Közösen az ütemre táncolni, miközben a dübörgő zene nem csak a fülünket, hanem az egész testünket átjárja – olyan élmény, ami a fiatalság közös tapasztalata volt hosszú időn keresztül. Persze, a „felnőttek”, az idősebbek is lehetnek zenerajongók, de közülük már egyre kevesebben és egyre ritkábban adják át magukat ennek a közösségi élménynek. Azzal egyidőben, hogy az egész világ Taylor Swiftért rajong, a magyar nyelvterületen pedig Azahriah a zenei szupersztár, egy másik jelenség is zajlik a háttérben, ami jóslatom szerint nagyobb hatással lesz a zeneiparra és az egész társadalomra, mint Taylor Swift vagy Azahriah. Ez pedig a zenét generáló mesterséges intelligencia (MI). A cikk végén saját példát is mutatok rá.

Taylor Swift éppen Európában turnézik az öt kontinenst felölelő The Eras Tour című koncertturnéjával, ami során több mint másfélszáz stadiont tölt meg világszerte. Beszédes szójátékkal Swift liftnek nevezik azt a gyors felhajtóerőt és felemelkedést, amit azok a koncertvárosok tapasztalnak a gazdaságuk növekedésében, ahol a turné során megfordul az amerikai énekesnő. Swiftonomicsnek nevezi az angol nyelvű sajtó a jelenséget, ami a művész nevéből és a gazdaság jelentésű economics szavak összetételéből származik. Az üstökösszerű karriert építő Azahriah a magyar zeneipart hódította meg hasonlóan, egyedülálló módon május végén három alkalommal fogja megtölteni Magyarország legnagyobb befogadóképességű arénáját, a budapesti Puskás Arénát. Youtube-megtekintései több száz milliónál tartanak, a Spotifyon pedig havonta mintegy 25 milliószor játsszák le a dalait, ami igencsak komoly eredmény egy tízmilliós ország énekese részéről.

Miközben ezek a szupersztárok homogenizálják a zenehallgatást, mert elérik, hogy több millió ember ugyanazokat a dalokat hallgassa, ezzel párhuzamosan egy ellentétes irányú jelenség is körvonalazódik, ami egy ideig nem fog akkora médiafigyelmet kapni, mint Taylor Swift vagy Azahriah. A zenevilág atomjaira esik, mert a zenét generáló mesterségesintelligencia-programok mindenki számára teljesen egyedi dalokat készítenek a saját vágyaik, utasításaik szerint. Egyetlen mondatot, leírást kell adni az MI-nek, ha pedig valakinek kedve van, a zenei stílust is megadhatja, a program pedig néhány másodperc alatt generál számára egy dalt, az úgynevezett promptban megírt utasítás alapján „megírva” a dal szövegét, énekhangot és dallamvilágot választva hozzá. Akár magyarul is! Persze, ma még döcög olykor, a zene nem az igazi, a dalszövegnél sem mindig jön ki a rím, de hát a mai zenekínálatban sem mindig a finomra csiszolt dallam és az intellektuálisra szabott, disztichonban megírt verssorok hódítanak. De vegyük azt is figyelembe, hogy a cikket olvasók közül sokan most fognak erről először „hallani”: ehhez képest viszont már igencsak előrehaladott állapotban van a technológia.

Hogy mi ezzel a baj? Elsősorban nem az, hogy az MI elveszi a zenészek kenyerét (idővel valószínűleg ez is feszültséget fog okozni), hanem az, hogy a zenehallgatás és bulizás (is) kikerül a közösségi tapasztalatból. A cikk elején idézett élethelyzet, amikor emberek nagyobb csoportja osztozik a közös bulizás, szórakozás élményében, egyre ritkább lesz, mert mindenki annyira egyedi dalokat fog ismerni és hallgatni, amit rajta kívül senki más nem ismer. Hisz épp az a lényeg, hogy az MI neki generálta, az ő igényei, hangulata és promptjai szerint. Kicsit ahhoz hasonlítható ez, mint amilyen a silent party, amikor a résztvevők fülhallgatóval a fejükön egy közös térben táncolnak, de a fülhallgatóval mindenki azt a dalt hallgatja, amit éppen szeretne. A tér közös, de éppen a közös ritmus, az együtt lüktetés és a megosztott élmény marad el belőle.

Hasonlót láthatunk a teljesen személyre szabott közösségi hírfolyamok esetében. Mindenki a saját ízlésvilága és korábbi lájkolásai szerint egyénre szabott tartalmakkal, hírekkel találkozik. Ez minél hosszabb ideig fennáll, annál nehezebb a másik emberrel közös szót, közös pontot találni, mert mindenki saját buborékjába záródik. Az így kialakuló visszhangkamra viszont roppant elmagányosító. A különbség viszont a zenénél még szembetűnőbb, mert miközben bármennyire is széttagolt pl. a hírek világa, azért a sajtóorgánumok legtöbbször ugyanazokat a témákat járják körül sajátos megközelítéseikben. Ezzel szemben a mindenkinek személyre szabott dal nem találkozik a többiek személyre szabott dalaival, így nem lehet azokat közösen énekelni, együtt táncolni rá önfeledten, mint amikor a rajongók kedvenc előadójuk koncertjén táncolnak.

Hogy érzékeltessem a technológia fejlettségét, készítettem egy dalt. A programnak az alábbi promptot adtam meg (így, magyarul), ami a cikk egyik első mondatának kicsit szerkesztett változata: „Miközben az egész világ Swiftért és Azahriahért rajong, egy másik jelenség is zajlik a háttérben, ez pedig a zenét generáló mesterséges intelligencia (MI).” Ebből az utasításból készítette az alábbi dalt. Jól rezonál az MI által írt dalszöveg a cikkem mondanivalójával, a második verssort idézem: „A művészek fennhangon kiáltanak / Hogy a zene elvesztette a lelkét / De itt van az MI / Mint varázspálca / Tudja / Hogyan kell feldobni az életet.”

A mesterséges intelligencia éppen az MI (ejtsd: emi) szónál hibázott, egyszerűen csak „mi”-nek „ejtette ki”, ami éppen a közösséget jelölő személyes névmás, amiben te, én és ő együtt válunk egy közös „mi”-vé. Rajtunk is áll, hogy az MI korában teret hagyunk-e az első személyű, többes számú „mi”-nek, a közös tapasztalatnak, vagy feláldozzuk a közös élményt a végtelenül elmagányosító, teljesen egyedi, másokkal meg nem osztható tapasztalatok oltárán.