A legalább 200 éves múltra visszatekintő feketetói vásár a Sebes-Körös partján nyújtózik el, nem messze a Királyhágótól. Az idők során cserélt már itt gazdát bárány, borjú, vetőgép és traktor, népviselet, rámás csizma, antik bútor és hamisított festmény. Ha nincs vásár, akkor az egyszeri utazó valószínűleg egy perc alatt áthajt a kis, álmos hangulatú falucskán, és nem is sejti, hogy minden évben tavasszal és ősszel vásárosok tízezrei fordulnak meg itt. Ezen a hétvégén éppen ismét zajlik a feketetói sokadalom, és hegyekben áll a gazdára váró portéka. Mi nem vártuk meg a csúcsforgalmat, és már a hét közepén kilátogattunk.

Egy kis visszapillantó

Körösfeketetó  a 19. század elején kapott vásártartási jogot, és rövidesen a régió minden iparosa és kézművese megfordult az itt megrendezett vásárokon. A csizmadiák, szabók leginkább Margittáról, Kolozsvárról, Bánffyhunyadról, Nagyváradról, Zilahról, Nagykárolyból jöttek. De a szabók, bocskor- és tüszőkészítők, a szűcsök java része a környező falvakból került ki. A révi fazekasok rendszeresen jártak Feketetóra, de előfordultak távolabbi mesterek is Zilahról, sőt Nagybányáról is. A feketetói vásárokon sok házivásznat, zsákokat, és kenderponyvát árusítottak. De nagy keletje volt a gyapjúfonalaknak és gyapjúszőtteseknek - csergéknek, pokrócoknak - és a durva posztóknak és posztókészítményeknek is.

A fémműveket is legtöbbször paraszti mesterek árusították: pergők, csengők, kolompok, láncok, elmés zárak, lakatok; a cigány kovácsok szegeiről, kapcsairól és fúróiról nem is beszélve. A feketetói vásárok kezdetben oláh, azaz román vásárok voltak, és csak a századfordulóra váltak a szomszédságból itt vásározó magyarok révén vegyes, román-magyar vásárokká. A művészettörténészek szerint a híres Barabás Miklós festményt, a Vásárra induló oláh család címet viselő vásznat, egy feketetói jelenet ihlette.

Milyen ma?

Ma már nem lóháton érkezünk a vásárba, se nem ekhós szekéren, mint hajdanán.  Amint beérünk a településre, láthatjuk, hogy az úton kint állnak a helyi nénikék, maszatos gyerekek, szvetteres bácsik és táblákkal, botokkal vagy kézjelekkel terelik be az autósokat a kiürített udvarokra, kertekbe, ahol a szénaboglyák között példás rendben sorakoznak a korábban érkezett vásárlók autói. A jó hír a visszajáró vendégeknek az, hogy a feketetói házigazdák nem hallottak az inflációról, már évek óta ugyanannyit kérnek a napi parkolásért:  „ten/tíz/zehn/zece lej” – mondják szótagolva, mert sosem lehet tudni, hogy a vendég éppen honnan érkezett.

Az autót hátrahagyva, az autóúton és a vonatsínen természetesen mindenféle forgalomkorlátozás nélkül átkelve, már csak a hömpölygő tömeget kell követni. Sátrak, a lehető legkülönbözőbb standok és furgonok között vezet az út a Köröst átívelő híd felé, ahol vagy hivatalos, vagy félhivatalos személyek árusítják a belépőjegyet, amelynek úgyszintén évekkel ezelőtti ára van: 1 lejért lehet belépni a vásár területére.

A Sebes-Körös partján elterülő vásári sokadalom ma már inkább csak bazár, turistafogó, mert elfogytak az eredeti régi tárgyak, s időnként több az eladó, mint a vevő.  Az idősebb korosztály szerint, aki fénykorában kezdte el látogatni a vásárt, tizenöt-húsz éve még feledhetetlen élményt nyújtott: a sátorban hajnalig tartó bokaverős-csűrdöngölős táncversenyek voltak, szolid pálinkázással, néprajzkutatók, táncosok és énekesek mulattak a kézművesek és népi iparosok mellett. Ma már inkább giccsparádé és ócskaságok halmaza lett, kincsvadászat és alkudozás  kétes értékű dolgokra, a szép szőttesekre, tányérokra, népviseletekre pedig egyre kevesebb vevő akad.  Persze, így is élményt jelent végigjárni, csak épp másfajta élményt, mint annak idején, amikor Kallós Zoltánékkal lehett találkozni a forgatagban.

A kínálat

A kereslet alakítja a kínálatot, szokták mondani, tehát az, hogy az elmúlt években nagymértékben megváltozott a vásárnak a kínálata, és a hagyományos portékákat már szinte teljesen kiszorították a használt cipő és ruha kereskedők sok kilométere nyúló asztalaikkal, nem az eladók hibája, hanem a vevőké. A piac vonzerejéből azonban mit sem veszített, az idősek, bár dohognak, hogy nem a régi, most is kijönnek, és úgy tűnik, hogy a fiatal generációk sem zárkóznak el ettől a valóban zsibvásári hangulattól.

A minden év októberének második hetében megrendezett őszi vásár a tavasz végi, nyár eleji piachoz képest jóval népesebb sokadalom:  az utóbbi években egy hétig tart a népünnepélynek is beillő kirakódás. Kelet-Közép-Európa egyik legnagyobb, csaknem tíz hektáron megtartott vásárán naponta ezrek keresik fel az árusokat, akik régiséget, kézműves-terméket már kevésbé, de használt ruhát, háztartási cikket annál többet kínálnak. A sokadalomban mindenféle népek megfordulnak.  Itt találkozik a szilágysági, a bihari, a mócvidéki és a kalotaszegi nép, de tömegével érkeznek a turisták is  nemcsak Magyarországról, hiszen rengeteg  német, holland sőt francia szót is hallani . Ha van multikultúra, ez bizonyosan az: románul, magyarul, cigányul, szerbül, olaszul (és még sorolhatnám) egyaránt beszél a sokféle társadalmi rétegből, különböző nációkból kikerülő árus- és vevőhad.

Azonban nemcsak a nyelvek állnak össze egy bábeli zűrzavarrá, hanem a tárgyak is: a valóban értékes darabok, a törött népi cserépedények és a kopott viseletek között használt mosógépszíj, fluoreszkáló rózsafüzér hever a portékák között. Ami pedig mindezt összebékíti az a sokféle muzsika, amelyet hol cigányok húznak, hol a hangszereket árusító vásárosok szólaltatnak meg, hol pedig a kiszuperált rádiókból és kétes minőségű zenegépekből, vagy éppen a ringlispílhez csábító hangszórókból harsog.

Amikor az utazó megérkezik a hatalmas vásári forgatagba,  a hangzavar után a szagok tűnnek fel. A rostélyon sülő húsok illata, a jellegzetes miccs-szag, a füstölt csülkös töltött káposzták és juhtúrós puliszka  által generált párafelhők a kürtős kalács, a lángosok és palacsinták illatával vegyülnek. Ezt fejeli meg a nehéz parasztviseletek ódon szaga, az olcsó szilvapálinka bűze vagy a padlásról, pincékből előkerült régiségek doha. Szag ide vagy oda, nem vásár a vásár evés-ivás nélkül. A sörös, kolbászos pultok körül mindenki megfordul.

Tele hassal már nyugodtan el lehet indulni, és közülnézni a rongyos vásárnak csúfolt sokadalomban, ahol rögtön feltűnik a cigányok nagy száma: a használt cikkek nyolcvan-kilencven százalékát már ők árulják. Több tízezer, sőt talán százezer pár cipőt kínálnak eladásra, a használt ruha hegyek pedig egyenesen elképesztőek, ember a talpán, akit nem riaszt vissza az ijesztő mennyiség. Aki nem a ruhatára felújtása miatt látogatott ki a vásárba, hanem abban reménykedik, hogy a régiségkereskedők sátrainál sikerül kis pénzért  valami szépet vásárolnia, annak sincs könnyű dolga, mert a kincsek és kacatok egy kupacba hordva, ugyanazon az asztalon hevernek. Sokat kell válogatni, keresgélni, amíg a bóvli közül előbukkan egy-egy mívesebb tárgy.

Áll az alku

A vásár legizgalmasabb élménye természetesen maga az üzletkötés. A legfontosabb fegyver itt a türelem, mert a portéka dicséretének és a minőség bizonyításának se vége, se hossza. A vevő pedig az ellenérvek felsorakoztatása után megpróbál távozni, ha nem akar több száz euróért megvenni egy „garantált eredetű” nagybányai festményt, vagy egy rokokokó hálószoba-bútrot. Miután ötször-hatszor is elindul, az árus minduntalan visszarángatja, hogy azután kölcsönösen szörnyülködjenek egymás legújabb árajánlatán. Végül nagy tenyércsapkodások közepette megtörténik az adásvétel.

Az árusok alkudozási technikája egyszerűen lehengerlő, és nem kevésbé jó az emberismeretük. „Nem bánja meg az úr, ha megveszi ezt a tulipántos ládát, a hollandok is ezt veszik! Látom, hogy tetszik magának ! Pár év múlva a tízszeresét fogja érni, nekem elhiheti” - bizonygatják hevesen. A szöveg generációról generációra hagyományozódik: „Na, mennyit ad érte? Mondjon egy összeget” - ismételgeti a kereskedő az üzletelés ősi dramaturgiáját követve. Az elhamarkodott döntésnek pedig könnyen böjtje lehet, hiszen néhány méterrel odébb akár félannyiért is kínálhatnak ugyanolyan portékát.

Aki viszont „két pénzzel érkezik, és háromért akar vásárolni”, annak igencsak jól kell ismernie az alkudozás fortélyait. Vannak ilyen vásárlók is, akik eleve azzal a kérdéssel kezdik, hogy „Na, mennyit enged a feléből?” Az alkudozás eleganciáját azonban meghálálja a kereskedő, mert nincs olyan adásvétel, hogy valamennyit ne lehessen lefaragni az árból. Távozáskor mindenki elégedett. A kuncsaft azt hiszi, hogy áron alul beszerezte a kerti törpét, sakálpreparátumot, német nyelvű kedvenc videojátékát, az antikolt fésülködőtükröt vagy éppen egy kitömött, repülni készülő fácánkakast. Az árus pedig a bevételt számolja, és reméli, hogy a következő nap is ugyanilyen jó lesz.

Másnap kezdődik minden elölről, pirul a faszén fölött a kürtőskalács, habzik a sör, és csöpög a sült tarjából a zsír, a bőség zavarától megszédült közönség pedig rója tovább köreit a „sétányokon”, miközben a sátrak árnyékából ki-kiszólnak az eladók, hogy – Térjen be nagysága, mert itt találja a legolcsóbb és a legjobb minőségű árut! A vásárnak magával ragadó hangulatát éppen az árusok biztosítják, hisz nincs olyan kirakatrendező vagy dekorációs szakember, sőt posztmodern installációkra szakosodott művész sem, aki olyan eklektikus, közönségcsalogató díszletet tudna összehozni, mint amilyennel lépten-nyomon találkozni lehet Feketetón.