Puskás Bálint: nincs szükség küszöbre a hivatali visszaélés bűncselekménnyé nyilvánításához

A kormánypártok úgy akarják módosítani a büntető törvénykönyvet, hogy küszöbhöz kötnék a hivatali visszaélés tényállását, vagyis csak bizonyos összeghatárt meghaladó károkozás esetén beszélhetnénk bűncselekményről. Puskás Bálint volt szenátorral és egykori alkotmánybíróval beszélgettünk a kérdésről és az alkotmánybírók pártközpont általi „inspirálásáról”.

Volt alkotmánybíróként, aki részt vett az ügyben sokat hivatkozott 2016. évi 405. számú alkotmánybírósági döntés elfogadásában, hogyan látja, szükség van küszöbre?

Korábban is elmondtam, most is fenntartom - mert számomra ez elvi kérdés is -, hogy egy olyan bűncselekménynél, amely károkozással járhat, vagy anyagi vonzata van, összeghatárt megállapítani nem szükséges. A bűncselekmény létezik, csak a büntetést kell majd annak függvényében megállapítani, hogy a vádlott mekkora kárt okozott. Valóban vannak olyan törvénysértések, amelyeknek a büntetése küszöbhöz kötött - ilyen például a megengedett sebesség túllépése -, viszont a büntető törvénykönyvben az anyagi vonzattal rendelkező bűncselekmények nincsenek összeghatárhoz kötve. Például teljesen mindegy, hogy valaki öt lejt lop, vagy ötezret, az mindenképpen lopás. A büntetés kirovásakor, persze, figyelembe veszik, hogy mennyit lopott az illető. A korrupciós bűncselekmények szintén anyagi vonzattal rendelkeznek, de egyiknél sincs küszöb. Miért kellene pont a hivatali visszaélésnél küszöböt megállapítani?

Nem is olyan régen még Tudorel Toader igazságügyi miniszter, az ön volt alkotmánybírósági kollégája is úgy tartotta, hogy nincs szükség küszöbre, majd megváltoztatta a véleményét.

Kilenc évig együtt dolgoztam Toader úrral, az egyik legjobb büntetőjogásznak tartom. Amikor javasolták a miniszteri posztra, mondtam neki, hogy "vigyázz, mert politikusként nem mindig képviselheted a saját álláspontodat". Nos, úgy néz ki, ez történt: bár Tudorel Toader kitűnő jogász, és egy normális ember, ő sem tudja tartani magát az elveihez, ha a politikában akar maradni.

Mi a helyzet az alkotmánybírósággal, amely júniusban gyakorlatilag felülírta egy évvel korábbi döntését, és kimondta, hogy mégis szükség van küszöbre a hivatali visszaélés tényállásában?

Nem igazán értem, hogy hozhattak ilyen döntést. Tavaly még teljesen más volt a hangulat e tekintetben.

Egészen konkrétan a következőt állapítja meg az alkotmánybíróság június 6-i, 392-es határozata: "A bíróság megállapítja, hogy már 2016. július 8-án, az alkotmánybíróság 2016. június 15-i, 405-ös számú határozatának kihirdetése nyomán fennállt az elsődleges vagy a delegált törvényhozó szerv kötelezettsége, hogy szabályozza a hivatali visszaélésből származó kár súlyosságát és értékét”. Erre hivatkoznak azok, akik szerint a parlamentnek be kell iktatnia a törvénybe a küszöböt, amelyet a Grindeanu-kormány a tömegtüntetések nyomására februárban eltörölt.

Ott voltam a tárgyaláson, majd a 405-ös határozat megszövegezésénél, nagyon pontosan visszaemlékszem. Az alkotmánybíróság a parlamentre bízta, hogy ebben a kérdésben döntsön, tehát hogyan fogalmazza meg a bűncselekményt, szab-e küszöböt vagy sem. Azt állapítottuk meg, hogy túl általános a tényállás megfogalmazása, és ez visszaélésekre adhat lehetőséget. A 13-as sürgősségi rendelettel megpróbálták újrafogalmazni a problémás cikkelyt, de túllőttek a célon, illetve azon, amit az alkotmánybíróság elképzelése szerint változtatni kell.

Hogy pontosabban értsük, miről van szó, fel tudná idézni röviden, hogy milyen beszélgetések zajlottak a 2016-os döntést megelőző tárgyaláson? Felmerültek-e egyáltalán érvek a küszöb mellett?

Úgy, hogy szükség van küszöbre, fel sem merült. Az alkotmánybíróság arról tárgyalt, hogy mivel a 297. cikkely megfogalmazása túl általános, újra kell fogalmazni, hogy ne lehessen így vagy úgy értelmezni. A probléma egyébként azért merült fel, mert e terén történt a legtöbb visszaélés a bűnüldöző szervek részéről. Viszont ami a küszöböt illeti, visszatérnék a lopásos példához. Ha valaki egy kenyeret vagy egy autót lop, az ugyanúgy bűncselekmény, csak a büntetés súlyossága más. Persze, e terén is történnek visszaélések - például előfordult, hogy három év börtönt róttak ki egy nőre pár szál virág eltulajdonításáért -, de ezek nem annyira gyakoriak. Ha nem működik normálisan az igazságszolgáltatás - és ki merem mondani, hogy nem működik -, akkor vissza lehet élni az ilyen helyzetekkel, amennyiben a törvény nem fogalmaz eléggé egyértelműen.

Ha már szóba került az igazságszolgáltatás működése, tartsuk egy zárójelet: miért van az, hogy - az ön példájával maradva - egy bíró három évet szab ki viráglopásért?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, jóformán lehetetlen, hiszen minden bíró a saját lelkiismerete szerint dönt a büntetésekről, természetesen a törvény adta határok között.

De hát ez másutt is így van, mégsem hallunk hasonló esetekről, mondjuk Angliából.

Egy másik példával tudnék válaszolni erre a kérdésre. Egy alkalommal az alkotmánybíróság elé került dosszié kapcsán megkérdeztük a bíróságot, hogy mi indokolta a döntést, amit az ügyben hozott. A pontosság kedvéért a válaszát románul idézem: "așa au vrut puterile mele". Sajnos ez a román igazságszolgáltatás rákfenéje. Ha ilyen választ kapott az alkotmánybíróság, akkor el lehet képzelni, hogy mi folyik ezeken a bíróságokon.

Térjünk akkor vissza a hivatali visszaéléshez. Hogyan kell értelmezni a fentebb már idézett kitételt, hogy a parlament "köteles" szabályozni a hivatali visszaélésből származó kár súlyosságát és értékét?

Az alkotmánybíróság nem alapíthat meg kötelezettségeket a törvényhozás számára. Ön az 53. paragrafusból idézett, viszont három bekezdéssel lejjebb az alkotmánybíróság egyértelműen ki is mondja, hogy nincs hatásköre utasításokat adni a parlamentnek. Legfeljebb javasolhat.

Csakhogy ezzel az alkotmánybíróság ellentmondásba keveredik.

Így van. A beszélgetésünkre készülve szóról szóra, betűről betűre átrágtam magam ezeken a paragrafusokon, és nem értem, mi történik. Az 56. bekezdés azzal kezdődik, amit fentebb is említettem, vagyis az alkotmánybíróság nem utasíthatja a parlamentet, majd úgy tűnik, mintha mégis kötelezné a küszöb elfogadására. Enyhén szólva csodálkozom az Alkotmánybíróság megfogalmazásán.

Mi lehet az oka ennek? Nem lehet az, hogy ahogyan Tudorel Toader véleményét is megváltozott a politika, az alkotmánybíróság is politizál?

Nyugodtan ki lehet mondani, hogy de, lehet. Erre egyébként utalok a nyár elején megjelent könyvemben, Az alkotmánybíró hétköznapjaiban. Sokszor érződik a politikai befolyás az alkotmánybíróság döntéseiben, különösen akkor, amikor a döntés közvetlen hatással van a politikumra.

Ebben az esetben pedig nagyon könnyen azonosítható a politikumra gyakorolt hatás.

Így van, azért is mondtam, hogy ilyen esetben előkerülnek a politikai szimpátiák.

Csupán a politikai szimpátiák befolyásolják az alkotmánybíróság döntéseit, vagy pedig érezhető, hogy egyes alkotmánybírókat a pártközpontból irányítanak?

Amikor „politikai szimpátiát” mondtam, próbáltam nagyon diplomatikusan fogalmazni. Sajnos voltak esetek, amikor érezhetően „pártközponti” közbelépés befolyásolta az alkotmánybírói döntést, amikor annak politikai tétje volt. Ezt azért merem határozottan kijelenteni, mert többször előfordult, hogy a vélemények és érvek elhangzása után, amikor a szavazás kimenetele egyértelműnek tűnt, az elnök elnapolta a döntést – amihez joga volt -, és két hét múlva, amikor döntésre került a sor, akadtak bírók, akik a korábbi érvelésükkel szöges ellentétben szavaztak.

Kapcsolódók

Kimaradt?