Nahát: kiderült egy téveszméről, hogy mindig is az volt. 2020-ban frissítő élmény lehet még ez is.

A Bloomberg című lapban jelent meg az a hír, ami valójában régóta nem hír: hogy a gazdagoknak kedvező adókedvezmények – kapaszkodni tessenek – a gazdagoknak tettek jót, és senki másnak.

A cikk egy tudományos kutatást idéz, amely ötven év adatait összesítette 18 OECD-országban: azt vizsgálta, hogy a gazdagoknak szánt adókedvezmények milyen gazdasági hatásokkal járnak. Az eredmények részben megdöbbentők, részben pedig nem: a gazdagoknak kedveztek, az egyenlőtlenségek növekedtek ezek következtében, de sem a gazdasági növekedés, sem a munkanélküliség enyhítése nem változott.

Az eredményeken azért nem lehet csodálkozni, mert várhatóak voltak, és már sokan elmondták korábban azt, hogy ezek az adókedvezmények nem a társadalmat szolgálják. Soha nem volt komolyan vehető, hogy a gazdagoknak szórt közpénz valaha is eljut a társadalom 99 százalékához. Amin mégis megdöbbenhetünk, hogy ezt bárki elhitte, és évtizedeken keresztül.

Az érthető, hogy a „sajtó” apparátusa, a közgazdasági felsőoktatási képzések, agytrösztök, nemzetközi szervezetek stb. ezt ismételgették anélkül, hogy lett volna valóságalapja: ezek kiszolgálták a felső réteget, ahogy azon már szintén nem illik meglepődni.

Csak hát, ahogy azt Robert Reich amerikai gazdasági tanácsadó, professzor mondja, a „leszivárgáselmélet”, a trickle-down economics, egy „kegyetlen tréfa”. Mint arra rámutat, miután Bill Clinton 31 százalékról 39,6 százalékra emelte a legjobban keresők adókulcsát, a republikánusok gazdasági katasztrófát vizionáltak, holott ez 23 millió munkahely létesítéséhez vezetett. George W. Bush 39,6 százalékról 35-re csökkentette vissza az adókulcsot és a tőkenyereségek és osztalékok utáni adók kedvezményét is véghez vitte: ezt követően alig növekedett a gazdaság, és 2008-ban válság tört ki. Miután Barack Obama visszaállította a clintoni adókulcsokat, a gazdasági növekedés megerősödött.

Ez egyfajta megközelítés: amelyik úgy érvel, hogy a gazdasági növekedés egy alapvetően szükséges folyamat, és azt a legjobban keresők adóztatása nem segíti elő.

Létezik viszont más megközelítés is: a nemnövekedésé. Pogátsa Zoltán magyar közgazdász szerint a gazdasági növekedést minden közgazdasági iskola elfogadta, holott kimutatható, hogy önmagában kedvezőtlen. Ez nemcsak azért van így, mert a társadalmakban egy bizonyos gazdasági jólét fölött a társadalmi egyenlőség fontosabb tényezővé válik, mint a gazdasági növekedés, hanem azért is, mert a gazdasági növekedés ökológiai szempontból tarthatatlan.

A nemnövekedés, mint írja, egy komoly dilemmát állít elénk: ahhoz, hogy a ma alacsony színvonalon élő tömegek helyzete változzon, globális újraelosztásra van szükség, azaz a globális északnak kell áldozatot hoznia.

Ez nyilvánvalóan nehezen fog menni, de azt már biztosan sejthetjük, hogy a feltételezett alternatívák nem jobbak: sem a gazdasági növekedés, sem azok a társadalmi katasztrófák, amikhez vezet a jelenlegi állapotok fokozódása. (Vagyis áll a régi Engels-tézis: szocializmus vagy barbárság, azzal a különbséggel, hogy a szocializmus azóta monomániásan ismételgetett szitokszó).

Ami az eredeti hírt illeti, a leszivárgáselmélet mint téveszme jelensége egy másik problémára is rávilágít. Ma, amikor kiemelt témaként kezeljük a kamuhíreket és összeesküvés-elméleteket, áltudományokat, sarlatánságokat, ahogy Michael Barkun amerikai professzor nevezi, „stigmatizált tudásokat”, nehéz volna nem gondolni a szóban forgó közgazdasági elméletre is.

Ahogyan a horoszkóp vagy a gyíkemberekről szóló konteó teljesen értelmetlen, vagy a pizzagate és a QAnon, úgy a leszivárgáselmélet is: a különbség, hogy az egyiket a közvélekedés szerint zug-bloggerek és alufóliasapkás őrültek táplálják, a másikat pedig Nobel-díjas közgazdászok és köztiszteletnek örvendő politikusok. És persze, éppen ezért nem illik feszegetni: ha kifinomult közgazdászok ismételgetik, akkor igaznak kell lennie – amikor pedig kiderül, hogy végig hazugság volt, akkor majd legfennebb Venezuelával rémisztgetnek meg Kínával, hiszen minden kritikára jó az ősellenség, a „kommunizmus”. Addig sem kell vitázni.

A jövőnket az határozza meg, hogy ezt a téveszmét kidobjuk-e végre, vagy elfelejtjük a tényeket, és tovább robogunk a szakadék felé.

Lehet választani.