A Bihar megyei településen jelenleg is legalább 50 menekült tartózkodik, anyák, nagymamák, gyerekek.

A háború kitörése óta menekültek befogadóközpontjaként működik a Nagykágyai 1-es számú Szakközépiskola kollégiuma. „Most is van itt 50-55 fő. Hogy pontosan hányan, azt nem tudom, épp most vesszük őket lajstromba” – nyilatkozta a Maszolnak kedden, a déli órákban Zsigmond Levente, az iskola igazgatója.

Elmondása szerint az orosz támadást követően Béres Csaba székelyhídi polgármesterrel közösen úgy döntöttek, hogy segítő jobbot nyújtanak az Ukrajnából érkező menekülteknek. Az első csoport a saját autóikkal érkezett, elég sok volt köztük a férfi. Őket a határőrség irányította hozzájuk, s amint lehetőségük nyílt rá, tovább is utaztak Nyugatra.

Azóta megfordult egy második személygépkocsis csoport is az érmelléki településen. Ők csak egy éjszakát töltöttek a bentlakásban, majd folytatták az útjukat Magyarországon keresztül. A harmadik hullámban már kevésbé tehetős emberek érkeztek, akiket a spanyol-olasz Remar Alapítvány szedett össze a határon, s autóbusszal szállították őket Nagykágyára.

Ebben a csoportban már nincsenek férfiak, csak anyák, nagymamák és gyerekek, csecsemőktől kamaszokig, mondja Zsigmond Levente. Ők várhatóan több időt töltenek majd el az internátusban. Az alapítvány munkatársai, annak alapján, hogy melyik országba szeretnének eljutni csoportokba osztják őket, s megszervezik a továbbutazásukat, ami időbe telik.

A menekültek megsegítésére összefogott az egész helyi közösség: sok falubeli hozott adományokat, de gyűjtést szervezett a székelyhídi önkormányzat és egy sor nagyváradi iskola, s hathatós segítség érkezett a helyi református egyházközség részéről is. A református egyházon keresztül egy holland alapítvány is juttatott adományokat a menekülteknek.  

Bán Alpár tiszteletes angol- és német tolmácsként is kiveszi a részét a munkából, azokkal pedig, akik csak az anyanyelvükön beszélnek, a Kárpátaljáról érkezett alkalmi tolmács, Elekes Natália segítségével kommunikálnak. Az eddig érkezett menekültek között nem voltak magyarok.

„Önfeláldozóan segítenek a kollégáim is, a pedagógusok és a kisegítő személyzet egyaránt. Miután ellátják a feladataikat az iskolában, jönnek és foglalkoznak a menekültekkel, zokszó nélkül 10-12-óráznak” – mondja Zsigmond Levente.