Felszusszanásnak van itt az ideje, meg a reflexiónak: miközben mindenféle átlagok, százalékok és egyebek röpködnek a júliusi légben, érdemes egy cikk erejéig azokra is kitérni, akik nem voltak ott a nyolcadik és tizenkettedik (tizenharmadik) osztályosok megmérettetésén.

Egyrészt mert arányuk számottevő és elgondolkodtató (ha nem éppen aggasztó), másfelől mert a jelenség okai sokfélék, s így az iskolaelhagyás jelenségéhez hasonlóan a vizsgaelhagyás is árnyalt, többrétű megközelítést igényel.

Kimutatások szerint a kérdés az utóbbi évek makacsul előforduló gondja: tavaly például az érettségi őszi kiadására az elmúlt 18 esztendő legcsekélyebb létszámú jelentkezőjét jegyezték; mielőtt további adatok kerülnének a szövegbe, megjegyzendő, hogy a dinamikák valós intenzitását csak akkor észlelhetjük, ha mindegyre számot vetünk a demográfiai lejtmenettel, azzal, hogy tanévenként általában egyre kisebb alappopulációval kell kalkulálni, amikor egy-egy tanulói korosztály kvantifikálására összpontosítunk.

No de, mazsolázzunk, sajnos bőven van miből, dacára annak, hogy a tanügyi tárca nem a szakszerűen közölt pontos információk forrása. Idén is a minisztérium honlapján az jelent meg, hogy több mint 130 500-an iratkoztak be az érettségire. Hogy akkor ez 130 501 vagy már 140 ezer körüli lenne… Még egy apró csörte is belefért ebbe a kiszámolósba: a tárca egyik államtitkára ugyanis cáfolta, hogy a szaksajtó, jelesen az edupedu.ro mintegy 32 ezer vizsgaelhagyóról cikkez, míg szerinte mindössze 19 és félezer diákról lenne szó. A vizsgára jelentkezők számát eltérően ítélik meg: 147 ezer versus 133 ezer. Hirtelenjében hármasszabályoztam, és kiderült: a minisztérium 7%-kal „enyhébb” eredményt tart valósnak. Ami így is azt jelenti, hogy a próbaérettségizők nem kevesebb, mint 14,6%-a végül úgy gondolta, nem fog újabb izgalmakat kiülni a ballagás és a bankett fáradalmai után.

Két lépcsőben lehet ráközelíteni a helyzetre: előbb a végzősök év eleji számát összevetni azokéval, akik vizsgára jelentkeztek, majd a lajstromba vett érettségizők és a vizsgákon valóban megjelentek mennyiségét összehasonlítani; az első művelet képet nyújt az utolsó közoktatásbeli tanév lemorzsolódási koefficienséről, míg a második a megmérettetéstől eltántorodók hányadát adja. Van egy harmadik szakasz is: itt derül ki, hányan adták fel menet közben a meccset (vagy mert másoláson kapták őket, vagy mert betegség, egyéb objektív tényező szólt közbe, vagy mert… szóval csak ők tudhatják, hogy miért). Tegyük hozzá, van itt egy mindenkori pótadat, azoké, akik tavaly, esetleg még azelőtt nem tudtak oklevelet szerezni, de most megint nekidurálják magukat (sikerarányuk 2010-től errefelé masszívan és stabilan 50% alatti). Most hirtelen vége szakad a számok és százalékok hömpölyének, egynek azért itt sor végén helyet kell szorítani: majdnem 700 ezer – pontosabban 696.643 – végzősnek nem sikerült az érettségije a 2004–2021-es periódusban, derült ki egy, szintén az edupedu által készített tavalyelőtti összegzésből. Ez pedig valamennyi vizsgára álló diák 23%-át teszi ki. Ha nagyvonalúak vagyunk és az olvasót is kímélni szeretnénk a további részletektől, konkrétumoktól, egyszerűen azt mondhatjuk, hogy a romániai maturandusoknak mintegy negyede nem volt vizsgaérett az elmúlt – kerekítek ismét – két évtizedben.

Konklúziók gyanánt – vállalva a kockázatát annak, hogy másutt is előfordultak hasonló következtetések, és beleszámítva az idei eredmények ismeretének hiányát (bár nem életszerű, hogy különben is slendriánul kezelt statisztikáink idén megtáltosodnának) – néhány gondolatra-ötletre vetemedek. Didaktikusan, szűkszavúan, enyhén moralizáló hangnemben:

– A vizsgarendszer újragondolása csak az ágazati reform részeként nyer értelmet … és talán finalitást. (A tényleges reform lehetőségét nemrég szalasztottuk el: a Képzett Románia projekt félsikere inkább a fele kudarcról szól.)

– Az egyre általánosabb szétzilált családmodell miatt alulteljesítő diákok helyzetéről eddig csak a riasztó jelentések-felmérések szóltak, akcióprogram a helyzet megoldására – mint a fehér holló. Most csak a külföldi vendégmunkát vállaló szülőkre utalok. (Tavaly, és ez tényleg az utolsó cikkbeli adat: 536 ezer 0–17 éves gyermek, illetve fiatal került ilyen helyzetbe.)

– A felzárkóztatási programok nyomasztó része formális, pedagógiailag túlhaladott.

– Szembesülni kell azzal a szociológiailag is kimutatható (de most már valóban leálltam az adatokkal) jelenséggel, miszerint egyre elterjedtebb az a vélekedés a hazai tizenévesek körében, hogy a tudás nem hatalom, az intellektus a maga képzett formájában nem pálya. Erre kellene gombot, vagyis mentalitás-módosító stratégiát varrni (valós opciók felvázolása, impakttal rendelkező kampányok, ahol új modellek, példaképek jelennek meg, profi(zálódó) ifjúsági életmód- és karriertanácsadási háttér, reális, középtávra szabott szakpolitikai garanciák a munkapiacra belépő pályakezdőkre fókuszálva, érdemközpontú világlátás propagálása és meghonosítása.)

– Az oktatási rendszernek olyan plurálisnak kellene lennie, hogy a jelenleg kötelező tízosztályos képzés után a duális, szak-, táv- vagy bármilyen más alternatív képzés tényleges alternatíva legyen, és ne vigaszág. Erről egyetlen példa jut eszembe, az a talán már alig létező budapesti alapítványi tanoda, amelyben a drog, a kiskorú bűnözés, a kényszerű leányanyaság és még sok egyéb trauma miatt kisiklott-megrekedt életeket juttattak révbe, de legalább a továbblépés esélyzónájába. Végzőseik közül nem ritka a majdan egyetemeken diplomázó fiatal szakember. Az intézmény évek óta utóvédharc-üzemmódban hárította az értetlen és merev minisztériumi rohamokat, célzott hatósági vegzálásokat; mert kitartóan és némileg csodával határos módon a normalitás szigete volt a kilúgozott, és egyre inkoherensebb magyarországi szakmai közegben. Hála a fennvalónak, nekünk ilyen élményünk nincs, merthogy nem létezik tudtommal hasonló oktatási keret Romániában.

És hogy a torta legyen kerek, legalább gondolatban: a nyolcadikosok képességvizsgáinak idővonalas elemzése is minden bizonnyal tartogat nem épp szívderítő meglepetéseket. De ez egy másik sztori, igaz, legalább annyira a mienk.