Nem kínál a „politika” semmit, csak csoportidentitást és a másik törzs gyűlöletét. Üres kultúrfölény, neoliberális dühöngés, a választók semmibe vétele. Szinte mindenhonnan. Nem csoda a rekordalacsony részvétel a vasárnapi választásokon: ez a következmény.

Alig akad olyan politikai szereplő, akiről bárki komolyan elhinné, hogy hiteles. Persze, egyénekre lebontani a politikát olyan, mintha esőcseppeket hibáztatnák a viharban: értelmetlen, ugye. Mert hát már régen nem léteznek erős államok a nyugati „demokráciákban”, a választások meg csak egy kihalófélben levő világ utolsó paravánjai: eltakarják, hogy a nagy folyamatokba nincs beleszólásuk, mert évtizedek óta a demokratikus kontroll leépítésén törekednek. A körkörös zsarolásra építenek, a másik gyűlöletére, az olcsó trükkökre: rossz videókra, érzelmi zsarolásra, nacionalista rettegésre és így tovább.

Eközben régóta a tőke uralkodik: amikor jól megy a szekér, építi le a maradék demokratikus kontrollt, amikor önmaga ellentmondásai miatt válságot okoz, akkor kopogtat a közpénzért.

Nem azért nem hiszünk senkinek, mert igényesebbek volnánk az előző generációknál. Ugyan már, az első gyűlöletkeltő gazembernek bedőlünk, legalább ideig-óráig. Csak hát a nyolcvanas évek neoliberális fordulata (Romániában egy évtizedes késéssel) oda vezetett, hogy egész tömegek pontosan tudják: nincs beleszólásuk a saját sorsukba.

Romániában jelenleg több mint kétharmada az embereknek.

Kiemelkedő szemtelenség volna őket hibáztatni a politikai osztály helyett.

Az örökös kampánypánik, a kioktatás, a morális zsarolás márpedig ezt teszi. Valahogy el kell még adni a sztorit, ha már nincs is mögötte tartalom. Nincs már más üzenet, csak az, hogy aki nem szavaz, az ne pofázzon, meg ha nem szavazol, majd mások döntenek helyetted (mintha a „képviseleti” „demokrácia” alapelve nem az volna, hogy mások döntenek helyettünk).

A huszadik században még volt remény, igaz, katasztrofális eredményekbe torkollott. A baloldali diktatúrák, bár modernizációs teljesítményük – és egészen sokáig a gazdasági is – csak azok által vitatott, akiknek a monoton komcsizás már szellemi teljesítmény, nem kínáltak fenntartható alternatívát. A nácik és fasiszták borzalmas világképe halva kellett volna szülessen, de mégis sikerült milliókat magával vinnie, mielőtt kimúlt volna. A mai szélsőjobboldal pedig már új embert faragni is képtelen: a létező, borzalmas állapotban levő emberbe törődik bele, ahogyan mások is: hajtogatja, hogy isten-haza-család, gyűlöletet gerjeszt, aztán ezzel a végére is ért az ötlettárának.

A liberális disztópiát éljük most, a termelésért és fogyasztásért létező és megtartott individuum, az olcsó természet, munkaerő, élet világát, amelyben semmi nem számít, csak pár pszichopata meggazdagodása milliárdok kárára. Atomizált társadalom, örökös versengés az urak kegyeiért, hogy a HR-osztály kiossza a hónap dolgozója címet, megveregesse a vállunkat és küldje a kis bónuszt.

Ez a disztópia, amiben élünk, a politikát tette tönkre. A szó nemes értelmében vett politikát: a lehetőséget, hogy közös ügyeinket megvitassuk és döntsünk róluk, a lehető legtöbb embernek legjobb életet biztosítva. Reményünk sincs már nagyon: évről évre várjuk, hogy koccintsunk szilveszterkor, intsünk búcsút a borzasztó elmúlt évnek, és rettegve várjuk a következőt. Hátha nem döglünk bele!

De hát 2021 rosszabb lesz, mint 2020 volt, és 2020 rosszabb volt, mint 2019.

Ez már a lejtő, egészen a szakadékig. Nincs nagyon olyan pontja a világnak, amelyik nem úgy nézne ki, mint az őrültekháza. Teljes a káosz, és nincsenek megoldásaink – aki pedig alternatívat kínál, azt azonnal kitaszítják. Csak meg kell nézni, hogyan dolgozik a propaganda minden ellen, ami a kapitalizmus egyeduralmát kritikával illeti. Még a szót is ajánlott kerülni, mint a tüzet: minden bajunkat egy kis szofisztikált komcsizással tudjuk le, addig sem kell a valósággal foglalkozni.

Megirigyelné ezt a szervilizmust Ceaușescu is.

Ezért aztán az elmúlt vasárnap is csak az üres kínálatról szólhatott. Neolib gazdaságpolitika, szélsőjobboldali kultúrpolitika. Magyarozás, románozás, cigányozás. Ijesztgetés Adi Minunevel és hórával. Nincs elképzelés, nincs valódi jövőkép, irányadás, párbeszéd a társadalommal (pontosabban: a társadalom és a politika egyesítése), építkezés, szolidaritás, kreativitás, őszinteség, gerinc. Gyűlölet és félelem, a jó öreg eszközök, ezek váltottak fel mindent, ami legalább nyomokban jelen volt korábban. Importált szlogenek, mert ez is egy globális trend: minél egyszerűbben, hogy már a TikTok-videó is egyetemi székfoglalónak tűnjön mellette. „A jövőnk múlik ezen”, „most dől el a sorsunk”. 

De hát nincs se jövő, se sors.

Már csak a rémálmok maradtak.

(Címlapi fotó forrása: varlamov.ru)