Október elején aláírták a bukaresti Holokauszt Múzeum finanszírozási szerződését. De miért is jó ez? Miért fontos, hogy Románia lépéseket tegyen a holokauszt feldolgozásában? Miért jó, ha az oktatásban a helytörténet is hangsúlyt kap? Többek között erről kérdeztük Novák Csaba Zoltán Maros megyei szenátort, aki történész-politikusként válaszolt kérdéseinkre.

– A román állam lépéseket tesz a holokauszt feldolgozásában: elismerte a jászvásári pogromot, bevezette az oktatásba a holokauszttal foglalkozó tantárgyat, kártérítést fizet a holokauszt-túlélőknek, létrehozta a Romániai Roma Holokauszt Virtuális Múzeumát. Miért fontosak ezek az intézkedések?

– Ahhoz, hogy a helyzetet megértsük, meg kell néznünk, hogy honnan indultunk. A II. világháború után Romániában a holokauszt kapcsán, elsősorban az észak-erdélyi sajnálatos történéseket hangsúlyozták, a hortysta, fasiszta magyar adminisztráció bűnének tekintették a romániai területeket érintő holokausztot, a beszarábiai, a jászvásári pogromokról keveset beszéltek. Ez a fajta gondolkodásmód jellemezte a rendszerváltás utáni néhány évet is. A fordulatra a 2000-es évek elején került sor, az akkori román államvezetés támogatta az úgynevezett holokauszt-jelentést (a Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság 2005-ös jelentését). Én azt gondolom, hogy ezzel a román állam elismerte egyrészt a holokauszt tényét, másrészt pedig azt, hogy beszélni kell és lehet erről, illetve másképpen, mint ahogy az eddig történt. Azóta több pozitív irányú lépésre is sor került.

Úgy vélem, hogy Románia önmagához képest sok intézkedéssel alkalmazkodik a nemzetközi trendekhez és elvárásokhoz. Azt is láthatjuk, ha követjük a román politikai életet, hogy a zsidóság jelentősebb ünnepnapjain a román kormány vagy az államelnöki hivatal magas szinten képviselteti magát. Romániát azonban ebben a kérdésben is a kettősség jellemzi, elméleti szinten nagyon sok dolog megvalósulni látszik, viszont azoknak a gyakorlatba ültetése, az elmélyítése, a társadalomba történő integrálásával én még nem vagyok teljes mértékben elégedett. Az iskolai programokban, a tananyagban, illetve a tanárok felkészítésében még van hová fejlődni, de Románia jó úton jár.

– Mennyire reális cél, hogy a 2023–2024-es tanévtől bevezessék az oktatásba a zsidóság történetét?

– Ez elsősorban a minisztériumtól függ, de ebben nem vagyok teljesen optimista. Nagyon sok olyan tanügyi vonatkozású kérdés van, amelyben a minisztérium nem, vagy nem kellő szakmaisággal dolgozza ki a módszertant. Nem tudom, hogy a rendszer fel van-e készülve erre. Azt azonban mindenképpen fontosnak tartanám, hogy elkezdődjön a tantárgy módszertani kidolgozása, mert már humánerőforrás és megfelelő szellemi szakmai tudás rendelkezésre áll Romániában erről a témakörről. Több olyan fiatal történész is tevékenykedik akár magyar, akár román nyelvterületen is, akik a korszak kutatásával foglalkoznak.

– Hol áll Románia ebben a folyamatban a többi országhoz képest és mi az a cél, ahova el szeretnénk/kellene érni?

– Ez egy nehéz kérdés, mert Románia egy hendikeppel, hátránnyal indult a holokauszt-feldolgozás tekintetében Magyarországgal vagy a közép-európai országokkal összevetve, de a kelet-európaiakkal szemben nem áll annyira rosszul. A problémát abban látom, hogy a holokausztot, a zsidóság történetének kérdését hogyan lehet úgy tematizálni, tananyaggá tenni és bevinni az újabb generációk gondolkodásába, hogy azt megfelelőképpen érzékeljék és értékeljék. Fontos, hogy ne úgy viszonyuljunk hozzá, mint egy kisebbség által ránk erőszakolt, „ránktukmált” téma. Ebben a tekintetben még lépni kell.

Ezért jellemzi Romániát a kettősség a holokauszt feldolgozásának kapcsán: egyrészt nagyon jól alkalmazkodott az ország az elvárásokhoz, de amikor ténylegesen magunkévá kell tenni a témát, akkor akadnak gondok. A térség országaihoz viszonyítva viszont az általános keret szempontjából jól áll Románia. De mindig lehetne többet tenni, például ha a zsidóság története bekerül az oktatásba, a tanároknak továbbképzési lehetőségeket kell majd biztosítani.

– Generációk nőttek fel úgy, hogy a holokausztról nem beszél(het)tek vagy csak torz információk értek el hozzájuk. Milyen hatásai vannak ennek? Mind az idősebb, mind a fiatalabb generációkra nézve?

– Amikor a múlt érzékeny szegmenseit, problémáit elhallgatjuk vagy részlegesen elhallgatjuk, nem úgy tálaljuk, ahogy ezt mondjuk a történetírás egy sajátos objektívebb módszertanok alapján kidolgozza, akkor kárt okozunk az adott közösség tagjaiban. Ez meglátszik, amikor krízisbe (pl. világjárvány, orosz–ukrán háború) kerül egy társadalom. Ilyenkor kitűnik, hogy mentálisan milyen állapotban van egy társadalom, és láthatjuk azt is, hogy az elhallgatott vagy félig, részben elhallgatott, esetleg megmásított múlt, milyen téves eszméket, milyen téves gondolatokat eredményezhet a közgondolkodásban.

– Egyre kevesebb a holokausztot túlélők száma, akik hitelesen tudnának beszámolni. Hogyan alakul át az ő élő emlékezetük a kollektív tudás részévé? Miért fontos, hogy akik még tudnak, beszéljenek az átélt borzalmakról? 

– Ilyen szempontból nagyon sok kezdeményezés született a közép-európai zsidó múlt feltárására és konzerválására.  Én azért tartom fontosnak, mert egyrészt ez a múltunk része, egy konfliktusokkal terhelt, de mégiscsak létező fejezete. A történetírásban ezek a holokauszt-elbeszélések jelentős mennyiségben vannak jelen, ezért ezeknek a feldolgozása és a társadalmi tudássá való konvertálása az elsődleges cél. A holokauszt egy jól dokumentált történet, de soha nem lehetünk elégedettek. Fontos lenne megtalálni azt az narratívát, amellyel a társadalomban tudatosítani lehet. Tehát ez a közös múltunk, és egy feldolgozandó és elismerendő szégyenfoltja az európai országok történelmének.  Ugyanakkor van bennem egy naiv remény is, hogy az emberiség képes minimálisan tanulni abból a sok szörnyűségből, amibe az elődeink kerültek a '30-as '40-es években.

Egy rövid párhuzamot hoznék. Ha valaki kételkedne abban, hogyan tud egy emberi közösség, egy társadalmi csoport ilyen negatív státuszba kerülni, akkor nézze meg, hogy egyes csoportokban, hogyan vélekednek Oroszország agressziójáról. Hogyan válik egy szerintem téveszmékre épülő közösség nemtörődömmé, érzéketlenné olyan problémákkal szemben, amikor civilek százai-ezrei halnak meg bombázásban, illetve amikor egy állam tényleges agressziót követ el egy másik európai állam ellen. Sajnos a történelem kerekei termelnek ki hasonló helyzeteket. Abban a helyzetben, amikor nem fordulunk kellő empátiával ezek felé, akkor a társadalmi norma és morál megcsúszhat a közömbösség irányába. 

– A könyvpiacot megfigyelve észrevehető, hogy még mindig és egyre inkább népszerűek a holokauszttal foglalkozó könyvek (pl: Edith Eva Eger, Heather Morris, Anne Frank). Mit árul el ez a társadalmunkról?

– Bízom abban, hogy mindig van a társadalomnak egy olyan józanul gondolkodó, de csendes többsége, akik érzékenyen viszonyulnak ezekhez a problémákhoz. Ők nem félnek megismerni és szembesülni azokkal a tragédiákkal, problémákkal, amelyekkel az elődeink, a mi őseink nem vagy rosszul boldogultak. Hiszek abban, és ezért is támogattam a zsidóság történetének tananyaggá tételét, hogy létezik ez a csendes többség, akik a kellő időben majd le tudják vonni azokat a konzekvenciákat, amelyekkel bizonyos emberek nem rendelkeznek. 

– Milyen létjogosultsága van ma egy múzeumnak? Hogyan lehet becsábítani a mai generációt?

– Én a múzeumot egy állandóan változó és a mindenkori körülményekhez, időkhöz alkalmazkodó intézménynek képzelem el. Minden múzeumi projektnek alkalmazkodnia kell a korszak lehetőségeihez, elvárásaihoz. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni az eredeti célkitűzéséről, hogy úgy bemutatni a múltat, hogy abból az érdeklődők minél teljesebb képet kapjanak. Fontos, hogy egy múzeum azzal a szándékkal és professzionalizmussal induljon, hogy a témát szakszerűen feldolgozva, a történelmi igazsághoz alkalmazkodva mutassa be. Ezt már csak segíteni tudja az, ha használja az audiovizuális lehetőségeket, a múzeumpedagógia eszközeit, amellyel a most élő emberek számára befogadhatóbbá teszi az adott témát.  

– Korábbi Maszol-interjúban mondta: „ha csak rajtam múlna a történelem oktatása vagy a tanterv kidolgozása, sokkal több helytörténetet vinnék bele”. Miért kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a helytörténetre?

– A modern történetírás lehetővé tette, és megteremtette a mikrotörténelem-kutatást és -írást. Ezáltal egy közösség a saját maga történetének, a hozzá közelebb álló, vagy az ő sorából kiváló egyének történetén keresztül ágyazódik be „a nagy történelembe”.  Azt gondolom, hogy a történelem sok-sok apró történelemből áll. Azt tapasztaltam gyakorló pedagógusként, de többgyermekes szülőként is, hogy amikor saját magunk, a saját közösségünk történetéből indulunk ki, akkor sokkal érthetőbbé és befogadhatóbbá válik a történelem. Ahol van lehetőség, érdemes közelebb menni a helytörténethez. Sokkal érthetőbb, befogadhatóbb a történelem, ha a saját történetünkön keresztül kapcsolódunk hozzá.