Gyerekkorától történész és tanár szeretett volna lenni a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumban tanító Csoma Nikol. Úgy érzi, fiatal tanárként gyorsan meg kellett húznia a határokat az óráin, de összességében a szigorral és a gyerekkel való kommunikációval sincs problémája, mindig jól érzi magát az iskolai közegben.

– Mikor fogalmazódott meg benned, hogy pedagógus szeretnél lenni, és miért pont a történelmet választottad?

– Ez nagyon korai döntés volt, ötödikesen fogalmazódott meg bennem, hogy tanár akarok lenni, a töri iránti érdeklődés pedig még hamarabb. Apukámnak sok történelemkönyve volt otthon, amiket gyakran bújtam. Jó tanárom volt öt–nyolcban, aki még inkább megszerettette velem a tantárgyat, mai napig is tartjuk egymással a kapcsolatot. Ugyanazt a vonalat kezdtem el követni akaratlanul is. Onnantól kezdve az volt a célom, hogy történész és tanár legyek, ami sikerült is.

– Mennyire volt tudatos döntés, hogy Kolozsváron fogsz tanítani?

– Egyáltalán nem volt az. Szerintem mindenki abba a suliba akar visszamenni, ahol tanult. Évről évre egy állásra vannak húszan-harmincan magyar posztok esetén, ha pedig van szabad hely, az általában csak egy évre szól, amíg nincs tituláris pozíció. Itt Kolozsváron végeztem el az alapképzést, majd később már a mesteri alatt elkezdtem Tordán tanítani. Ott három hónapot helyettesítettem, majd a városban elkezdtem a doktorit. Tudtam, ez jelenléttel és kötelezettségekkel fog járni nekem, ezért nem költözhettem sehová. A János Zsigmond-kollégiumnál láttam, hogy van szabad posztjuk, amire rengetegen jelentkeztek. Ezzel együtt bátorítottak a titkárságon a próbálkozásra, és végül meg is kaptam az állást.

– Visszatérve még a korábbi, tordai tapasztalatodra, milyennek érezted az első találkozásokat a gyerekekkel, és mennyire boldogultál könnyen?

– Akkoriban egyetem mellett ingáztam Kolozsvár és Torda közt, eléggé húzós időszak volt, mert emellett még az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is dolgoztam. Mivel ötödikesektől tizenkettedikesekig tanítottam osztályokat, elég nehezen tudtam elfogadtatni a gyerekekkel, különösen a végzősökkel, hogy tanár vagyok. Ők egy fiatal lányt láttak maguk előtt, és poénok szempontjából nem húzták meg a határokat. Elhangzottak a tipikus kérdések, hogy a tanárnő eljönne-e velem kávézni és hasonlók, de rosszabbra számítottam. Ezt jól kell kezelni, talán ezért szigorúbbak általában a női tanárok, mint a férfiak. Nekem a szigorral nincs problémám, de akkor is alkalmazni kell, amikor nem feltétlenül akarjuk. Összességében pozitív élmény volt az iskolai közegben, diákokkal lenni, jól éreztem már magam a legelején is.

– Említetted, a szigorral nincs problémád, ennyire könnyen tudod fegyelmezni a diákokat?

– Diákként a Szatmár megyei Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba jártam, ami a legerősebb helyi magyar iskola. Ott megtanítottak minket arra, hogy a szabályokat kövessük, és határozott egyéniségek legyünk. Soha nem kevertem össze a munkát a szórakozással, el tudtam különíteni a kettőt. A diákjaim szerint én az a kedvesen szigorú tanár vagyok, aki mosolyogva vágja be az egyest a naplóba. Ez azért nincs szó szerint így, mert egyest még soha nem adtam, de olyan típusnak tartanak, aki a nézésével is elárulja, helyes-e a válasz, vagy sem.

– Manapság eléggé jelenközpontú a társadalom nagy részének a felfogása. Hogyan lehet megszerettetni a gyerekekkel egy múltbeli eseményekről szóló tantárgyat?

– Ez nemcsak a diákokra vonatkozik, hanem általában az emberekre. Általában a körülöttem lévők nyolcvan százalékát nem érdekelte mélyrehatóan a történelem. A maradék húsz százalék nagy része is általában a világháborúkat tartotta érdekesnek. Elsősorban azt próbálom megértetni a gyerekekkel, hogy a néhány századdal ezelőtt élő emberek gondolkodása sem különbözött lényegesen a miénktől. Nekem mindig is volt egy világmegváltó álmom, hogy hidat képezzek az emberek és a töri között. Ez valószínűleg nem fog teljesülni, de rá szeretnék mutatni, ez olyan tantárgy, amivel mindenki könnyebben azonosulhat, mint például a matekkel vagy a fizikával. Az iskolai rendszertanban nincs keret arra, hogy a saját elképzeléseink szerint tanítsuk a gyerekeket, a tantervben szereplő leckéket kötelező megtanítani akkor is, ha unalmas az osztálynak. Próbálok azért érdekességeket vinni a gyerekeknek, powerpointos bemutatókat tartani, hanganyaggal készülni, valamilyen módon szeretnék interakciót kiváltani belőlük.

– A gyakorlatban eddig mennyire sikerült felkelteni az érdeklődésüket?

– Volt olyan diák, akitől azt hallottam vissza, végre életében először megértette a történelmet. Mivel magántanárként is dolgozom, és egy évig kizárólag azzal foglalkoztam, több hasonló visszajelzést kaphattam gyerekektől. Olyan diákom is volt, akinek egyáltalán nem ment a tantárgy, és érettségizni kellett belőle. Én nem szoktam elveszíteni a türelmemet ilyen esetben. Ha kell, nyolcszázszor is elmagyarázok valamit különbözőképpen, amíg a diák megérti. A tőlük érkező pozitív visszajelzések bizonyulnak számomra a legnagyobb sikerélményeknek. 

– Ha jól tudom, a suliban a történelem mellett még négy másik tárgyat is tanítasz. Hogy lehet ezeket összeegyeztetni?

– Társadalmi nevelést, logikát, filozófiát és holokauszttörténelmet tanítok még, szóval színes a paletta. Nehéz kérdés, hogyan lehet összeegyeztetni őket, de mindegyiknél az érdeklődés felkeltése a cél különböző módszerekkel. Ami a holokausztról szóló tárgyat illeti, büszke vagyok a diákokra. Nemrég egy projekt keretén belül meghívtuk órára a túlélő Székely Laci bácsit és a feleségét. Ebből kisfilmet fogunk készíteni, ami már folyamatban is van.

– Nyilvánvalóan abból a szempontból is sokrétű a munkád, hogy nemcsak különböző tárgyakat kell tanítanod, hanem különböző korosztályoknak kell ezt megtenned.

– Beletelt kis időbe, amíg megszoktam, hogy egy ötödikestől nem várhatok el akkora alaptudást és energia­befektetést, mint egy kilencedikestől. Szerintem minden saját szakterületéhez értő tanár azt gondolhatja kezdetben, hogy ami neki megy, az mindenkinek megy. A kicsik általában nagyon lelkesek, ott inkább a fegyelmezés jelenti a nehézséget. Ők abban a korszakban önállósodnak, a tanítónő kezei közül kikerülve meg kell szokniuk, hogy minden órára más tanár megy be. Összességében minden korosztályhoz másképp kell viszonyulni, vannak olyan osztályok, ahol a fegyelmezés nem annyira szigorú, mert a diákok már beleszoktak a rendszerbe, vagy még nem akarják kihúzni a gyufát.

– Gondolom, vannak neked is rossz napjaid, amikor fáradtabb is vagy. Mit kezdesz ilyenkor azzal a helyzettel, amikor belépsz az osztályba, és hangorkán fogad?

– Amikor a tanár átlépi az osztály küszöbét, pedagógusként és nem magánemberként kell viselkednie. Ez elméletben jól hangzik, de a gyakorlatban nem így működik. Hazudnék, ha azt mondanám, minden problémámat félre tudom tenni. Igyekszem azért megtenni és leplezni, ha rossz hangulatban vagyok, de a gyerekek általában megérzik. Általában már abból tudják, jó vagy rossz kedvem van, hogy milyen lendülettel teszem le a táskámat az asztalra vagy hogyan megyek be a terembe. Egyáltalán nem szeretném a személyes problémáimat rájuk zúdítani, ezért meg kell próbálni függetleníteni.

– Ami az érettségit illeti, mit gondolsz a tételek összeállításáról, kellene-e valamin változtatni?

– Rengeteg tételt néztem már át életemben. A magyar diákok is román tételt kapnak lefordítva, magyar nyelven pedig kicsit nyakatekert módon fogalmaznak meg dolgokat. Emiatt a gyerekek gyakran nem tudják értelmezni, vagy rosszul értelmezik a feladatot. A kérdések megfogalmazásán kellene a leginkább változtatni, mert olyan diákokat is félrevezethetnek, akik tízesre tudnák az anyagot, csak nem jönnek rá, az adott kérdésnél mit kellene kifejteni. Jó lenne, ha a magyartanárok kollaborálnának a történelemtanárokkal a fordításnál, hogy könnyebb legyen a szövegértés.

– Rátérve a jelen helyzetre is, sokan úgy vélik, történelmi időket élünk abból a szempontból, hogy a világjárvány után most több háború is zajlik a világban. Szoktak neked kérdéseket feltenni a diákok az események történelmi hátteréről?

– Eddig csakis olyan gyerekekkel találkoztam, akiket érdekelnek ezek a történések, elsősorban azért, mert izgalmasnak tűnnek. Van azért egyfajta borzongás az emberekben emiatt, főleg a kisebbek viszik át ezt ilyen irányba. A diákjaink általában jól dokumentáltak az eseményekkel kapcsolatban, folyamatosan nézik a híreket, és ahogy bemegyek órára, már kérdezik is, mit gondolok a fejleményekről. Sosem zárkózom el attól, hogy ezeket megbeszéljük, a személyes véleményemet szoktam elmondani. A politikai választás körüli botrány nagyon aktivizálta az iskolai közösséget, rengeteg kérdés kaptam ezzel kapcsolatban is. Nem emlékszem arra, hogy a mi diákkorunkban ennyire érdeklődtünk az aktuálpolitika iránt. Általában a TikTokon vagy egyéb platformokon jönnek szembe velük a különböző vélemények, amelyekről felnőtteket kérdeznek meg.

– Én is úgy érzékelem, hogy általában a közösségi médiából tájékozódnak a gyerekek, ezeken viszont gyakran előfordulnak álhírek és áltudományos állítások is akár történelmi tényekről is. Mennyire tudják szerinted megkülönböztetni ezeket a valós hírektől?

– Ez nehéz kérdés, mert én magam is használom ezeket a platformokat. Az emberek túlnyomó részét egyáltalán nem érdeklik a magyarázatok. Látják, hogy valaki szép öltönybe van felöltözve és a neve mellé odaírta, hogy doktor és amerikai kutatásokra hivatkozik, úgyhogy elhiszik. A diákok esetében úgy érzem, hogy sokan azért meg tudják szűrni az információkat. Mindig azt szoktam mondani nekik, egy forrás nem forrás, amennyiben utánanéznek annak, amit látnak, és találnak mögötte valós tudományos háttért, akkor már komolyabban vehetik, amit olvasnak. Vannak ezeken a platformokon oktató jellegű videók is, ahol tanárok foglalnak össze néhány percben egy adott leckét, ezek hasznosak tudnak lenni a tanulás szempontjából is.