Az alapállás – amelyet némelyek szerint mindannyiunknak el kellene fogadni, különösen a Capitolium ostromát követően –, hogy a Trump-szavazók egy alternatív valóságban élnek. Ebből pedig természetesen az következik, hogy „mi” a helyes valóságban élünk, pontosan tudjuk, hogy mi történik, és az értelmezési kereteink is rendben vannak.

Ez a fajta mi–ők szembeállítás, amelyet rendszerint a populizmusnak tulajdonítanak, univerzális tehát. Ráadásul ez nem egy horizontális mi–ők, amelyben a trumpista pontosan annyit ér, mint a Helyesen Gondolkodó (vö. az egy szavazat per fő elve), hanem egy vertikális: mi bizony tudjuk, hová kell szavazni, ők meg nem.

Ez történik pl. Romániában is: amikor a kampányüzenet abban a zsarolásban merül ki, hogy a másik tábornak van képe elmenni szavazni, márpedig tudjuk, hogy ők rosszul szavaznak, vagy Magyarországon, ahol az emőkézés üzenete: te okos vagy, ha szavazol, ő hülye, ha szavaz.

Michael Barkun stigmatizált tudásnak nevezi azokat a tudásokat, amelyek nem férnek be a hivatalosan elfogadottak közé: ilyenek lehetnek az összeesküvés-elméletek, az asztrológia, a kriptozoológia, korábban ilyen volt a tudomány (emlékezzünk Galilei-re).

Az tehát a valóságtartalomtól független, hogy mi stigmatizált és mi nem. Éppen ezért bőven található stigmatizált tudás a politikai téren is, ezt hívja Mark Fisher kapitalista realizmusnak: semmi nem képzelhető el a kapitalizmuson kívül. Ugyanígy válik stigmatizálttá a vidéki Amerika is és a gyakran velük azonosított vadhajtások, így a QAnon-mozgalom is (az az új formába öntött régi összeesküvés-elmélet, hogy egy titkos társaság globális uralmat tervez).

A Capitolium ostromlása a stigmatizáltak lázadása volt. Azoké, akiknek a felépített narratíváját kapásból képzelgésnek nevezi minden valamit magára adó sajtóorgánum, és akiknek a paranoiáját tovább tüzelik (jót tesz ez a mi–ők felosztásnak). Előbb kitermelték a stigmatizáltakat, majd megerősítik őket, aztán mutogatják rossz példaként.

Mielőtt tovább mennénk: természetesen nem gondolom, hogy a Capitoliumot megrohanóknak igazuk volt. Nem azért, mert a „demokrácia templomát” támadták – a hatalom megszüntetése önmagában demokratikus volna, demokratikusabb, mint a négyévenként vetített valóságshow. Hanem azért, mert a felépített narratíva (például a QAnon) nem pusztán menekvés a mainstream sajtó hazugságai elől, hanem menekvés az alternatív kuruzslókhoz. Másképp szólva: cseberből vederbe. (Ugyanolyan ez, mint nem bízni a gyógyszeriparban, majd várni a megoldást a homeopata kamuszerektől).

De azt sem gondolom, hogy az a buborék, amelyben az állítólagos „mi”-nek kell élnie, mindig pontos, és objektív mércével mérhetően igazabb. Ahogy arról nemrég írtam, az évtizedek óta uralkodó közgazdasági elméletről (újra) kiderült, hogy soha nem volt működőképes – ez mégsem fog megakadályozni senkit abban, hogy tömegek nyomorba döntését idézze elő a jövőben. Azt sem hiszem, hogy az Egyesült Államok által indított összes háború, puccskísérlet és puccs, meg az alkalmazott sokkdoktrína a teljes igazságra épült volna, és az sem különösen győzött meg, hogy az 1989-ben Kelet-Európa-szerte beígért társadalmi jólét kikezdhetetlen igazság volna (különben meg lehet kérdezni erről a kivándorolt milliókat).

Akik most megrohanták a Capitoliumot, buborékban élnek. Igen, ez kétségtelen. Kialakítottak maguknak egy védett helyet, elmenekültek oda a tömegsajtó elől, amelyik egyértelműen nem az ő érdekeiket szolgálja, és sokukat megbélyegez. Nézve az ostrom utáni adásokat újra azt láttam, hogy az emberek gyalázása tömegsport. Persze, nem teljesen alaptalanul: nem a legdíszesebb társaság vonult ki oda, és ha oldalt volna muszáj választanom, nem hozzájuk csatlakoznék.

De ezek a tömegek nem magukat engedték el: őket a hatalom hagyta ilyenné válni.

Akik könyörtelen ítéletet mondanak fölöttük, szintén buborékban élnek: a Capitolium ostroma egy kis kitekintés volt a buborékon kívülre. Ilyen a társadalom egy egyre növekvő része, amelyik évtizedek romboló munkájának az eredménye volt. Ez is Amerika. Ez is a Nyugat. Ezek az emberek is szavaznak, dolgoznak, nevelnek, kártyáznak és aggódnak. Hogy nézhetjük őket futóbolondoknak is? Hát, többnyire igen. De a buborékok megléte univerzális, és ha másra nem is volt jó az ostrom (szerencsére!), hát arra talán igen, hogy betekintést nyerjünk egy furcsa világba: arra, amelyik a buborékon kívül, tetszik vagy sem, létezik.

Ezzel ideje számolnunk, mielőtt késő lesz.

(Nyitókép: Agerpres/EPA)