Titkolnia kellett a szülei előtt, hogy teológiára készül, édesapja a Szekuritátétól, a kommunista hatalom titkosszolgálatától tudta meg, hogy fia hová felvételizett, kis időre ki is tagadta, amikor kiderült, hogy felvették a teológiára – ilyen körülmények között kellett megoldást találnia a helyzetére Kovács Istvánnak, a Magyar Unitárius Egyház püspökének, akkor még 19 éves jövőbeli lelkészként. Történetét részben megosztotta a Protestáns Teológiai Intézet létrejöttének 75 éves évfordulójára szervezett ünnepségen. A folytatást, hogy hogyan talált rá megoldást, hogy mégis lelkész lehessen, hogyan formálódtak akkori meggyőződései az idők során, erről lapunknak mesélt.

Sem a rendszer, sem a szülei nem támogatták – helyzetükből adódóan – a kommunista diktatúra idején Kovács István jelenlegi unitárius püspököt, hogy a lelkészi pályát válassza, mégis emellett döntött, mert úgy érezte, ebben teljesedhetne ki, ugyanakkor a lázadásból is hozta ezt a döntést.

Kapcsolódó

Megalakulásának 75. évfordulóját ünnepli a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet

Bár a kommunista diktatúra célja a felekezetek egy intézménybe terelésével 1948-ban a bomlasztás volt, tervük nem sikerült, sőt, egy Európában egyedi intézmény jött létre, ahol a különböző gondolkodású szervezetek hit- és sorsközösséget hoztak létre

Kolozsvár Protestáns Teológiai Intézet Kelemen Hunor Kató Béla ünnep

1980-1985 között volt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karának hallgatója.

Párttag fia lelkésznek?

 „Anyai nagybátyám unitárius lelkész volt Datkon – falu Brassó és Segesvár között –, és ugyanott vele egy időben volt kántor, énekvezér és tanító az apai nagyapám. Együttműködésükről ízes történeteket mesélnek a családban. Nagyanyám és édesanyám is nagyon vallásos volt, mégis a lelkészi pályára nem a család késztetésére készültem, hanem a magam számára fedeztem fel ezt az utat” – emlékezett vissza a püspök. A fő gondot az akkori viszonyok, édesapja helyzete jelentette.

„Sepsiszentgyörgyön éltünk, édesapám a helyi fogyasztási szövetkezet vezetőségében főkönyvelő volt, és pozíciója elkerülhetetlenül párttagsággal járt. Emlékszem, hogy nagy gondban volt, amikor oda helyezték Sepsiszentgyörgyre lelkésznek az ő egykori osztálytársát, hogy nem mehet el a beiktatására, mivelhogy abból baj lesz. Végül úgy döntött, hogy elmegy, ami miatt egy következő pártgyűlésen – akkori szóhasználat szerint –  >>feldolgozták<< a történteket, hogy micsoda kilengést követett el. Ilyen volt a közhangulat akkoriban. Édesapám nem volt meggyőződéses párttag, viszont ilyen pozícióban csak akkor lehetett, ha belépett a pártba. Ilyen körülmények között nem is merülhetett volna fel, hogy lelkészi pályán gondolkodjak. Ez azonban hozzátartozott az én ifjúkori útkeresésemhez és egy kicsit a lázadáshoz is az akkori kommunista rendszerrel szemben. Emlékszem, hogy az iskolában is vitáim voltak a filozófiatanárokkal, akik marxizmust oktattak, én viszont idealista filozófiát olvastam, és nagyon feszegettem a kereteket. Az útkeresésemben, úgy éreztem, hogy ez az a hivatás, ami az irodalom iránti érdeklődésemnek, a lelki igényeimnek, Istenbe vetett hitemnek megfelelő. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy ebben a hivatásban lehetőséget láttam szabadon elmondani a gondolataimat, a kommunista ideológiával szemben pedig egy másfajta értékrend jegyében szolgálni a közösséget” – részletezte az akkori körülményeket és elképzeléseit Kovács István püspök.

A család még nem, de a Szekuritáté már tudta

Szülei minden kommunista veszély ellenére fontosnak látták fiuk konfirmálását, ami által az unitárius vallás és a lelkész, Török Áron személye meghatározó élményt jelentett számára. Édesapját emiatt is – akkori szóhasználattal  – „feldolgozták” a legközelebbi pártgyűlésen, és meg is fenyegették, hogy kizárják a pártból, ha folytatja  a templomlátogatást. A jelenlegi unitárius püspök a papi pályán gondolkodva kezdett templomba járni, a már említett lelkésszel osztotta meg tervét. Amikor otthon is megemlítette mit fontolgat, – ezek után nem csoda – teljes elutasítás volt a válasz, így a felvételire titokban készült tele idealizmussal és hittel terve helyességében. Otthon azt mondta, a bölcsészkarra felvételizik Kolozsváron.

„Amikor jelentkeztem a teológiára, ki kellett tölteni egy nagyon részletes űrlapot három példányban. Kiderült utólag, hogy abból az egyik példány a Szekuritáténak készült, ahol megnézték, kik azok, akik teológiára jelentkeztek. A Szekuritátéról rögtön hívták édesapámat, – ezt én csak utólag tudtam meg, évek múlva mesélte el édesapám –, figyelmeztették, el fogja veszíteni az állását és a vállalati lakásunkat is, ezért azonnal hívjon fel engem vagy a teológiát, és teremtsen haza” – idézte fel a püspök az eseményeket.

Édesapja ezek után a teológiát hívta fel, az akkori rektornak, Erdő Jánosnak szinte könyörgött, ne vegyék fel a fiát. A rektor azonban, arra hivatkozva, hogy Kovács István már nagykorú, azt válaszolta, nem tanácsolhatják el, folyatta történetét a püspök, aki erről a telefonbeszélgetésről évek múlva értesült. „Akkor még nagyobbat nőtt Erdő János a szememben, hogy nem szólt. Ha akkor nekem szólnak, hogy  >>az ön édesapja kétségbeesetten telefonált, hogy baj van a családban, és ne jelentkezzen<<, akkor biztos, hogy hazamentem volna, és nem felvételiztem volna. Ennek nem tettem volna ki a családot” – magyarázta.

Az igazság és a kitagadás pillanata

Amikor megérkezett az értesítés, hogy felvették, akkor kénytelen volt otthon is elmondani az igazat. Kiderült, hogy édesapja már tudott a felvételiről, és ekkor kezdődött az igazi családi perpatvar. Édesapja kétségbe volt esve, hogy elveszíti az állását, és a család az állami lakásból is az utcára kerül. „Főleg édesanyám győzködött, hogy feltétlenül vissza kell lépnem. Mondta ezt annak ellenére, hogy vallásos volt, neki tetszett volna a választásom, de azt mondta, ezt nem csinálhatjuk. >>Ha egy infarktus elviszi édesapádat a sok idegesség miatt, akkor egy életen át bűntudattal fogsz élni<<. Nagyon a lelkemre beszélt” – mesélte. Ekkor esett meg a kitagadás momentuma is: „azt mondta édesapám, hogy >>ha te mész a saját utadon, semmibe veszed, hogy milyen nehézségeket okozol ezáltal, akkor itt nincs, amit keress<<. El is mentem otthonról, néhány éjszakát barátoknál aludtam, de pár nap után hazamehettem. Nagyon megviselő, nehéz időszak volt ez. Kezdett érlelődni bennem, hogy ez egy járatatlan út számámra. Megszületett a döntés, hogy visszalépek” – idézte fel a püspök. Mint mondta, a gondviselésnek köszönhető, hogy végül nem tette meg.

„Elindultam a postára, hogy onnan hívjam fel a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet titkárságát. A gondviselés így működik: a magyar szakos tanárnőmmel találkoztam útközben. Látta, mennyire lelkileg megpróbált állapotban vagyok. Amikor elmondtam, mi a szándékom, vigasztalt és győzködött, hogy gondoljam meg jól, mit teszek, mert édesapámnak a nyugdíjig még van valamennyi éve, de nekem: az egész életem előttem áll. Ha én ezt fontosnak tartom, akkor ne lépjek vissza, ne adjam fel. Ma is meghatódom, ha erre visszagondolok, hogy mennyire fontos egy-egy embernek a jelenléte az életünkben döntő pillanatokban” – hangsúlyozta a püspök, aki ezek után más megoldáson kezdett gondolkodni, háborogva a rendszer visszásságain, hogy elméletileg lehetővé teszi, de a gyakorlatban  akadályozza, hogy teológiai tanulmányokat folytasson. Elhatározta, hogy nem lépik vissza és, mint mondta, „meglehetős naiv idealizmussal”, megpróbálja a családot is kimenteni a nehéz helyzetből amelybe belesodorta. 

A párttitkár közbenjár

Eszébe jutott a román osztálytársa, akinek édesanyja a megyei párt első titkárának a titkárnője volt. Utóbbi segítségével bejutott a párttitkár irodájába, aki leültette, meghallgatta, és őszintén elcsodálkozott a 19 éves fiatalember határázottságán.

„Elmondtam, hogy a szüleim akarata ellenére teológiára jelentkeztem. Nem ők irányítottak oda, nem neveltek vallásosan, hanem a nagyszüleim a vallásosak, onnan jön ez a késztetés. Ezt az utat akarom járni, és nem tartom helyénvalónak, hogy, ha szabad oda felvételizni, akkor miért kell megtorlásokat elszenvedjen a családom emiatt. A maga kommunista, ateista attitűdjével megkérdezte, hogy  >>te tényleg hiszel Istenben?<<. Válaszoltam, hogy igen. >>Te tényleg ezt akarod csinálni meggyőződésből?<<. Elmondtam, hogy ezt igenis meggyőződésből szeretném, és hiszem, hogy ez az én utam. Eltökéltségemet látva, elfogadta, fejet hajtott” – idézte fel találkozását a párt megyei főemberével, aki végül azt mondta: „>>figyeljen ide, fiatalember, járja az útját, nem fog történni a szüleivel semmi<<. De azért bízik benne, hogy a társadalomnak hasznos tagja leszek, stb., mondott még egy kis propagandaszöveget, gondolom a lehallgató készüléknek” – mesélte Kovács István.

Abból tudta meg, hogy a pártitkár valóban intézkedett, hogy édesapja nem sokkal később megkérdezte tőle, hol járt és kivel beszélgetett. „Édesapám elmondta, hogy a vállalat vezetője behívatta őt, és mintegy magyarázkodott, hogy  >>Gyuszi, hát mi üldöztünk téged? <<.  Valósággal kérték a bocsánatot. Ezek után rendeződött a helyzet, édesapámnak nem származott hátránya abból, hogy teológiára mentem” – zárta a felvételi történetét, hozzátette, valóban nem fenyegette korábban a vállalat vezetője az édesapját, a szövetkezeti párttitkár volt az, aki azzal zaklatta, hogy „ha lelkész, osztályellenség a fia, akkor le kell mondania mindenről”. Hozzátette, a szövetkezet elnöke unitárius magyar ember volt, aki utólag elmesélte, hogy maga is hogyan próbálta menteni az édesapa helyzetét.

Áldását nem adta rögtön az édesapja a teológiai tanulmányokra, egy kis ejnye-bejnye még következett, hiszen megviselték a megpróbáltatások. Mint a püspök elmondta, fokozatosan engedett fel a feszültség a teológus hallgatói volta körül, évekkel később pedig édesapja lelkes tagja lett az egyháznak. „Alapvetően boldog volt ezzel a döntésemmel, mert vallásos ember volt a maga módján” – tette hozzá Kovács István.

„Emlékszem, hogy akkor nagyon megerősödtem a hitben, hogy valóban a Jóisten vezet és segít, hiszen sikerült az utamat is folytatnom és a családnak sem lett emiatt szenvedni valója. Ez a történet viszont nagyon jól tükrözi az akkori állapotokat. Szinte felfoghatatlan a mai ésszel, hogy milyen küzdelmeken kellett átmenni egy olyan, manapság természetesnek tűnő alapjogért, hogy tanulhass, megszólalhass vagy, hogy lelkész legyél, egy hivatást gyakorolj. Érdekes az is, hogy akkor, amikor lehetetlennek jövőtlennek, értelmetlennek tűnt ez a pálya, mégis jövőt láttunk benne. Számomra fontos volt, kihívás volt az is, hogy lelkésznek lenni olyasmi volt, ami az akkori rendszerrel szembemenőnek tűnt. Azóta is azt vallom, hogy a lelkészi szolgálatnak az igazi kihívása és küldetése az isteni értékrend képviselete bármivel szemben, a világ különféle hangjaival szemben” – fejtette ki meggyőződését a püspök. Mint mondta, ha újrakezdené, ugyanezt az utat választaná, hiszen „egy életen ált öröm volt ez a szolgálat”.

Példaképek, besúgók és bajtársiasság a teológián

A teológián „a harcos és heroikus induláshoz képest volt egy kiábrándulás is az elején, amikor kiderült, hogy nem félistennek, hanem emberek vannak ott is, a tanárok is sokfélék. Utólag derült ki, hogy az egyik tanárunk kemény besúgó volt, akinek a magatartásán akkor is érződött valami. Nem tudtuk, mi ez, de valami érződött abban, ahogy belemászott a lelkünkbe, az intim szféránkba bele akart szimatolni folyton. Ez időnként gusztustalan is volt” – emlékezett vissza a püspök, aki kiemelte, ellenpontként olyan példaképek is voltak, „akikre a szó a legmagasztosabb értelmében fel lehetett nézni”, mint Erdő János unitárius professzor.

Ugyanakkor pozitívumként élte meg, hogy református, unitárius és evangélikus felekezetűek együtt tanultak a teológián. Az tette még különlegessé számára ezt az időszakot, hogy bár úgy tűnt, „nagyon el van fogyva a levegő”, valójában a rendszer ellen létezésben különleges súlyt kapott minden, különleges értéke volt akár egy baráti beszélgetésnek.

Kérdésünkre elmondta, diákkorukban voltak társai, akiket be akart szervezni besúgónak a Szekuritáté, de ő nem került ilyen helyzetbe. Egyszer kellett beszámolót írnia egy külföldi tanulmányi útról, amit túl szűkszavúnak talált a szekuritátés tiszt. „Én villára vettem, és ilyen idegesítően apró nüánszokat kezdtem beleírni, hogy megérkeztem az állomásra, aki ott várt, köszönt, >>szervusz, István, hogy vagy? Jól vagyok<<. Gondoltam: ha neki részletek kellenek, olvasson. De ennyi volt ott. Azután a kommunista időkben a lelkészi szolgálatom rendjén is megkímélt a sors” – számolt be a püspök.

Kifejtette, az unitárius egyház „élen járt az átvilágítás terén”, és többek között ő maga volt az egyik erőteljes mozgatórugója ennek. A kutatások egyik eredménye Pál János történész Ellenállás, alkalmazkodás, kiszolgálás című munkája. Az iratok feltárása mostanában kissé lelassult, de folytatódik, mondta el a püspök. Hozzátette, őt magát is részben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) nyilatkozata védte meg, amikor névazonosság miatt meggyanúsította egy újságíró, akivel korábban barátok voltak. Az iratok vizsgálatakor kiderült, nem róla volt szó benne.

Mi az igazi szabadság?

Visszatérve a teológiai évekre, oda felvételizni számára a szabadságkeresés része is volt, lázadás az elnyomás ellen, de épp ez a szabadságkép változott meg benne gyökeresen az idők során.

 „Akkoriban ezektől a megkötöttségektől való szabadulásról szólt a szabadságeszményem elsősorban: kitörni ebből a rendszerből, akár Nyugat felé, amire a szabadság eldorádójaként tekintett mindenki ebből a keleti blokkból. Azóta tudjuk, nem az, sőt! Miután változott a rendszer, kiderült, az igazi szabadság nem a béklyókból való szabadulás, egyrészt azért, mert ha nincs meg a belső lelki szabadság, a béklyók megszűnte után, újból más rabságba esik az ember. Másrészt azt érzem, – és ezt szeretném üzenetként az egész szolgálatommal megfogalmazni –, hogy a szabadság igazából a kötődéseink által teljesedik ki. Ez az egyik legszebb paradoxon, hogy csak akkor vagyunk szabadok, ha kötődünk” – vallja Kovács István püspök. Hasonlatként az ördögszekeret hozta fel, ami „gyökértelen növény, szabad, de mégsem szabad, mert nincs gyökere, viszi a szél. Egy fa is akkor szabad, ha belegyökerezik valahol a realitásba, és lombozata nyitott az egyetemes felé. Kell az a fix pont, ahonnan a világot kimozdítjuk. Szabadok is akkor tudunk lenni, ha kötődünk” – magyarázta a püspök. Hozzátette, „a hit kötődés, a szeretet is kötődés. Az igazán szabad ember kötődik Istenhez, szeretteihez, gyökereihez, kultúrájához, népéhez, és éppen ezek a kötődések teremtik meg a szabadság közegét.”

Saját harca is tanulság számára a szabadságról és a gondviselésről. „Az én szabadságharcom azért volt szerencsés, mert amikor kitagadtak, nem kellett elmenjek a családtól. Valószínűleg nem tudtam volna jól megélni az életemet ilyen elszakadásban a szüleimtől. Az elvágyódásom pedig, ami arról szólt, hogy majd elmegyek Nyugatra, úgy alakult, hogy amikor lehetőség adódott ezen komolyan elgondolkodni, rögtön megfogalmazódott bennem, hogy nekem itt kell dolgoznom, itt akarom megváltoztatni ezt a világot. Így tanított az életemben ez a nehéz időszak is, és az utána következő is. Arra tanított leginkább, hogy a Jóisten mennyire tudja, hogy merre vezérelje az életünket” – fogalmazta meg a tanulságait Kovács István unitárius püspök.