Immár 35 éve, hogy minden március 19. és 21. között az erdélyi magyar közösség figyelme fokozottan Marosvásárhely felé irányul. Az 1990-ben történt, „fekete márciusként” elhíresült véres események nem csupán a helyiek emlékezetében jelentenek fájó pontot. Az évforduló apropóján a Közszolgálati Televízió műsorra tűzte azt a háromrészes dokumentumfilmet, amely korabeli felvételeken keresztül a puszta valóságot mutatja be. Szemtanúk és az összecsapások során súlyosan megsérült személyek szólalnak meg, de kamerák elé állt Ion Iliescu volt államelnök is.

A 2010-ben készült, kétnyelvű dokumentumfilm – a Román Televízió két újságírója, Berecki Edit és Cornel Mihalache alkotása – a tragikus események hátterében rejlő igazságot kutatja, miután az állam a pogrom után 20 évvel sem volt képes ezt feltárni. „A Vă doare capul? Fáj a feje? kétnyelvű dokumentumfilm olyan, mint egy helységnévtábla egy olyan településen, ahol magyarok és románok élnek együtt” – olvasható az ajánlóban. Berecki Edittel beszélgettünk az Astra– és Gopo–díjra jelölt film készítéséről, céljáról és a közönség reakcióiról.

– Miért érezted szükségét annak, hogy boncolgasd a történteket, és hogy ilyen formában foglalkozz a márciusi eseményekkel?

– Szerettem volna tenni valamit ezért a közösségért. Marosvásárhelyi vagyok, nem mondom, hogy lokálpatrióta, de szeretem ezt a várost – a szépségével, a hibáival és a történelmével együtt. És igen, a márciusi eseményekkel együtt is. Bár akkor még nem éltem át személyesen, rengeteget olvastam róluk. Mindig is szerettem mélyre ásni a dolgokban, és Cornel ebben még inkább megerősített. Még soha nem találkoztam olyan alkotóval, aki ennyire részletesen utánanézne mindennek. Ne felejtsük el, hogy ő az a dokumentumfilmes, aki miatt megváltoztatták a történelemkönyvet. Egy általa készített alapos, jól megcsinált dokumentumfilmmel alátámasztotta, hogy a forradalom valójában egy államcsíny volt.

A Vă doare capul? Fáj a feje? dokumentumfilm az én makacsságom, kíváncsiságom és – úgy hiszem – a mi bátorságunk eredménye.

– A filmben vannak erőteljes jelenetek, például amikor a kórházban az összevert embereket mutatják. Hogyan reagáltak azok, akik látták a képsorokat?

– Az ilyen képek sokkolóak, de azért tartottuk benne, mert fontos volt megmutatni, mi történt. Meglepett, hogy milyen kevesen tanultak a történtekből, és hogy bármikor újra megtörténhet hasonló eset. Hiszen felbujtani valakit a legegyszerűbb dolog a világon. Különösen, ha belegondolunk, mekkora szerepe volt ebben az egyháznak is. Hiszen hol jelentenek be valamit? A templomban. Ha a pap azt mondja, menni kell, akkor mennek. Ha valakinek – pontosabban nem is csak valakinek, hanem egy egész közösségnek – azt mondják, hogy »a magyarok a román diákok fejével fociznak«, természetes, hogy elindulnak. Az a szomorú, hogy húsz év elteltével sem változott semmi. Nem tanultak belőle.

– Van egy jelenet a filmben, ahol egy házaspár szerepel. Az úriember arról beszél, hogy egy kis pénzt kaptak azért, hogy részt vegyenek az eseményekben.

– Igen, ez a házaspár egy sofőr és a felesége. Ő az a sofőr, aki a teherautóval nekiment a görögkatolikus templom lépcsőinek. Nagyon súlyosan megsérült, hosszú évekbe telt, mire helyrehozták, de azóta sem dolgozik, nem csinál semmit. Az igazán megrázó az egészben, hogy akkoriban volt egy háromnapos gyereke. Egy háromnapos újszülöttet és a feleségét hagyta ott, mert azt mondták neki, hogy mennie kell. A felesége teljesen összeomlott, és végig elítélte a férje döntését. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire rájöttek, hogy ők valójában nem számítanak. Hogy mindegy, ki hívta oda, az illető nem fog segíteni nekik. Nem kapnak pénzt, gyógyszert, semmilyen támogatást. Mentek és házaltak, segítséget kértek például a Vatra Egyesülettől, de hiába.

A háromrészes sorozatban nem véletlenül hagytuk a végére a katonai és titkosszolgálati vezetők, valamint az akkori államelnök megszólalásait. Ez a film nem akar tetszeni senkinek. Az volt a célunk, hogy rámutassunk: mindig van egy közös felelősség.

– Mondhatnám érdekesnek a filmben elhangzó kérdést, ami a dokumentumfilm címe is: a Vă doare capul? Fáj a feje?

Valóban elgondolkodtató, amikor egy riporter olyat kérdez, hogy »fáj a feje?« azoktól, akiket pépesre vertek. Az, hogy valaki ekkora ostobaságot kérdez, szinte felháborító. De természetesen akkor még más idők voltak. Nem volt senki, aki kérdéseket tehetett volna fel úgy, hogy tiszteletet mutasson azok irányában, akik szenvedtek. Persze voltak tisztességes riporterek, akik próbálták átadni a történetet, de nagyon sokszor inkább kényelmetlen helyzetbe hozták azokat, akik válaszolni próbáltak.

– A román nemzetiségű interjúalanyokhoz is elmentél, hogyan fogadtak? Nem volt hátrány az, hogy magyar vagy? 

– Nem, abszolút nem zavarta őket. Nagyon jól beszélek románul, nincs akcentusom, és szerintem sok helyen észre sem vették, mert ha bemutatkozom egy románnak, azt mondom, hogy Edit Berecki, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Nyitottak voltak, nem volt ezzel probléma. Az egyetlen, aki nem vett komolyan az Gelu Voican-Voiculescu (az eseményeket vizsgáló fővárosi bizottság tagja - szerk. megj.). Elég arrogánsan viselkedett, és a női mivoltom is befolyásolta a hozzáállását, nem igazán vett komolyan. De amikor felteszed a kérdéseket, és látja, hogy érted, miről beszélsz, és hogy felkészült vagy, akkor lenyugszik. Végül ez is egy nagyon értékes és jó interjú lett. 

– A magyarok közül kiket és hogyan választottátok ki?

– Ennek a történetnek az alapja egy Kincses könyv is, ami a márciusi eseményekről szól (Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyve - szerk.megj.). Annak kapcsán is mérlegetük, hogy ki az, akit érdemes lenne megkérdezni, de nagyon kevés volt az, aki bátran vállalta. Kilyén Ilka volt az, aki azonnal rábólintott, hogy »persze, hogyne. Hol lesz, mikor?«

– Miért nem beszélnek az emberek a márciusi eseményekről, és mit lehetne tenni, hogy a közvélemény megértse és feldolgozza őket?

– Az emberek nem beszélnek róla, mert a történet fájdalmas, és nehéz feldolgozni. Ha nem beszélünk róla, félreértéseket szülhet, és továbbra is titokban marad. Szerintem többet kellene foglalkozni a témával, hogy végre megértsék az emberek, mi történt. Az ilyen filmek segíthetnek abban, hogy elinduljon a beszélgetés, de nem könnyű elérni, hogy mindenki valóban megértse. Az emberek hajlamosak elkerülni a fájdalmas témákat, és csak akkor kezdik el igazán feldolgozni, ha rájuk kényszerítik a szembenézést.

– Hogyan kezdődött a munkátok Cornellel?

– Mi a Simfest fesztiválon találkoztunk először. Akkor még nem dolgoztam a Román Televíziónál, csak készültem rá. Cornel megkérdezte, hogy miért nem megyek Bukarestbe, én pedig válaszoltam, hogy szeretnék Marosvásárhelyen dolgozni. Egyszer megkeresett és azt mondta: »Csináljunk egy filmet!, egy kétnyelvű filmet.« Így kezdődött az egész.

– Mi volt a legfontosabb visszajelzés, amit kaptál a filmről?

– Az Astra Filmfesztiválon vetítettük először, és bár nem nyert díjat, mégis hatalmas elismerést kaptunk. A közönség soraiban a régi titkosszolgálat alkalmazottai is ültek. Az egyik nagy elismerés számomra, hogy Novák Zoltán történész, rendkívül pozitív visszajelzést adott. Számomra az ilyen elismerések nagyon sokat jelentettek.

– Honnan gyűjtöttétek össze az archív felvételeket?

– A képsorok a román televízió tulajdonában voltak. Nem használtunk mindent, mert nem volt szükség rá, a lényeg az volt, hogy azok a felvételek, amelyek segítenek átadni az események fájdalmas valóságát, bekerüljenek.

– Miért fontos, hogy figyelemfelkeltő technikákat alkalmazzatok a filmben, mint a hirtelen elsötétülő képernyők?

– Azért, mert mindig meg akarom rázni a nézőt. A cél az, hogy ne merüljön el a filmben, hogy folyamatosan kérdéseket tegyen fel magának. Ezzel próbáljuk átadni a történtek fájdalmát, hogy a néző fizikailag is érezze, hogy mi történt, és hogy ne nyugodjon meg, amíg nem értette meg teljesen.

– Mit gondolsz, mi lesz a film sorsa? Hol nézhetik meg az érdeklődők?

– Ez egy tévéprodukció, és fontosnak tartom megemlíteni a kollégáimat is. Giliga Sándor, aki a dokumentálásban segített, Silviu Andrei operatőr, Stroia Annamária vágót és Varró Izabella fordítót. Remélem, hogy azok, akik látják a filmet, nemcsak megértik, hanem tényleg elgondolkodnak rajta. Én azt hiszem, hogy a film értékét az adja, hogy nyitott szemmel nézzük, és ne hagyjuk figyelmen kívül azt, ami történt. 

– Milyen terveid vannak a jövőben?

– Mindig új kihívások elé állítom magam. Jelenleg nem tudom, mi következik, de biztos vagyok benne, hogy van még mit elmondanom. A kérdések mindig ott lesznek, és én mindig arra fogok törekedni, hogy válaszokat találjak rájuk.