Itt egy rövid képes sztori arról, hogy nemcsak a szülő oktatja, neveli a gyermeket, hanem a gyermek is jócskán alakítja a szülőt. Sőt. Olykor megszégyenítően kitartóbb a felmenőjénél…

Amióta Leám a tudatos létezés első fokát elérte, azóta én is sokkal műveltebb vagyok. Mert nem igaz, hogy csupán a szülő diktál a gyermeknek szellemi színvonalat. A gyermek ugyanezt teheti a szülővel: én például a másfél évesemnek köszönhetően betéve tudom, hogy mikor milyen műsor van a Mezzo nevű komolyzenés tévécsatornán, amelyet annak előtte csak ritkán néztem (és tévét sem nagyon).

Történt ugyanis, hogy Leám csupán akkor volt hajlandó enni, ha erről a rettenetesen prózai és unalmas tevékenységről valamivel eltereltem a figyelmét.

Előbb a játékokkal és pancsolókönyvekkel próbálkoztam, mert ezekről könnyűszerrel eltávolítható az ételmaradék. Azonban mindezeket igen gyorsan megunta és ezt azzal jelezte, hogy a kis száját semmilyen trükk bevetésére nem volt hajlandó kitátani. Kétségbeesésemben aztán a rajzfilmmel próbálkoztam, de az sem járt ennél nagyobb sikerrel.

És egyszer csak ráakadtunk arra a zenés adóra, amely azóta is a kedvence, a jó ebédhez szolgáltatja a nótát – ahogy azt a mondás is tartja.

Minden étkezésnél kiköveteli magának a „vezénylős bácsit”: igazi kedvencei a különböző hangversenyek, a kórusművek pedig egyenesen lenyűgözik. Már annyira ismeri a karmestereket, hogy egyikre-másikra otthonosan mosolyogva jelzi, hogy „haver”.

Annyira tudja már, hogy minek mi a rendje egy hangversenyen, hogy a múltkoriban nem volt hajlandó megenni a reggelijét azért, mert a karmesternél nem volt munkaeszköz, vagyis karmesteri pálca. Leám duzzogva szorította össze kis száját, amikor a kanalat meglátta, közben vezényelt és a szemöldökét összevonva kérdezte, hogy: „hol”?

Szóval, tudnék vitatkozni azokkal, akik azt mondják, hogy a gyermek ne nézzen tévét. Mert ha én ezt betartanám, akkor Leám heti egy étkezését csütörtök estére lehetne beütemezni, ugyanis akkor van a brassói filharmóniában hangverseny, amelyre elvihetném a gyermeket egy jót kajálni. Vagy felfogadhatnék egy statisztát is, aki napi háromszor beugrana hozzánk kb. fél órára vezényelni… Na jó, akkor inkább nem leszek tökéletes, normakövető anyuka és kitartunk a napi három Mezzo-nézés mellett. Mert ugye, enni azért muszáj, ami Leánál nem megy kórusművek nélkül (ezt is kipróbáltam).

Amúgy a gyermekem néhány hónapja önszántából kapaszkodott fel erre, a számomra is lassan követhetetlen szellemi „magaslesre”: vagyis komolyzenét hallgat és van neki egy másik, akár furának is nevezhető szokása is, amely mellett ugyancsak következetesen kitart.

Ez a képzőművészeti albumok lapozása, amit a megfelelő kommentárokkal is ellát.

Itt van, például az anyja féltve őrzött Chagall albuma, amelynek nagyon szívesen ugrik neki, és – amennyire csak lehet – kíméletesen kikeresi a reprodukciókon a „hegdűt”, mert azt már ismeri a Mezzo számtalan hangversenyéről:

Aztán ott van a másik kedvenc, a nagyanyja Renoir albuma is, amelyben nagyon szimpi bajszos bácsit vélt felfedezni, akinél hosszan időzik, jól megfigyeli a kunkori bajszot, amelyre azt is mondta már egyszer, hogy „szép”…

De a francia impresszionista főként azért kedves a Lea szívének, mert szép „babákat” festett. Ami őt illeti, egy festőnél az kifejezetten jó pontnak számít, ha a sok minden egyéb mellett gyermekeket is ábrázolt. Ilyeneket, mint amilyen ez az szőkés, vöröses kislány is, aki Lea egyik kedvence…

Másfél éves lányom érdeklődési körében a képzőművészetben felfedezhető gyermekek (és általában az emberábrázolások) csupán nemrég jelentek meg preferenciaként. Mostanáig abszolút kedvenceknek az állatok számítottak, akiket minden albumban külön ki kellett keresni. És – akár egy parányi, túlképzett könyvtáros – azóta is számon tartja, hogy melyik albumban milyen állatot kell újból és újból felkutatni. És ki is követeli magának, hogy mindenik családtagja tudja: egyik-másik állatnak mi a lelőhelye.

Az eddigi, számomra legmeglepőbb felfedezése Van Gogh egyik, mezei munkát ábrázoló festménye volt, amelyen nagyon apró részletként valóban megtalálható Lea egyik kedvenc állata, a ló. Ezt a festményrészletet felnagyítottam, annak bemutatására, hogy mennyire „könnyen” felfedezhető lóábrázolásról van itt szó. Mindenesetre nekem jó hosszan kellett néznem az illető műalkotás részletét ahhoz, hogy felfedezzem rajta azt, amiről a lányom már régóta szirénázta, hogy „lóóóó-lóóóó-lóóó”. Mert valóban ott volt:

No, de még mielőtt bárki is megijedne, hogy a gyermekemet a korának nem megfelelő tevékenységekkel „kínozom”, gyorsan hozzáteszem, hogy ezek az ő választásai, erős akarata lehetetlenné tenné nevelése teljes irányítását. Másfelől, Leám ilyen tekintetben egy teljesen „normális” gyerek, aki nagyon szereti a gyermekkönyveket is, és ezeket a legkülönbözőbb és legegyedibb testhelyzetekben „olassa”. Alább éppen „Piti Sámbúr Túk” című alkotását fogyasztja (az „álnév” Petőfi Sándort takarja, a mű pedig – amint az sejthető – az Anyám tyúkja):

Ezek tehát Leám kedvenc foglalatosságai, amelyek beépültek a hétköznapjaiba, és amelyekről, remélem, a későbbiekben – óvodás és iskolás korában – sem fog teljességgel leszokni.

Titkon abban is reménykedem, hogy a hazai oktatás is rövidesen eljut majd ahhoz a felismeréshez, hogy a hozzá hasonló kisgyermekeket, de a náluk kissé nagyobbakat sem kell mindenféle szükségtelen infókkal tömni, később pedig cipeltetni velük a nehéz tanszereket, hanem valahogy a szépérzéküket kellene csiszolgatni zenével, vizuális művészetekkel.

Mert, íme, a magukkal hozott fogékonyságuk megvan erre. Csak éppen észre kéne venni…