Gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról olvashatnak Életmód rovatunk sorozatában, Réka kismamablogjában.

Az a lakás érezheti ilyen üresnek és lelakottnak magát, amelyből sok jó buli után frissen költözött ki az albérlő – gondoltam néhány héttel Lea születése után saját testemet kémlelgetve anyósszemmel, mintha valaki másé lenne. Természetszerűen adódott a kérdés: mit kezdjek vele hirtelen, hogyan építsem újra romjaiból azt, ami nemrég még csodával határos módon, – mint egy mennyei, fenséges akvárium – a gyermekemet tartalmazta. Most meg roppantmód haragszom rá, mert nem akar ismét a régi lenni. Őtürelmetlenségem nem így képzelte el az új rendet. Well, well! – mondaná erre az angol… Hát igen, rengeteg fizikai munkába kerül egy anyatest újjáépítése. Huh! Már a gondolatától is izomlázam lesz…

De még ezen kívül is van egy-két dolog, amit egy barátnőm fogalmazott meg nagyon találóan: „anno két dolgon csodálkoztam el (az ezer más, apró tény mellett): hogy miért kell szülés után továbbra is azt az undorító terhesruhát hordani. Ha ezt tudtam volna, sokkal szebb és változatosabb terhesruhatárat alakítottam volna ki, mint azt a két szoknyát és két blúzt, na meg a kontenciós harisnyát… A másik meg az volt, hogy szülés után nem sokkal észrevettem, hogy annyi hátizmom sincs, amennyi ahhoz kell, hogy egyenesen üljek az asztalnál és ne félig összecsukva, mint a cólstok.” Na, hát így állunk ezzel, kérem…

De kezdjük csak a legelejével: tegye fel a kezét az, akinek az anyaságról áradozó nőrokonai, barátnői akár egy fél, egy negyed szóval is megemlítették még pocakos korában vagy azelőtt, amikor rendszerint a csodás, nagyszerű anyaságot reklámozták, hogy kisanyám, kösd fel a hasas gatyád, mert zárásig fogsz a fitneszben vasat rángatni ezerrel, hogy azt a romhalmazt eltakarítsd, ami szülés után keletkezik. Naaaaaaa! Nem látok egy felnyújtott kezet sem!

Még teszek egy próbálkozást: tegye fel a kezét az, aki a világ legdrágább, legegyetlenebb „főbérlőjének” távozása utáni első tüzetesebb tükörbe nézéskor nem futott volna azon nyomban a fitneszbe zárásig vasakat rángatni ezerrel. Naaaaaaa, csak őszintén! Jó, akkor segítek és elsőként nyújtom fel a kezem jó magasra és lehet csatlakozni…

A „jó” hír a hozzám hasonlóan türelmetlen anyuságoknak az, hogy nem javallott azonnal nekiugrani a legdurvább és legizzasztóbb, legugrálósabb és leghasizmozósabb sportoknak, mert azzal az ember lánya többet árt, mint használ magának és a hosszú távú testi újjáépülés nemes ügyének. Ráadásul speciális torna szükséges ahhoz (és a megfelelő tréner, aki hasizom regeneráló tornát tanít, és ez nem vicc!), hogy a babóca által szétfeszített egyenes hasizom ismét összehúzódjon. A fittyfenében! Ennél a kényszertürelmi időnél nagyobb büntetést aligha mérhettek volna rám a test újjáépítésének istenei. Pedig türelem… hát, az nincs!

Pontosan emlékszem, hogy szülésem előtt nem sokkal, mennyire vegyes érzelmeket tápláltam egy amúgy szép, poétikus és igazán profin kigondolt, kivitelezett fotósorozat iránt, amely meztelen anyatesteket ábrázolt gyermekekkel. A sorozat az esendőséget tolta előtérbe, hiszen a szándék pont az volt, hogy a maga esendő természetességében láttassa az anyaságot. Mert nem lehet mindenki Katalin hercegnő, ugyebár, akin egy hadseregnyi szaki dolgozhatott, hogy néhány órával szülés után a legmagasabb sarkú cipőjében, a legpompásabb sminkjében és a legbájosabb mosolyában ott billeghessen, integethessen a brit alattvalók örömére és a világ anyáinak elkeseredésére, hogy aztán lehetőleg mindenki úgy képzelje el a szülés után felépülő nőt, mint ahogy Móricka a világháborút, miszerint piff-puff, cakk-pakk és kész van…

Nos, be kell vallanom, hogy néhány éve úgy gondoltam azokról a közszemlére állított, fehér-fekete fotókon megmutatott, teremtő mivoltukban is esendő anyatestekről, hogy  valószínűleg a napi teendők miatt elhanyagolt, fáradt testek lehetnek. Azóta már nagyon másként látom ezt a kérdést. Főként olyan kismamaként, aki várandósan – a gyermek elvesztése miatti félelmében, aggodalmában – a helyzetére alkalmas torna helyett kímélte magát és inkább a hosszabb sétákat választotta…

Persze, a pocakommal sem szeretnék igazságtalan lenni. Hiszen kevés kismamát láttam magam körül, aki hozzám hasonló csacska rajongással simogatta, növelgette naphosszat egyre nagyobbra a maga „strandlabdáját”. Egyszerűen imádtam a pocakomat, hosszú percekig tudtam bámulni a tükörben hatalmas elégtétellel. Erre a strandlabdára kérdezett rá valamivel szülésem előtt egy ötgyermekes családanya, hogy ugye, ikreket tartalmaz... Mondtam neki, hogy neeem, dehogy, mindössze egy kislányt, akinek luxus körülményeket sikerült biztosítanom. Még most is csodálkozom, hogy szétválásunk utolsó percéig micsoda egyetértésben, harmóniában voltunk a pocaklakómmal. Mindössze az éjszakai oldalra fordulásnál adódtak némi nézetkülönbségek, hiszen ő még maradt volna akkor, amikor én már fordultam, ezért amikor nélküle történt meg az akció, akkor az igencsak fájdalmasra sikeredett…

Szóval, ezzel az imádott ötcsillagos „lakhellyel” kell most megbeszélnem, kiegyeznem, hogy meg kéne válnom a tetemesebb részétől, s bár nehezen, végül mégis beleegyezek abba, hogy az elválásunk lassú, kíméletes és természetes legyen (ahogy azt a szakember előírta).