megérteni, aki menstruációról menstruációra él, közben reménykedik, érzi, havonta eljátssza, hogy „most biztos”. 2013-ban jutottunk arra a döntésre, hogy megpróbáljuk mesterséges úton, és egy meddőségi központban volt is egy beültetésem.

Ez a történet is különös… amikor eldöntöttem, hogy mindent nyugodttá teszek magam körül, hogy zenét hallgatok, festek, nem rohangálok, akkor egyszer csak meghalt anyósom, rá nem sokra pedig, egyazon hónapban apósom is. A beültetés pont a két temetés közti időszakban zajlott, ezt követően hármasiker-terhességet veszítettem el 8 hetesen. Akkor valóban a verem mélyére zuhantam, hosszú gyászidőszak következett. A férjemmel nem tudtuk egymást megfelelően támogatni, mert mindenkit lefoglalt a saját vesztesége, ő kétségbeesett, mert egészen addig engem mindig erősnek látott, én voltam az, aki ment előre, küzdött. Amikor azt látta, hogy elvesztem, megijedt, mert sosem látott ennyire kiszolgáltatottnak.

Voltaképpen ekkor tört meg bennem a jég, ráeszméltem, hogy nem kell mindig erősnek mutatkoznom, felvállalhatom a negatív érzéseimet is, a gyászomat, a veszteségemet, a könnyeimet. Ebben az állapotomban minden elvárásom elengedtem: sok anyuka a gyermek szem- és hajszínéről ábrándozik, előre látja, hogy gyermekének milyen személyisége lesz, de én ekkor tudtam kijelenteni, nem számít, hogy milyen lesz a gyerekem, hogy ki az, csak legyen, csak jöjjön, én készen állok, várom, elfogadom, befogadom. Ezután változott meg minden, olyan érzés volt, mintha egy érdekes utazáson mentem volna keresztül, megérkeztem a feltétel nélküli elfogadás érzéséhez. Visszatekintve minden nehézségével együtt megérte, de akkor, amikor benne voltam, azt éreztem, elenyészek. Később rájöttem, nem azért nem képezi szóbeszéd tárgyát a vetélés társadalmunkban, mert annyira ritka lenne, ellenkezőleg: közösségünk nem mer beszélni a veszteségeiről, de amint valaki felvállalja, hogy volt benne része, kiderül, nagyon sok nőnek hasonló a sorsa. Az örökbefogadás pedig a vetéléshez hasonlóan tabu.

Az örökbefogadás egy beteljesülés. Amikor megtörténik, az előtte tornyosuló rengeteg sikertelenséget, vívódást elfelejti az ember? Vagy ezek meghatározzák személyisége alakulását? A párjával való kapcsolatát? Nálatok mindez hogyan alakult?

Amikor mi elindultunk ezen az úton, nem is igazán voltak előttünk minták. Azt sem tudtuk, mi a teendő örökbefogadás esetén, hogy kell egyáltalán örökbe fogadni. A férjem hosszú ideig kemény székely emberként vallotta, hogy „más gyermekét nem neveli” – noha engem régóta foglalkoztatott a gondolat, ő határozottnak tűnt a tagadásban. Miután elveszítette a szüleit, és feldolgozta gyászát, egyszer csak elém állt, és azt mondta, „fogadjunk örökbe egy gyermeket”. Végül megérkeztünk ugyanoda, csak más-más utakon, ezért kellett egymásra várnunk.

Ezt követően rögös út vezetett a gyermekeinkig. Több változata is van az örökbefogadásnak, a titkos örökbefogadás esetén van egy lista, amelyre feliratkozol, és vársz. Majd kezdetét veszi a folyamat: tanfolyamokon vesztek részt, papírokat töltötök ki, megvizsgálják az egyéni és családi alkalmasságot, majd összetaláltat a rendszer egy örökbefogadható gyerekkel, megismerkedtek, megnézik, hogy találtok-e vagy sem, felügyelet alatt találkoztok, míg a legvégén megszületik a törvényszéki határozat. Sokakat eltántorít ettől a lehetőségtől a huzavona, de van értelme a rengeteg „próbatételnek”, mert ez nem egy hirtelen döntés, nem olyan, mint mikor az üzlet egyik polcáról leemelünk egy tárgyat, fizetünk, és már ott sem vagyunk.

Fel kell készülni, le kell rombolni az irracionális elvárásokat, tudatossá kell formálódni. Sokszor leragadunk annál a vágyunknál, hogy nekünk kell egy gyerek, és bele sem gondolunk, hogy ez nem pont így működik. Komoly felkészülési folyamat, amit lehetséges, hogy egy gyermek fogantatásakor, a terhesség alatt és szüléskor végig sem gondol az ember, mert az a lehető legtermészetesebb. De az örökbefogadás egy olyan gyermek köré épül, aki tudja, mit jelent a veszteség, és a nevelés bármikor elakadhat, ha valami sántikál a szülő-gyerek kapcsolatban, ezért szükséges a felkészülés.

A nevelőszülői rendszerben bár van gyermeked, csupán addig nevelheted, míg valaki örökbe fogadja. A harmadik út a családi elhelyezés, amikor amennyiben az szülők és a negyedfokú rokonok is lemondanak a gyerekről, akkor válik örökbefogadhatóvá. Tapasztalataink azt mutatják, felkészültek a gyámügyi szakemberek, teljes tisztelettel viszonyulnak az örökbefogadó szülőkhöz, mi legalábbis nem éreztük, hogy kioktatnának, hosszú távon bizalmi kapcsolat alakult ki. Örökbefogadás előtt és után is gyakran látogattak minket, az előkövetés és utánkövetés a gyámügy és a polgármesteri hivatal részéről egyaránt folyamatos volt Zsolna 5 éves koráig. Ennek köszönhetjük a nagylányom első román mondatát, ami úgy hangzott, „bună ziua, tanti Ujica” – mivel ő jött hozzánk látogatóba, megtanulta a köszönési formulát.

Milyen elvekkel kezdtétek a családalapítást? Sok szülő például úgy dönt, hogy nem mondja el gyermekének, hogy örökbefogadott. Mások – ahogyan ti is – ennek tudatában nevelik őket. Miért döntöttetek így?

Valóban nyilvános esemény volt, sosem titkolóztunk sem a gyermekek előtt, sem a társadalom előtt. Nemrégiben történt egy meghatározó jelenet az életünkben: a tanító néninek már kezdetben jeleztem, hogy a történetünk nem titok, de azért nem szeretném, ha ő közölné a többiekkel, hogy Lilla örökbefogadott gyerek. Ha viszont szóba kerülne, akkor nyugodtan beszélhetnek róla. Amikor románórán a családról tanultak, akkor a lányom a lehető legtermészetesebben számolt be arról, hogy neki két anyukája és két apukája van, és azt is elmondta, hogy örökbe fogadták.

Ekkor az egyik gyerek köntörfalazás nélkül rákérdezett, hogy „te akkor szegény vagy és árva?”, mire a nagyleányom azt felelte, „dehogy, nem vagyok én sem szegény, sem árva, sőt, nekem két születésnapom van: egy, amikor megszülettem, és egy, amikor örökbe fogadtak”. Erre az osztály egybehangzóan felsóhajtott, hogy „te mázlista”, és máris menő lett örökbefogadottnak lenni. Utána nem firtatták a helyzetét, egyszerűen csak elfogadták. Úgy vélem, minden féltve őrzött titok és tabu hasonlóképpen körvonalazódna, hiszen sokkal félelmetesebb az, amiről nem beszélünk, és a gyermek képzelete segítségével kell kitöltenie a hiányzó űrt, mint az, amit nyíltan kimondunk.

Voltak elveink, de nem ragaszkodtunk szigorú szabályokhoz. Amikor becsöppentek a gyerekek az életünkbe, azzal voltunk elfoglalva, hogy a külső körülményeket megteremtsük. Ma már nevetek rajta, de akkor teljesen tragikusnak tűnt, hogy itt van a kisgyerek az életemben, és nekem nincs hőmérőm, kérdés volt honnan szerezhetek gyorsan ruhákat, szükséges eszközöket. A második gyermekem érkezésekor már tudtam, hogy szükségtelen aggodalmaskodni, mert számukra az a legfontosabb, hogy én jelen legyek és a legfőbb kellék én vagyok. Minden egyéb szépen alakult magától, hagytuk is, hogy sodorjon bennünket ez a folyamat. Egy nagy menedzsmentté alakult az addigi megszokott családi életünk, közben hatalmas öröm töltötte ki a napjainkat. Emlékszem, egyik reggel felébredtem, néztem a kicsi lányt, és azon gondolkodtam, mikor szülhettem ezt az apróságot… Egyből anyává váltam, nem volt soha kérdés, hogy az anyjuk vagyok-e vagy sem. Az első gyermeknél mindketten „átkattantunk”, én a másodiknál is, a férjemnek azonban voltak aggodalmai, hogy mi történik, ha a másodikat nem tudja úgy szeretni, mint az elsőt?

Ez a kérdés is sok szülőben feltevődik, mert az első gyermekkel már van közös története, a második viszont teljesen ismeretlen, legtöbben azonban szégyellik kimondani, hogy vannak fenntartásaik. A történet természetesen kibogozza önmagát, összeérnek a szálak, de nem szégyen megfogalmazni, hogy szülőként is vannak aggodalmaink, nem válik mindenki varázsütésre anyává vagy apává.

Az örökbefogadott gyermekeket meghatározza az a gondolat, hogy valakinek nem kellettek, hogy valaki életébe nem fértek bele?

Lilla 8 éves, Zsolna pedig 6, úgyhogy az a kérdés nem merült még fel bennük, hogy valakinek nem volt szüksége rájuk. Ezek a gondolatok általában kamaszkorban jelentkeznek. Biztos vagyok benne, hogy majd valamikor az előző családi történeteik is izgatni fogják őket.

Hogy meg fogja-e határozni őket a későbbiekben a gondolat, hogy valaki lemondott róluk, az attól is függ, hogy hogy ki miként értelmezi újra az eseményeket: akárhonnan nézzük, ez egy veszteségtörténet is. A kicsi lányom, Zsolna gyönyörűen átkeretezte a valóságot. Esténként mindig részletekbe menően mesélem a történeteiket, egy alkalommal azt mondta nekem, „tudod, anya, amikor én meg kellett érkezzek a Földre, a Jó Isten azt mondta nekem, hogy menjek egyik anyukám hasába, majd ez az anyukám adjon oda neked. Én hozzád kellett kerüljek, csak a Jó Isten nem tudott leküldeni a te hasadba, egy másik anyuka hasába küldött, de szólt neki, hogy én a te kislányod vagyok”.

A társadalmunkban mintha szégyen lenne arról beszélni, hogy két embernek nem sikerül természetes úton családot alapítania. Mit üzennél azoknak a pároknak, akik kínlódnak, nem adják fel, a sikertelenségek hatására viszont egyre csak csüggednek? Szükséges erőltetni, vagy sokkal felszabadítóbb út az elfogadás?

Sokan megkerestek az elmúlt években, hogy mondjunk biztató szavakat az örökbefogadásról. És nemcsak engem, anyát kérdeztek, hanem férjemet, az apát is, mert társadalmunkban mintha a férfiasság csorbulását jelentené az, ha valakinek nem sikerül természetes úton utódot nemzenie. Ideje a mítoszt megtörni, a „tényleg tudod szeretni?”, „tényleg nem jut eszedbe, hogy nem a tied?”, „nem félsz, hogy kiütnek rajta a gének” kérdésekkel fel kell hagynunk, értelmetlen gondolatok ezek.

Fontos tisztában lenni azzal, hogy az örökbefogadás nem kötelező, az is teljesen rendben van, ha valaki azt érzi, ez nem az ő útja. Csak azért, mert társadalmi elvárás, hogy gyermeket neveljünk, nem kell meghasonulnunk önmagunkkal. Ebben a kulcs az idő: ha felmerül lehetőségként, türelmesen kell önmagunkhoz viszonyulnunk, tüzetes önvizsgálatot kell tartanunk, mielőtt beleugranánk. Ez a feltétel nélküli elfogadásról szól, ahhoz, hogy a gyermekünket jól szeressük, azért szeretjük, mert létezik, mert van, nem azért, mert valamit pótolnia kell, mert az elvárásainknak meg kell felelnie.

Néha a családban is elhangzanak olyan mondatok, hogy „ez a két gyerek úgy hasonlít, mintha testvérek lennének”, ilyenkor nevetve válaszolom, hogy mivel testvérek, azért. Sokan csodaként tekintenek arra, hogy hasonlítanak hozzánk a gyermekeink, pedig a családi élet egyik kulcstényezője, hogy idővel egymás után alakulnak a felek, a közösen megélt történetek hasonlóvá tesznek. Ugyanakkor valóban van valami varázsszerű abban, hogy olyan, mintha a Jóisten tudná, melyik szülőnek melyik gyermeket szánja, és egy kicsit tényleg úgy alakítja, hogy vonásaikban is hasonlítsanak apjukhoz és anyjukhoz az örökbefogadott gyerekek is.