Képzeletbeli interjú Hencz Hildával legutóbb megjelent könyve kapcsán

Hencz Hildától interjút kértem. De annyira lehangolt és bánatos, hogy munkájáról nem akar többet beszélni, mert úgy érzi, semmire sem becsülik. Teljesen lebénult attól, ahogyan fogadták, s ahogyan vele szemben viselkednek többségiek és kisebbségiek – e tekintetben nincs különbség köztük. Ekkor határoztam el, hogy mégiscsak szóra bírom, ha másképp nem lehet, akkor a legutóbbi könyvéből választott idézetek révén. Mert talpra kell állítanunk a Szerzőt – még sokat tehet értünk, bukaresti és nem bukaresti magyarokért, de a románokért is. Így jött létre ez az interjú.

Kedves Hencz Hilda, nem túl erős kifejezés a persona non grata, ami magyarul nem kívánatos személyt jelent? Hogyan jutott oda, hogy ilyennek érezze magát?

Én abban az illúzióban ringattam magam, hogy elég, ha becsületes vagyok és szenvedélyesen kívánom, hogy megleljem az igazságot, még akkor is, ha kényelmetlen az. Azután pedig teljesen szabad vagyok bemutatni kutatásaim eredményét.

Nagyon helyes. Minden történésznek ebből kellene kiindulnia. Persze a legtöbben meséket keresnek arról, hogy már a múltban is mi voltunk a legcsodálatosabbak, a legvendégszeretőbbek, a legmindentudók satöbbi-satöbbi. Mások pedig barbár jövevények, mai divatos kifejezéssel: migránsok.

A könyvem megjelenése előtt néhány nappal felhívott Sever Miu (Olahus), az Adevărul blogjának, a MaghiaRomaniának egyik szerkesztője. Néha cikket írt a román—magyar kapcsolatokról, miként láthattam. Meghívott, hogy vegyek részt a Kulturális sokféleség napján, a Fővárosi Könyvtár évente megtartott rendezvényén. /113…/ Én kihasználtam az alkalmat, hogy a könyveimről beszéljek, magammal vittem mind a négyet a Fővárosi Könyvtár rendezvényére; két nappal azelőtt jelent meg a legutóbbi. Bevezetőként röviden ismertettem a könyveim. Sever Miu meghívottjaként a jelenlévők között ott volt a Magyar Kulturális Intézet igazgatója; távozott kb. egy negyedóra múlva. A vitát figyelemmel kísérte egy szemüveges polgár, az első sorban ült, szorgalmasan jegyzetelt. Sever Miu habozás nélkül neki szegezte a kérdést: a SRI-től jött-e? Az illető pedig igennel válaszolt, és bemutatkozott. Annyira meglepett ez, hogy meg sem jegyeztem a nevét. Elvileg ismert dolog, hogy a magyarok minden összejövetelét megfigyelik, az istentisztelettől az aggmenházi klubtalálkozóig. Ha ismered a közösség tagjait és gyakran részt veszel a rendezvényein, rájöhetsz, hogy ki tölt be ilyen megfigyelő missziót, de nem hiszem, hogy megtörtént volna valaha, hogy egy ilyen ügynök felfedte volna kilétét. Ami szemem láttára történt, fölülmúlt minden elképzelést. /…/ A következő évben felfüggesztették a kulturális sokszínűségnek szentelt rendezvényeket. /…/ 2015-től pedig az akciót belefoglalták a Bukaresti Napokba és a különféle etnikai közösségek által bemutatott néptánc előadássá redukálták.

Ez érthető. Porhintésnek elég egy kis néptánc, s máris itt a paradicsom, a nemzeti kisebbségek mennyországa!

Mivel a könyvemből rendelkezésre állt még elég példány, elhatároztam: ellátogatok Bukarestben néhány felsőoktatási intézménybe, hogy az illető tudomány történetére szakosodott tanárok figyelmét felhívjam a területükön úttörő magyarokra. Az orvosiról, az állatorvosiról, az építészetiről volt szó, de a képzőművészetiről és a fotóművészetiről is. Első utam az Állatorvosi Karra vezetett, Bukarest ugyanis a XIX. században a fogatok és a lovasszekerek városa volt. Nem tudom elfelejteni azt a megdöbbenést, sőt fájdalmat, ahogyan a tekintélyes egyetemi tanár, Dumitru Curcă, a korbonctanász, de ugyanakkor állatorvos-történész szakértő is fogadta, mikor bizonyítékokat mutattam neki arról, hogy Lukács Farkas, a román állatorvosi iskola megteremtője magyar származású; ő, aki öregkorában remegő kézzel tette le az újanon létesített intézmény alapkövét. A román orvosok nagyra becsülték, nem tudván, hogy magyar, mert a leleményes egyetemi tanár tolla látványosan átváltoztatta a nevét Vasile Lucaci-csá. A korabeli román évkönyvekben pedig leginkább Wolfgang Lucaci néven szerepelt, keresztneve a Farkas német megfelelőjét használva. Lukács Farkas (1806—1890) Oláhország állatorvosainak őse, vagyis Havasalföld „első állatorvosa” volt, később az Országos Mezőgazdasági Főiskolán tanított Pantelimonban. Az első volt, aki állatorvosi kurzust tartott Oláhországban.

Oláhország, ugye, Valahia – tehát Havasalföld és Olténia együttes megnevezése. Ezt használja az ön Magyar Bukarest című könyvének a fordítója is…

Tájékoztattam Dumitru Curcă urat arról a tényről, hogy akkoriban ugyancsak magyar volt még néhány más állatorvos is Bukarestben, miként Hubossy János (Ioan Huboți), aki (1842-ben)megírta az első állatorvosi könyvet román nyelven, vagy Vásárhelyi Károly /.../ Feltehetőleg vendéglátóm, a bukovinai származású ultranacionalista professzor első osztönszerű cselekedete az volt, hogy érdeklődött Bécsben meg Budapesten. /.../ Biztos, hogy nem árulja el senkinek, mit tudott meg mind az én könyvemből, mindpedig a megkérdezettektől, mert a válaszadók sem voltak képesek bizonyítani egyebet, mint az említett orvosok magyar származását.

Jó, hogy szóba kerültek az egykori Bukarestben élő és alkotó tudósok és művészek is, mert a nagy-román vendéglátók csak szolgálólányokról tudnak meg örömlányokról...

A népszámlálások sem pedig a hivatalos statisztikák nem igazolták azt, hogy a magyarok túlnyomó része szolgáló volt meg prostituált. Bukarest város 1898/99. évi statisztikája 38.66o osztrák-magyar alattvalót jegyzett, akik közül 12.477 szolgáló volt, többségében nő, de 23 prostituált is. Tény az, hogy a munkát kereső magyar nők, akik főként a Székelyföldről jöttek, olyan vidékek egyikéről, amelyek a múltban a legszegényebbek voltak, s mindmáig azok maradtak, a leánykereskedők prédájává váltak. Az oláhországi élvhajhászás jól ismert volt már a fanarióták idején; a külföldiek a XIX. század első felétől kezdve feljegyezték útinaplójukban. A prostitúció művelése engedélyezve volt 12 éves kortól, és a prostituáltak az utcán, a kocsmában, a vendéglőben vagy a szállodában kínálták szolgáltatásaikat; de az élvhajhászat kiterjedt az egész társadalomra, nem csupán a szegényeket érintette. Viktória királynőnek, Nagy-Britannia uralkodójának is a fülébe jutott a román társadalom borzalmas erkölcstelensége, és aggódott amiatt, hogy unokája, Mária frigyre lépett Romániai Ferdinánd herceggel. Később még Constantin Beldie is írt Emlékirataiban a bukaresti élvhajhászatról, s ugyanott 1927-ben etnikumok szerinti statisztikát nyújtott a prostituáltakról: 12.431-en űzték ezt a mesterséget, közülük 9.610 román volt, 1.404 magyar stb. A második világháború küszöbén Nagy Sándor tiszteletes úr mintegy 1.000-re becsülte a szexuálisan kihasznált magyar szolgálónők számát, csakhogy a becslések nem mindig megbízhatóak.Bár közel 2oo évvel ezelőtt egyre több magyar kezdett jönni Bukarestbe munkát keresni, főleg mesteremberek és szolgálók, de a jövevények között ott találhatók az elit tagjai is: orvosok, állatorvosok, gyógyszerészek, mérnökök, műépítészek, üzletemberek, sőt művészek is, különösképpen abban az időszakban, amikor Oláhországban nem voltak szakiskolák, sem pedig főiskolák, ahol hazai szakembereket képezhettek volna, de még szakképzett munkaerő sem volt.

Erről gyakran hallgat a krónika…

Csíkszeredában egy magyar nyelvű folyóirat /a Székelyföld/ 2014 októberében cikket közölt Maria Danciunak (Dancs Máriának), Nicolae Grigorescu (1838—1907) festő élettársának magyar származásáról. A Grigorescu családfájának csomakőrösi ágáról szóló cikket dr. Nagy Lajos jegyzi. Csomakőrös Kovászna megyei helység Kőrösi Csoma Sándor, a tibetológiaatyja révén vált híressé. Miként Arghezi, Grigorescu is ugyanolyan „példás diszkrécióval” kezelte az életében szerepet betöltő magyar nőt; én inkább gyávaságnak nevezném ezt.

Nem túl szigorú Ön?

 A festő nem törvényesítette kapcsolatát a nála 27 évvel fiatalabb Dancs Máriával, aki modellként szolgált számos festményéhez és1886-ban megajándékozta őt egy fiúval, Gheorghéval. De a festő, halála előtt egy évvel, testamentumot készített kettejük javára. Grigorescu fiának, aki feleségül vette Alexandru Vlahuță író lányát, négy gyermeke volt, közülük három Franciaországba emigrált. S lehet, hogy sohasem hallottunk volna a magyar nőről Grigorescu családjában, ha 1977-ben a festő unokái közül kettő:Dinu és Ruxandra Grigorescu (férjhezmenetele után Theodorescu) nem jött volna Franciaországból Csomakőrösre felkutatni nagyanyjuk adatait az egyházi irattárban. Megtalálták az adatokat.

A könyv utolsóelőtti fejezetében számbaveszi a2o15-ben és 2o16-ban elhuny bukaresti magyar személyiségeket. Volt, akit mi, bukaresti magyarok csakakkor, halála alkalmával fedeztünk fel. Ez is hátborzongató.

Sorra elhunyt néhány magyar személyiség, tekintélyes életkort értek meg, 193o táján születtek; de fiatalabbak is voltak közöttük, akik a kommunista időszakban kerültek előtérbe. Csak akkor tudtam meg, amikor meghalt, hogy ki volt Vasas Ferenc (1942-ben született Sepsiszentgyörgyön).Az 1989 utáni román újságírás igazi mentora, az első román újságíró tankönyv társszerzője. Az Agerpresnél (a Román Sajtóügynökségnél) dolgozott több évtizeden át, 1998-tól társult tanár lett a Bukaresti Egyetem Újságírás és Kommunikációs Tudományok Karán, ugyanakkor előadásokat tartott a Független Újságíró Központban, az Intact Media Academy-n, sőt Szebenben és Brassóban is. Noha magyar volt, őt nem szidalmazták, csak dicsérő szavakkal illették; halálának hírét először éppen egy magát magyarellenesnek valló tévéadó közölte. A legjobban szeretett és értékelt újságírás-professzorok egyike volt, aki arra tanította a román diákokat, hogy írásaikban helyesen fejezzék ki magukat románul, miként az a Facebookon elhelyezett kommentárban is olvasható: „Ki kellett múlnia szegény Vasas Ferinek ahhoz, hogy láthassak én is egy halottat, akit nem ócsárolnak a Facebookon… Nyugodj békében, jóember! Amíg én is utánad megyek, és akkor iszunk egy fröccsöt, a grammatikát pedig, az tutti, hogy addig törvényen kívül helyezik.” Egy másik kommentátor pedig ironikusan megjegyezte: „Egy magyarnak kellett jönnie, hogy megtanítson benneteket helyesen beszélni románul, az anyanyelveteken”.

A Persona non grata fejezetcímei eléggé lehangolóak. Az egyik például így hangzik: „Útban a Golgotára. Hogyan sikerült megjelentetnem a Magyar Bukarestet…”Egy másik pedig így: „Nagy átverés”. Bár Ön szorgalmasan dolgozott, mások jóvoltából mégis„Csigaléptekkel” haladt, nehezen boldogult. Vajon miért?

„Töviskoszorú” volt a jutalmam, nekem is, akárcsak Koós tiszteletesnek; amikor sikerült közzé tennem munkáimat,nem rúgtak ki az állásomból, egész egyszerűen azért, mert már nyugdíjas voltam. De megbüntettek az arcátlanságomért, mert a diaszpórában élő magyarok emlékét ki kell törölni, nem szabad, hogy megismerjék ők sem a történelmüket, sem az értékeiket, sem pedig azt, hogy mennyire voltak ortodoxok vagy nem ortodoxok a módszerek, amelyekkel asszimilálták őket. És legfőképpen azért bűntettek, mert arra merészkedtem, hogy másképpen gondokozzam, hogy ellentmondjak az eredeti, egyedül igaznak tartott történetírásnak. Aztán pedig lèse majesté / felségsértés/ bűntényét követtem el egyes mai magyar politikusok ellen, akik kiváltságok után loholnak, melyekről azt hiszik, hogy törvényesen megilletik őket.