Milyen tervek születtek Románia nyugati határainak kijelölésére a párizsi békekonferencián? Hogyan vélekedtek erről a különböző hatalmak, hogyan érvelt Románia, hogyan Magyarország? Romsics Ignác magyarországi történész kedden a Korunk szervezésében, az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében adott választ ezekre a kérdésekre.

Romsics az antant és a központi hatalmak egymásnak feszülésétől jutott el a határok módosításának kérdéséig. Mint emlékeztetett: a romániai politikai eliten belül dilemma volt, hogy a Román Fejedelemség hogyan is jár jobban: a Moldvában iskolázottak inkább a hármas szövetséget, a Párizsban iskolázott politikusok az antantot választották volna. Egyre inkább a francia-orientációjú politika került előtérbe, 1916-ban ezért történt meg, hogy az antalt oldalán léptek háborúba – azt is figyelembe véve, hogy kinek van nagyobb esélye a győzelemre – magyarázta a történész.

A szerződést augusztus 17-én írták alá, a hónap végén a román hadsereg betört Erdélybe. A terv az volt, hogy egészen Budapestig jussanak el, jelentős hozzájárulást adva az antant hadi sikeréhez. Ez azonban nem sikerült nekik, hiszen nem voltak eléggé felkészülve, a vártnál így lassabban haladtak.

Amikor az osztrák-magyar, de különösen a német haderő megerősödött, kiszorították Erdélyből a román hadsereget és eljutottak Bukarestig, 1918 májusában pedig a békeszerződés által Dobrudzsát Bulgáriának juttatták – folytatta a történész. A parlament elfogadta a békét, de a király nem írta azt alá. Ekkorra döntően megváltozott a helyzet az amerikai hadosztályok megérkezésével, augusztus után összeomlott a német hadsereg. Először Bulgária kapitulált, de a Monarchia és Németország is fegyverszünetet kért Wilson elnöktől. IV. Károly Ausztria föderalizálását jelentette be, nem sokkal később Tisza István bejelentette: „ezt a háborút elvesztettük” – vázolta fel Romsics Ignác.

Bejelentett területi igények

Október 24-én alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács Budapesten, Károlyi Mihály vezetésével, november 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács, bejelentve területi igényeit. Az akkor igényelt határvonal nagyjából azonos volt az 1916-ban nekik ígértekkel – emelte ki a történész. Ezekkel szembesülve a Károlyi-kormány defenzív álláspontot foglalt el, így november 13-án olyan demarkációs vonalban állapodtak meg, amely következtében délen szerb haderő nyomult előre, keleten, Erdélyben pedig a román hadsereg. Ezt követően vonult be a román hadsereg Kolozsvárra, nem tartva be az új demarkációs vonalat sem – emlékeztetett Romsics.

Miközben mindez zajlott, 1919 januárjában Párizsban megkezdődött a békekonferencia. A konferencia Legfelső Tanácsát a franciák, britek, amerikaiak, olaszok és japánok adták, a határokat a területi bizottság dolgozta ki, átterjesztve a javaslatokat a külügyminiszterek tanácsának. A legnagyobb befolyással Stephen Pichon francia és Robert Lasling amerikai külügyminiszter bírt – vázolta fel a történész, részletezve azt is: a területi bizottságban André Tardieu francia és Giacomo de Martino olasz politikusok képviselték. A különböző bizottságokban ugyanakkor különböző szakértők is jelen voltak – hangzott el.

A román békedelegációt Ion Brătianu és Alexandru Vaida-Voevod képviselte. A román álláspont szerint egészen a Tiszáig fogalmazott meg területi követeléseket, a nagyhatalmak delegátusai – például a britek – más szempontokat figyelembe az egész partiumi sávot Magyarországnak hagyták volna, többek között. Az amerikaiak Kárpátalját is Magyarországnak hagyták volna.

Az ellentétek először nem is a magyar és román delegátusok között fogalmazódtak meg – előbbiek jelen sem lévén – hanem a Jugoszláv Királyság és Románia között. Románia az egész Bánságot követelte többek között a gazdasági integritásra hivatkozva, a szerb delegáció azonban úgy érvelt: a Bánság különösen fontos a szerbeknek. Hosszas viták után a nagyhatalmak Krassó-Szörény, Temes és Torontál mentén választották ketté a területet, több mint kétharmadát adva a területnek Romániának, az etnikai arányokat figyelembe véve. Magyarország is kapott a területből egy kis részt – tette hozzá a történész.

A tiszántúli román-magyar határ kapcsán Brătianu az 1916-os szerződéshez ragaszkodott, arra hivatkozva, hogy sem a zsidók, sem a székelyek nem tarthatók magyaroknak, a magyar statisztikák is megbízhatatlanok. A román fél a gyulafehérvári gyűlés határozatára is hivatkozott, illetve a szászok medgyesi nyilatkozatára, amely kimondta: csatlakoznak a románokhoz. A területről több mint tíz alkalommal vitáztak, hogy a románok és magyarok számára is elfogadható megoldást találjanak. Fontos szempont volt a partiumi vasútvonal. „Abban, hogy a Partium Romániához került, a vasútvonalnak döntő szerepe volt” – fogalmazott Romsics, rámutatva: itt egyértelműen a szövetséges Románia javára döntöttek.

Végeredményben május 12-én úgy döntöttek: az igényelt 93 ezer négyzetkilométerből 84 ezret kap Románia, a Bánsággal együtt 103 ezer négyzetkilométert, ahol magyar statisztika szerint 5,2 millió él, 53,6 százalékos román lakossággal.

Semleges zóna, Tanácsköztársaság

A békekonferencia semleges zóna létrehozását is tervezte a román-magyar villongások megszüntetésére, francia haderő segítségével. Erről márciusban értesítették a Károlyi-kormányt, amelyik ezt már nem fogadta el. Károlyi azt mondta: ha a franciák megszállják a területet, nem lesz esélyük arra, hogy a románokat megtámadhassák. A kormány lemondott, bár Károlyi köztársasági elnök maradt, és azt tervezte, az oroszokkal fog össze. Rosszul számított: a gyűjtőfogházban tartózkodó kommunistákkal vette át a hatalmat a szovjet hatalom, nem a szociáldemokratákkal – magyarázta a történész. 1919 március 21-én így kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az áprilisi román előnyomulás során elérik a Tiszát, augusztus 4-re a román hadsereg Budapesten volt már, megszállták az ország nagy részét, és csak a siófoki nemzeti hadsereg tűnt megoldásnak, Horthy vezetésével.

Néhány magyar politikus, elsősorban az erdélyiek megpróbáltak a román vezetéssel tárgyalni, nemcsak Erdély integrálásáról, hanem a terület önállóságáról – fogalmazott a történész, kiemelve: azt gondolták, a Regát és Erdély olyan reálunióban egyesülhetne, amilyenben Magyarország volt az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A román álláspont csak a vármegyéknek adott volna kulturális autonómiát, ráadásul Makó és Békéscsaba térségét is kérték, egy partiumi sávért cserébe. Azt gondolták: visszafoglalhatják így a teljes Bánságot.

Menteni a menthetőt

A magyar békedelegáció a következő év januárjában utazott Párizsba. Rengeteg anyaggal készültek, megpróbálva menteni a menthetőt. A békedelegáció amellett érvelt, hogy Magyarország egy évezrede természetes földrajzi, gazdasági és politikai egység, habár Romsics rámutatott: az természetese nem volt igaz, hogy ezer év alatt a határok soha nem módosultak. Fontos kérdés az is, mit is gondoltak a különböző nemzetiségek az országban, akikről a magyar delegáció azt állította, nem akarnak elválni az országtól – hangsúlyozta a történész.

Erdély kapcsán arra hivatkoztak: az etnikai viszonyok miatt nem lehet a területet megosztani, ugyanakkor népszavazást kértek a terület sorsáról.

A magyar delegáció azon volt, hogy amit lehet, megmentsen. Az utolsó területi igényt tavasszal fogalmazták meg, azt kérve: a határmenti területek maradjanak Magyarországnál, más területekről legyen népszavazás – mondta a történész, hozzátéve: ezt sem fogadták el a nagyhatalmak. Később mégis fontolóra vették a döntő erők, vajon szabad-e mégis elfogadni a Magyarországnak hátrányos javaslatokat, hiszen komoly következményekkel járhat ez. Végül minden maradt a régiben, elsősorban a franciák miatt.

Május 6-án így jön létre a kísérő levél, amelyet a békeszerződés mellett jelentetnek meg. Ebben azt ígérik, amennyiben igazságtalanság történik, változtatnak a jövőben – erre persze nem volt mód, figyelmeztetett Romsics. Hozzátette: az etnikai határokba mélyen belevágott a végső javaslat, ez pedig a fő problémája a békeszerződésnek.

Beszélt arról is: a békeszerződés aláírása előtt 200 ezer ember Erdélyből, 80 ezer a Vajdaságból, 120 ezer Felvidékről menekült Magyarországra. A döntést követően több politikus is úgy gondolta, ideje szembesülni a helyzettel: köztük Bernády György marosvásárhelyi polgármester és Kós Károly. A történész ezekkel a mozzanatokkal, az Országos Magyar Párt megalakulásával zárta összefoglaló előadását.