Valamikor a két világháború között, kis, vidéki magyar lap fogalmazta meg vezércikkében, hogy „óva intjük Angliát!…” Fontos dolog az önbizalom, csak nehogy üres blöff és keserű öncsalás legyen a vége.

Közelednek a magyarországi választások, a fene tud eligazodni a javában zajló kampány pró és kontráinak zűrzavarában. Boldogok, kik szívükkel és nem eszükkel politizálnak, mert nekik egyik oldalon sincsenek kétségeik, csak szenvedélyes meggyőződéseik vannak. A közhiedelemmel ellentétben a ránk leselkedő legnagyobb veszély mégsem az, hogy egymásnak esünk, mi magyarok, hanem az, hogy hiába heveskedik az egyik vagy a másik oldal, mert végül nem a magyarok döntik el, hogy ki legyen a jövőben kormányon! Ha győz a többségi népakarat, és bizonyítottan tisztességes választásokon dől el a politikai végeredmény, még ha komoly szépséghibákkal is, de demokráciáról beszélhetünk. A gond az, ha külső, hatalmas erők köpnek bele a magyarok Újházi-húslevesébe, és saját érdekeik alapján döntik majd el, ki kormányozza Magyarországot. Gondolom nincs magyar, ki nyugodt lélekkel elfogadná ezt.

Hogy az Európai Unió érdeke a Tisza-párt és Magyar Péter győzelme, nem titok. Magyarország 2004. május elseje óta Európai Uniós tag, és nyilvánvalóan sokkal több haszon származott ebből a tagságból mint kár, ezért igencsak furcsa dolgokat állít a kormányzati propaganda, mikor az EU-Tisza „összeborulást” valamiféle nemzetárulásként ostorozza, hiszen egy EU tagország EU-együtműködésre való politikai törekvése csakis meredek logikai bakugrással értelmezhető ilyen módon. Ha a választópolgárok többsége mégis annak tartaná, akkor bizonyosan a Huxit, vagyis az Európai Unió elhagyása mellett tenné le a voksot, a valós helyzet viszont az, hogy a magyarok többségének a Huxithez egyáltalán nincsen gusztusa, újabb meg újabb közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy a magyarországiak messzemenő többsége mindenképpen az EU-ban maradna. Úgy látszik tehát, hogy valaki, vagy a kormányzat, vagy a nemzet téved, de a nemzetek a kormányzatokkal szemben sokkal ritkábban szoktak tévedni. Olyan ez a magyar EU-tagság, mint egy rossz házasság: minden rossz és pocsék, elfogadhatatlan, tűrhetetlen és megengedhetetlen benne, de azért válásról szó sem lehet! Nem lenne akkor már sokkal jobb és emberhez méltóbb a jó dolgokat is a rossz házasságban észrevenni, mi több tisztességesen értékelni?

No, de hagyjuk a metaforákat, a veszély sokkal kézzelfoghatóbb. Tény, hogy az EU az EU-tag Magyarország EU-komformabb politikai irányzatát támogatja, míg a másikat tizenhat év tapasztalata alapján nem kedveli, de a sokat emlegetett szuverenizmus jegyében mit szólunk ahhoz, hogy a másfél évtizede kormányon levő oldalt a világ három legnagyobb hatalma, az USA, Kína és Oroszország támogatja? Kis nép lévén a magyar, e kijelentés hallatán első reakciónk az elégedettség kellene legyen, de ha jobban belegondolunk, semmi okunk a jubilálásra. A nagyhatalmak nem a két szép szemünkért, kizárólag csak saját érdekeik kiteljesítéséért támogatják a jelenlegi magyar kormányt, és a világ változó status quójának kiélezetten EU-ellenes folyamatában kis Magyarországunk kísérleti tereppé változhat a nagyhatalmak kezében.

Mióta világ a világ, kis országokkal a nagyhatalmak nem kölcsönös érdekek alapján üzletelnek, nem alkudoznak, hanem diktálnak, ezt mi tudhatnánk a legjobban. Magától értetődő, hogy sokkal jobb jóban lenni velük, mint ellenük szegülni, de túlságosan jóban lenni már teljesen mást jelent: Isten is megőrizzen minket attól, hogy kiemelt fontosságú országgá váljunk a szemükben, márpedig Magyarországot valamilyen oknál fogva pillanatnyilag az EU Achillesz inaként, legsérülékenyebb pontjaként tartják számon, innen van ez az irántunk való heves érdeklődésük. Szerencsés és bölcs embernek erős barátai és gyenge ellenfelei vannak, viszont ha a barátai nála sokkal erősebbek, mihez kezd majd, ha egyik-másikuk hirtelen ellenségként kezd viselkedni? Az EU-tag Magyarország immáron negyedévszázados természetes szövetségi köréből, idegen nagyhatalmak irányába való állandósult kikacsingatása népünknek egyszer még nagyon sokba kerülhet, ezért alaptalan önbizalommal ne azt mondjuk, hogy „óva intjük a nagyhatalmakat…”, sokkal inkább azt, hogy óva intjük a magyarokat attól, hogy számunkra kiszámíthatatlan, saját érdekeinktől idegen terveket megvalósítani szándékozó nagyhatalmakkal túlságosan közeli viszonyba kerüljünk...

(Nyitókép forrása: asiatimes.com)