Régi cigányok, régi adósság
Egészen pontosan ma 35 éve hangzott fel Marosvásárhely főterén az azóta ikonikussá vált skandálás – „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” –, ami mindenkinek eszébe jut, ha az 1990 márciusában lezajlott marosvásárhelyi események kerülnek szóba, amely történések Fekete március néven vonultak be a történelembe, azon belül is különleges helyet foglalva el az erdélyi magyarság kollektív tudatában. A marosvásárhelyi események pedig szóba is kerülnek, lévén évforduló, ráadásul kerek, bár itt, akárcsak egy érettségi találkozó esetében, kérdés, hogy tízévente kell összeülni, avagy ötévente is illik ünnepelni. Jelen esetben, persze, ünneplésről szó sincs, viszont emlékezésről annál inkább. A sajtóban és különféle közösségi médiás felületeken rengeteg cikk, bejegyzés foglalkozik a három és fél évtizeddel ezelőtti eseményekkel, és majdnem mindenhol megemlítik a marosvásárhelyi és környékbeli cigányság hősies kiállását, ami gyakorlatilag a fordulópontot jelentette a március 20-i eseményekben. Ez az írás ezekre a cigány emberekre akar emlékezni, akik közül néhányan nagy árat fizettek akkori helytállásukért és a magyarokkal való szolidaritásukért.
A korabeli események kronológiai sorrendjét nem igazán kell részletezni, mindenki tisztában van az akkori történésekkel. Romániában a rendszerváltást követő eufórikus hangulatot gyorsan felváltotta a bizalmatlanság, ami elsősorban a magyar közösség irányába nyilvánult meg, és amelyet tudatosan generáltak a kommunista nomenklatúra és a hírhedt állambiztonsági apparátus képviselői, akik Ceaușescu agyonlövetését követően teljes erőbedobással ügyködtek a hatalmuk átmentésén, ennek érdekében pedig semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza. Marosvásárhely iskolapéldája annak, hogy a diverziókeltés és a tudatlan tömegek manipulációja mennyire hatékony eszköz lehet olyanok kezében, akik magasról tesznek bármilyen nemzeti érdekre, de határtalan cinizmussal eme nemzeti érdek álcáját magukra öltve tetszelegnek a nemzetmentő szerepében.
Apró zárójel, ha a romániai közélet jelenlegi történéseit vizsgáljuk, akkor rá kell jönnünk, hogy e téren (sem) változott tulajdonképpen semmi. Másik zárójel, hogy idén márciusban, néhány nappal ezelőtt volt még egy kerek évforduló, ami valamilyen szinten összefügg a marosvásárhelyi eseményekkel. Ugyanis nem rég ünnepelte 95. születésnapját Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front akkori elnöke, későbbi államelnök, aki minden épeszű feltételezés szerint az egyik kiötlője és tevékeny támogatója volt a marosvásárhelyi pogromnak, ahogy az időrendi sorrendben nem sokkal később bekövetkező, bányászjárás néven elhíresült akciónak is, aminek során a Zsil-völgyi bányászok központilag szervezett kontingensei tettek tanulmányi kirándulást Bukarestben, újabb bizonyítékát szolgáltatva annak, hogy mifelénk a demokrácia egy rossz vicc. A gyönyörű politikai karriert maga mögött tudó kommunista relikviát természetesen azóta sem számoltatta el senki, mint ahogy akkori elvtársait sem, akik derék aknamunkájukkal hajszál híján polgárháborúba sodorták Romániát. Egy román vicclap évekkel ezelőtt a nyugalmazott elnök protokollvillája fölött kerengő keselyűkről számolt be, de a hír kacsának bizonyult, Iliescu köszöni szépen, azóta is jól van.
De térjünk vissza Marosvásárhelyre. 1990. március 20-án már javában állt a bál, a polgármesteri hivatal előtti park padjainak faanyaga merőben más rendeltetést kapott, mint aminek eredtileg szánták, és akkorra már emberéletet is követelt a félrevezetett és leitatott, a környékbeli falvakból buszokkal behozott románság és marosvásárhelyi magyarok közötti összecsapás. A padokból kitépett lécekkel védekező magyarok igencsak szorongatott helyzetben voltak, amikor felhangzott az ominózus „Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!” skandálás. Első körben a hidegvölgyi cigányok siettek a magyarok segítségére, ezt követően a közeli magyar falvakból szerveződött, vegyesen székelyekből és cigányokból álló „csapatok” érkeztek a helyszínre, kiszorítva a botokkal, fejszékkel és egyéb mezőgazdasági eszközökkel felfegyverzett románokat. Ennek a felfordulásnak a közepén készült egy televíziós felvétel, amelyet egy ír forgatócsoport készített a Grand Hotel tetejéről, amelyen az látható, ahogy egy csoport magyar rugdos egy földön fekvő zöld pulóveres embert. Az illetőt Mihai Cofariunak hívták, és az amúgy valóban megdöbbentő képsorokból csupán az nem derül ki, hogy ez a derék hazafi, akit éppen meglincselni készülnek a bősz magyarok, néhány perccel korábban még láncfűrésszel futkorászott, „szeparatista” magyarokra vadászva. Ez a felvétel egyébként futótűzként terjedt, bejárta a világsajtót, de a román média azóta is előszeretettel veszi elő, ha az akkori történések kerülnek szóba. Nem mellékesen, ennek alapján ítélték nyolc év börtönre Cseresznyés Pált, aki megjelenik egy adott pillanatban és szaladás közben ő is rúg egyet a földön fekvő emberbe.
Kapcsolódó
Cseresznyés Pál egyike volt azoknak a cigányoknak, akik a vásárhelyi magyarok segítségére siettek. Továbbá, bátran megkockáztatható, hogy a legnagyobb árat fizette ezért. A rendszerváltás utáni egyik első kirakatpernek vált a főszereplőjévé, ahol bizonyítékok semmibevételével hozott a bíró ítéletet, és már akkor világosan látszott, hogy példát akarnak vele statuálni. Tófalvi Zoltán magáról a perről így ír: „A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni! A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Forrás: Krónikaonline.ro)
Cseresznyés Pál a rá kiszabott nyolcéves börtönbüntetésből – a vád különös kegyetlenséggel elkövetett emberölési kísérlet volt – hatot le is ült, 1996-ban szabadult elnöki kegyelemmel (Emil Constantinescu elnök jóvoltából). A börtönben elszenvedett traumáiról könyvet is írt, Március mártírja címmel, amiből kiderül, hogy a börtönben folyamatos megaláztatásoknak volt kitéve, román cellatársai mindennap megverték, és ugyanúgy cselekedtek a börtönőrök, olyannyira, hogy arca hetekig nem lohadt le, szemeibe csípős paprikát kentek stb. Szabadulását követően sem fordult sokkal jobbra a sorsa, hisz a felesége időközben elhunyt, ő maga pedig folyamatos megélhetési gondokkal küzdött. Ki kell mondani, hogy ebben a nehéz helyzetben a közösség, amelyért kiállt, nem igazán nyújtott hathatós segítséget, legtöbben elfordultak tőle. A nehézségek ellenére könyvének második kiadásának az előszavában így fogalmaz: „Mindenkinek megbocsátok, az igazságszolgáltatást pedig a jó Istenre bízom, rendelkezzék mindazok felett, akik másnak rosszat tettek.” Cseresznyés Pál 2016. január 13-án hunyt el Marosvásárhelyen. 75 éves volt.
Puczi Béla Marosszentgyörgyről sietett többedmagával Marosvásárhely központjába, ahol 16 éves fiát fejszével sebesítették meg. Március 28-án a rendőrök elvitték, ezt követően kilenc hónapot töltött mindenfajta ítélet nélkül előzetesben. Nyáry Krisztián minden évben (nagyon helyesen) közösségi oldalán megosztja ugyanazt a bejegyzést, amelyben Puczi Béla történetére emlékeztet, és amelyből kiderül, hogy milyen volt a magyarországi hatóságok hozzáállása azt követően, hogy az érintett a másfél éves börtönbüntetés elől Magyarországra szökött és ott folyamodott politikai menedékjogért: „A budapesti menekültügyi hivatal azonban nem tekintette sem hősnek, sem magyarnak: „És akkor kérdi: magyar vagyok, vagy más nemzetiségű. Mondtam, persze, hogy magyar vagyok, megmutattam a személyi igazolványomat, bele volt írva: magyar. Látja, asszonyom, magyarul írtam mindent, magyarul beszélek, persze, hogy magyar vagyok. Erre ő: úgy tudja, hogy más nemzetiségű vagyok. Kiparancsolt az irodából, várjak kint, és még utánam szólt: maga miért jött ide, magából van itt is elég. Ez nagyon szíven szúrt. Hogy én, mint cigány mit keresek itt.” Puczi Béla hajléktalanként halt meg 2009-ben Budapesten. Hosszas adminisztratív csatározás után a Roma Büszkeség Napja szervezőinek sikerült kiharcolni, hogy a Nyugati pályaudvar épületén egy emléktáblát lehessen elhelyezni.
A cigányok 35 évvel ezelőtti kiállása példamutató, ugyanakkor elgondolkodtató. Vajon mi, magyarok, milyen mértékben vagyunk szolidárisak velük a mindennapokban? Leróttuk-e megfelelőképp irányukba ezt a régi adósságunkat? A három és fél évtizeddel ezelőtti marosvásárhelyi események kapcsán mindmáig sok a kérdőjel, és ide tartoznak az itt zárásként felvetett kérdések is. Amíg sikerül megfelelő válaszokat találni, addig legalább emlékezzünk és legalább ilyenkor legyünk szolidárisak ezekkel az embertársainkkal. Ez a legkevesebb, amit tehetünk.
CSAK SAJÁT
