Az ünnep a sokszínűségé. Ugye?

Talán csak így élhetjük túl ezt a furcsa korszakot. Minden állandóan újraértékelődik körülöttünk. Illatok, érzetek, hangok, illúziók és kultúrák játszanak egy végtelen táncot – a kreativitás és az emberi egység táncát úgy, ahogyan a különböző nagyrasszok is keverednek, és páratlan szépségek születnek belőlük.

Önreflexiónkat újra kell gondolni…

Másutt – egy állandó ünnepben, amit úgy hívnak: létezés – szabadon lélegezhetsz. Nem fojtogat az általános decens megfeleléskényszer, és nem ütközöl bele a parvenük erőszakos arroganciájába. Nem kell elrejtened természetes szabadságod. A „létezés” az az ünnep, ahol most éppen jelen vagyok… nálam otthon.

Jazz, hip-hop, soul, reggae, rock, house, blues, samba, soca, electronica, klasszikus… hű keveréke a mostani belső világomnak.

Hallgatsz kereskedelmi rádiókat? Mit hallasz ott? Ugyanazt a steril, előrecsomagolt hangzást, ami biztonságos, de teljesen ki van herélve minden valódi tartalomtól.
Tökéletes ritmusra vágott beat-ek, algoritmusbarát refrének, és „pozitív vibe” címkével ellátott üresség. A zene nem él, hanem trendeket, statisztikákat szolgál és egy elfogadható tompaság állapotát segíti elő. Ami valaha katarzis volt, most csak háttérzaj a fogyasztáshoz. A hangmérnök csavarja a kompreszort, a producerek számolják a klikkeket – és senki sem mer hibázni, suttogni, ordítani, szenvedni, elcsúszni, keresni.

Egyen-hangok, egyen-szavak, egyen-érzések.

Az „épp most hallottad” és az „épp most fogod hallani” között nemhogy idő, de gondolat sincs. Ez nem zene – ez üzletpolitika frekvenciára hangolva.
És a lélek? A lélek némán ül a reklámblokk alatt, és várja, hogy végre valaki igazat játsszon. Te mit hallasz ott?

Nos, amikor lemegyek kenyérért, hirtelen megcsap az urbanizáltan gyökértelenek otromba szaga – azoké, akik nyers, primitív agresszivitással érzékelik a másik jólétét.

Aztán magamhoz térek. Sietek haza, és újra elbújok a fejhallgatóim közé…

Nekimegyek dolgoknak, amikre eddig nem is gondoltam. Mintha minden fordítva sülne el, mintha minden bonyolódna és összekuszálódna.

Mindig is – és most is – rendkívül figyelek arra, mit mondok, mit teszek, de valami mégis kicsúszik az irányításom alól. Talán egy bizonytalan irányba tart a létezésem? – talán jobb lenne, ha egy ideig elakadna valahol egy csendes, biztos, ismerős helyen.

De nem! Makacs vagyok és kitartó.

Megállás nélkül megyek tovább az utamon – azon, amit már annyi éve járok –, az ösztöneim eddig sosem csaltak meg. Ezt mondom magamnak, hogy megnyugodjak egy kicsit – el kell ismernem, nem kellemes érzés ez a fajta tudatosodás: az elszigeteltség, meg hogy az ember széllel szemben pisil egy olyan rendszerben, ami teljesen ellentétes az én optimális ideálommal. De mások tudatlansága és törtető parvenüsége sosem volt, és sosem lesz meghatározó tényező abban, amit én csinálok. Végső soron az egyetlen intézmény, aminek számot kell adnom, az a saját lelkiismeretem.

Idealista vagyok. Nem tudom pontosan, merre tartok – de legalább úton vagyok.

Végül is – mindenkinek kell egy hely, ahol beverheti a fejét, nem igaz?