Drámai a helyzet Romániában az idősek hosszú távú otthoni ápolása terén, hiszen nagyon sok idős gondozása egyetlen hozzátartozót terhel – aki gyakorlatilag ezzel tölti az életét –, vagy épp teljesen magára is marad a gondozásra szoruló. EU-s statisztika szerint jelenleg Romániában a 65 évnél idősebb embereknek a 64 százaléka él súlyos fogyatékossággal otthonában. Eközben az otthoni gondozási szolgáltatások vagy az öregotthon többnyire luxusnak számít a legtöbb településen. A probléma megoldása égető, de sem emberi, se anyagi erőforrás nincs elég hozzá. A kormány a költségvetésből szégyenteljesen keveset, a GDP 0,4 százalékát fordítja az idős betegek ápolására – ilyen válaszokkal szembesültünk, amikor a kérdéssel kezdtünk foglalkozni.

Reggeltől estig és estétől reggelig egy emberre hárul, hogy az idős édesanyját, édesapját vagy más rokonát gondozza, mert más nincs, aki ezt megtegye – gyakori helyzet Székelyföldön is. A magát ellátni képtelen időst etetni, mosdatni, sok esetben emelgetni, pelenkázni kell, és ez gyakran egy emberre hárul, segítsége alig akad. 

„Maga kicsoda?” Ezt kérdezi az anyám

Ilyen helyzetben van a nyugdíjas – nevezzük így – Julika is, akinek kilencvenéves édesanyja ülni sem tud már. Külön nehézség, hogy valószínűleg demenciától is szenved az ágyban fekvő anyja, bár hivatalos diagnózis még nincs erről. Anyját megváltoztatta a betegség, többnyire nem tudja, hol van, időnként édesanyját, máskor elhunyt férjét keresi, nem létező emberekről mesél, akik állítólag nála jártak. „Semmi sem jó, »durva vagy«, »nem vagy kedves«, vágja oda nekem agresszíven, vagy káromkodik, panaszkodik, hogy neki milyen nehéz, neki minden mennyire fáj, és hogyan bánok vele” – számolt be a gondozója, aki arra kért, a valódi nevét és lakhelyét ne tegyük közzé.

Méltatlannak érzi a helyzetet, amibe került, és ez most már évek ötödik éve megy így. Julika úgy érzi, semmi hálát nem kap az áldozatáért, kimerült, elszomorítja, hogy szinte soha nem tud elszakadni a betegágytól, hogy távol élő gyermekeit, unokáit láthassa. Nem így képzelte a nyugdíjas éveit. „Engem nem emleget, ha épp jön látogató hozzá, nem mondja, hogy Julika segít nekem, milyen jó. Olyan is volt, hogy bementem, és azt kérdi, »maga ki?«, de közben mindenki másról érdeklődik” – meséli interjúalanyunk. Sokszor vádaskodik is az idős mama, számonkér tárgyakat, sokszor haza akar menni, de nem tudni, hova. Vádjaira és kérdéseire Julika már azt sem tudja, mit válaszoljon. Megviseli a kilencvenéves mamát is helyzet, hiszen nem érti, mi történik körülötte. Időnként viszont az elméje egy része tudja, mi van vele, és nyomasztja, hogy mennyire tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált, ugyanakkor tehernek is érzi magát.

Julikának nemrég egy idős nagynénje is ágyba került, unokatestvérével közösen látogatják. A két unokatestvér egymást hívja telefonon, csak egymásnak panaszolják el, hogy miben volt részük aznap: hogy átkozódott a nagynéni, hogy a pelenkájában turkált, könyékig ürülékben találta, amikor ment hozzá, hogy tisztába tegye, megetesse.

Idősotthonba nem vinnék őket, hiszen egyrészt nem érzik elfogadottnak, hogy úgymond „bedugják” egy otthonba. Esetleg a nagynénit vinnék, de ő a nyugdíjából nem tudná megengedni a 4000-5000 lejes havidíjat, amit be kellene fizetni egy ilyen intézménynek . Szűkös anyagi helyzetük miatt még az otthoni gondozói szolgáltatásokat is csak ritkán vesznek igénybe. 

Nem szabadna egy emberre háruljon az ápolás

„Mindenféle beteg ápolása nem szabadna egy családtagot lekössön, a demencia az végképp nem. Nagyon nehéz, ha egy családtagra hárul egy demens betegnek az ápolása, nagyon kimerítő tud lenni. Szerepkonfliktusok is kialakulnak: anya ápolja az édesanyját vagy az édesapját” – szögezte le rögtön Szigyártó Adrienn pszichológus a Maszol megkeresésére.

Tudva, mekkora nehézségről van szó, kollégájával támaszcsoportot is vezetett demens betegek gondozóinak a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi Teréz Anya Idősek Nappali Foglalkoztató Központjában, periódikusan Alzheimer-caffékat is szerveznek 2021 óta. Nemrég kiadványt is megjelentetett a demenciáról a Caritas. 

Támaszcsoport a gondozóknak: „nálatok is ez van?”

A koronavírus-járvány idején indítottak először támogató csoportot, akkor előnye is volt annak, hogy csak online működhetett, sokan bekapcsolódtak más településekről is. „Inkább a családtagok mentálhigiénéjére fókuszáltunk, hogy hogyan tud önmagára vigyázni. Ami a támaszcsoportokban a legszuperebb és a legjobb számukra, hogy találkoznak másokkal. Gyakori a felsóhajtás, hogy »Nálatok is? Nálunk is ez van«, »Te hogy csinálod? Mi ezt csináljuk«. Érzik, hogy nincsenek egyedül. Ez fontos, merthogy nagyon gyakran izolálódnak ezek a családok, úgy érzik, hogy csak náluk van ez a probléma, illetve van egy szégyenkomponens is: »nehogy megtudják mások«. Merthogy egyfajta »elbutulás« következik be, amit szégyell a család. Megértem, hogy miért szégyellik, de én szakember szemmel – terapeuta is vagyok – azt mondom, hogy semmilyen betegség nem szégyen” – fejtette ki.

Elmondta, nehéz jól viszonyulni a beteghez, de segíthet, ha megértjük, mi történik. Hasonlatként elmondta, „az ittas emberhez úgy viszonyulunk, hogy bármit mond, nem vesszük komolyan, nem állunk le vitatkozni, mert az alkohollal beszélünk, nem az emberrel. Itt ugyanez a helyzet. A demenciával beszélünk, nem az emberrel. Viszont nagyon nehéz, mivel ő nem fogja abbahagyni, nem fog kijózanodni. Arra van szükség, hogy a gondozó ezektől el tudja távolítani magát. Erről is vannak beszélgetések a támaszcsoportban. Volt olyan, hogy valaki kérdezte, »miért pont azzal jön az anyám, hogy elloptam a pénzét. Soha nem tennék ilyet!«. Ez egy nagyon tipikus tünet: már nem ismeri fel a bankjegyeket, nem tudja, hogy mennyi annak az értéke. Lehet, hogy látja, hogy 10 lej, de nem tudja, hogy annak mi a vásárlási értéke. A paranoid gondolkodás is a demenciának egy tünete” – magyarázta.

A helyzet érzékeltetésére még elmondta, „ha belegondolunk, velünk is megtörténik, hogy egy nehéz éjszaka után reggel, amikor megébredünk, hirtelen azt se tudjuk, hol vagyunk. Lehet, hogy nekik állandóan ez az állapotuk. Nem mindig tudják, hogy hol vannak. Amennyiben egy picikét ingerültebben szól hozzá például az ápoló, akkor érezheti akár támadva magát, vagy amikor nagyon-nagyon akar valamit, például elmenni otthonról, és nem engedjük, akkor – ahogy egy erős elutasítás minket is felháborítana – bennük is felháborodást kelt. El sem tudja magyarázni, miért akar annyira menni, és úgy érzi, nem is értik meg. Ez szüli azt a nagyfokú agressziót, ami ilyenkor előfordulhat.”

Buszmegálló a menni akaró időseknek

Abban igyekeznek segíteni a családtagoknak, hogy megértsék, hogyan lehet ezekkel a történetekkel együttélni. „Nem arra bátorítunk senkit, hogy hazudjon. Abszolút nem erről van szó. Azt próbáljuk segíteni, hogy tudják egyszerűen betegségként kezelni, ami történik, megnyugtatni a beteget, a komfortzónájába ismét visszahozni” – magyarázza.

A még járni tudó demens betegnél külön nehézség, hogy hipermobilitás alakul ki a betegség következtében, folyamatosan menni akar, többnyire oda, ahova már nem mehet. Szigyártó Adrienn elmondta, a Caritas búzásbesenyői idősotthonában ezt úgy oldották meg – Magyarországon tanult ötlet alapján –, hogy felfestettek egy buszmegállót az udvarra, kitettek egy kis padot, így az időseket, akik haza akarnak menni, az ápoló kikíséri, várnak a buszmegállóban, beszélgetnek, majd besétálnak, mert közben megfeledkezik arról, hogy mi az, amit ő csinálni akart.

„Így nem azzal találkozik a beteg, hogy azt mondják neki: »értse meg, hogy nem tud hazamenni«, vagy hogy »nincsen háza«. Ezekkel újratraumatizáljuk, mert ezeket nem tudja. Ugyanígy, ha az elhunyt családtagot akarja látni, és azt mondják neki, hogy már meg van halva, olyankor ugyanazt éli át ismét, amit akkor megélt, mikor meghalt és ő jelen volt és még egészséges volt” – magyarázta el a pszichológus.

A demencia tünete az is, ha társadalmilag nem elfogadott viselkedés áll elő, ami korábban nem volt jellemző. Ilyen például, hogy nem tud az évszaknak megfelelően öltözni, pizsamában megy ki, vagy az, ha ürülékében turkál, ezt nem tartja elfogadhatatlannak, nem is igazán fogja fel, mit csinál.

A betegekkel akár negyedóránként is „helyzet van”, mutatott rá a pszichológus. Hozzátette, sokszor nyugtatót ír fel az orvos megoldásként, ők arra szokták bátorítani családtagokat, hogy kérjenek segítséget családon belül vagy akár családon kívül. „A család ne hagyja egyedül az ápoló családtagot. Fel kell egy picikét menteni egy-két órára, hogy tudjon feltöltődni” – hangsúlyozta ismét a szakember.

Valahol bent ott van még az az anya

Elmondta, azt is szeretnék tudatosítani, hogy „bár az idős beteg nem érzi teljes értékű embernek magát, attól még ugyanaz az anya, ugyanaz az apa, ugyanaz a családtag, valahol bent van valaki – a maradandó énnek szoktuk ezt nevezni – és vele történik mindez, ez az ő betegsége, ez a valaki érez. Ezért tud olyan mértékben felháborodni. Nagyon sokszor egy érintéssel nagyon sokat el lehet érni, vállukra rátenni a kezünket, érzékeltetni velük, hogy nem feltétlenül tudjuk, hogy mi az, amit akar, de itt vagyunk. Ez a fajta érzelmi ottlét is nagyon-nagyon nehéz a családnak, családtagnak” – magyarázta a pszichológus.

Az otthoni gondozói szolgáltatás ma már sokaknak luxus, az idősotthon még inkább, de mégis hol és hogyan elérhetők ezek, és milyen szociális támogatások járnak betegnek és gondozónak? Ezzel foglalkozunk cikksorozatunk következő részben.