Réka kismamablogja: hány nyelvet kell tudnia egy kisebbségben élő másfél éves gyermeknek?

Gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról olvashatnak Életmód rovatunk sorozatában, Réka kismamablogjában.

Amikor egy nő anya lesz, akkor – bármivel is foglalkozott azelőtt – legfőbb ismérve az lesz, hogy ő „ikszipszilonkának” az anyukája. Lehet ez ellen lázadni, egyet nem érteni az új helyzettel, olykor egyenesen szabadkozni, de a lényeg lényeg marad: az anyaság nemcsak az ember agyát alakítja át, hanem a társadalmi szerepét is „újraszabja”.  Én ebben a szerepben leginkább sütkérezni szeretek, de nem titkolom el azt sem, amikor néha kilépek belőle egy-egy gondolatsor erejéig. Ezekben az írásokban gyermekről, nőiségről, anyai sikerekről és kudarcokról is szólok kendőzetlenül. Mert csak úgy érdemes…

Sper că vorbește românește… – nézett rám engedékeny mosollyal egy nagymama, akivel akkor találkoztunk először a lakónegyedünk játszóterén. Közben Leámra mutatott, aki a valamivel nagyobbacska unokájával éppen a világ összes nyelvén próbálta megbeszélni a baba-dolgokat.

Da, doamnă, chiar foarte bine! Deja traduce și texte de specialitate din engleză și dacă mă gândesc eu bine, de ieri vorbește și franceza. Ce-i drept, doar la nivel de conversație… – válaszoltam a nőnek a felelősségteljes anyuka komolyságával. És amikor erre a szövegre már kikerekedett a szeme azt latolgatva, hogy simán csak viccelek vagy csúfolkodom vele – még azt is hozzátettem: –Doamnă dragă, totuși este un copil maghiar de nici un an jumate…  Erre aztán elmosolyodott és beleegyezően hozzátette: – Sigur, sigur…

Nem egyedi jelenet volt. Ha jól számolom, ez már lassan a hatodik ilyen eset, amióta Lea betöltötte az egy évet. A beszélgető partnereim közül pedig ez a nagymama volt eddig a leginkább „megértő” és „elnéző”, ami a gyermekem még nem létező románnyelv-tudását illeti (bár igazságtalan vagyok Leával, mert néhány hónapja, amikor a nagyapja telefonbeszélgetését utánozta, akkor bűbájosan mondta a virtuális telefonjába azt, hogy: „Da!”).

Szóval, nem ez volt az első eset, de ez volt valamennyi közül a legkellemesebb, mert a néni  kedves volt, nem támadó, láthatóan azért aggódott, hogy a gyermekek szót tudnak-e érteni  (de volt már olyan is, aki rosszallóan továbbállt, és olyan is, aki úgy látta, hogy újfent bebizonyosodott: a magyar gyermekeket zsenge ifjúkoruktól megfosztják a románnyelv-tudás lehetőségétől a fránya szüleik).

Én ezúttal már kész szöveggel indultam el otthonról, ha netán újabb ilyen helyzet elé néznénk. És, íme, néztünk is!

Ami engem – hosszas gondolkodás és racionális fontolgatás után – továbbra is meglep ezekben a helyzetekben, az a viszonyítási alap teljes hiánya. Mert ugyan már, milyen szókinccsel kellene rendelkeznie egy teljesen normálisan fejlődő másfél éves gyermeknek, függetlenül attól, hogy mi az anyanyelve?!

Ezt én leginkább azzal a nagyon plasztikus jelenettel írnám le, amikor az egész család kórusban tapsikol a gyermeket körülállva, mert három egyetemi diplomával felvértezve végre sikerült megfejtenünk, hogy az „afanta”, amit Lea már fél napja ismételget, az tulajdonképpen elefántot jelent. És el tudom képzelni ugyanezt a jelenetet számtalan más nyelvű változatban is. Mert nem hinném, hogy egy bármilyen nyelvű gyermek úgy születne meg, hogy már a lyukon kikiabálja a legtökéletesebb kiejtéssel és három nyelven azt, hogy „elefánt, elefánt”.

Na, de visszatérve: az én kisebbségben született gyermekemnek a többségi közfelfogás szerint már másfél évesen különbséget kell tennie a magyar és román elefánt között (mondjuk, hál’ istennek, ebben az esetben nincs különbség). És ezzel a téveszmével végső soron nincs is semmi baj. Mindaddig, amíg én magam nem kezdem azt gondolni, hogy a fél és negyed szavakat gügyögő gyermekemnek (aki nem kétnyelvű családba született, mert ott teljesen mások a szabályok és a gyermek anya- és apanyelvhez való viszonya is) képesnek kellene lennie egy ilyen többnyelvű bravúrra. Én pedig – hála az égnek! – egyáltalán nem gondolom ezt. Ha volt, akivel beszélnem a fent említett helyzetekben legtöbbször türelmesen elmondtam, hogy előbb az anyanyelvét szeretném megtanítani a gyermekemnek, hogy legyen, amire építenie a más nyelvek ismeretét. Ráadásul, sokat járunk a játszótérre, ahol előbb-utóbb megtanul majd románul is a többi gyermektől, úgyhogy csigalom nyugavér!

Na, de olyan alkalom is volt, amikor ezt a nagyszerű nyelvészeti beszélgetést – Lea „nyelvtudásának” köszönhetően – megspórolhattuk magunknak. Leám nagyon szereti a gyermekeket, ha lehet, akkor az egész világot a keblére ölelné Bábel-tornyostul, mindenestől. Ez a világszeretet mindig más-más gyermekben ölt testet számára, egyik alkalommal pedig éppen egy másfél fejjel magasabb kisfiút nézett ki magának, akihez odament és ellentmondást nem tűrően, de mosolyogva közölte, hogy: „Pu! Pu! Pu!”. Dă-i un pupic fetiței, David! Vezi ce drăguță e?! – mondta erre az anyukája, én meg nagyon hálás voltam neki, hogy ennyire nyitott, na meg örültem annak is, hogy a két kedves szó ugyanúgy kezdődik románul és magyarul is, nem kell külön lerajzolni, mit is akar a gyermekem.

Azóta „sajnos”, már azt is kimondja, hogy „puszi”, úgyhogy kezdhetjük elölről a magyarázkodást…

Kimaradt?