„Nem az igazság választ el minket egymástól, hanem a félelem, hogy kimondjuk azt.”

A félelem nem pusztán ösztön vagy érzés – hanem civilizációs diagnózis. Egy belső repedés, amely az identitás legmélyéről indul, és fokozatosan átszivárog a gondolkodásunkon, a döntéseinken, a közösségi létünkön. A mai világ, amely harsányan hirdeti az önkifejezést, a toleranciát és az elfogadást, gyakran épp ezeket az eszményeket fordítja önmaga ellen: mert a félelem nem akkor üt be igazán, amikor veszélyben vagyunk, hanem amikor elhitetjük magunkkal, hogy biztonságban vagyunk – csak épp fel kell adnunk önmagunkat érte.

Ez az írás nem ad megoldást és nem kínál menekülőútvonalat. Csupán tükröt tart – nem a világnak, hanem az olvasónak. Mert nem a világ a félelem forrása, hanem a képtelenségünk arra, hogy saját igazságunkat felvállaljuk, és a másik igazságát tiszteljük. Ebben a törésvonalban születik meg a képmutatás, a gyávaság és végső soron az a szolgalelkűség, amely nemcsak a személyiséget, hanem a történelmet is képes elárasztani.

Mindenkinek a meggyőződése érinthetetlen és sérthetetlen. Az én igazságom csak az enyém, a te igazságod pedig teljes egészében a tiéd. A probléma akkor jelentkezik, amikor nem vagyunk képesek felvállalni és elfogadni a saját igazságunkat, hogy ezáltal nyugodtan elfogadhassuk a másik igazságát is.

Ezeknek a helyzeteknek a metszéspontján keletkezik egyfajta viselkedésbeli és attitűdbeli „termodinamikai súrlódás”. Ez teremti meg az emberiségre leselkedő legnagyobb átkot: a félelmet. Amikor a félelem belép az életedbe, sebezhető és kiszolgáltatott leszel. A rossz ügynökévé, és ebből kifolyólag csapássá válsz a környezeted számára. Amikor eluralkodik rajtad a félelem, a gondosan karbantartott és kozmetikázott testi burkod csupán kifogás lesz létezési illúzióidra és léted engedelmes paraván lesz a magad elé tartott, feltételezett igazság számára. És akkor esteleg csak egy undorító emlékké válsz egy izzadt, nyirkosan, hideg kézfogás formájában – ha egyáltalán lesz képed kezet nyújtani valakinek.

De ha őszintén felvállalod önmagad és nyitott vagy mindenre, ami körülvesz, akkor nincs okod félni. Ebben az esetben nincs okod és nincs is szükséged arra, hogy meggörnyedve és szolgalelkűen járd a világot. Nem fogsz kisebbrendűségi komplexusoktól szenvedni, és talán felfedezed azt a történelmi dimenziódat is, amit elődjeid nem mertek, vagy nem tudtak igazán kihasználni. A választás mindig a tiéd. Csakis a tiéd. De vigyázz! Csak te vagy egyedül felelős választásaid következményeiért, senki más.

A bátorság mint erkölcsi döntés

A félelemmel szembeni egyetlen hatékony válasz nem a vakmerőség, és nem is a cinikus elutasítás. Hanem a tudatos jelenlét. Az, amikor az ember nemcsak él, hanem értelmezi is önmagát – nap mint nap, következetesen, következményekkel együtt. Ez a fajta élet nem hangos, nem látványos, de történelmet formál. Mert a bátorság nem az, hogy nem félsz – hanem az, hogy nem hagyod, hogy a félelem alakítson téged.

Az emberiség morális hanyatlása nem hirtelen történik. Lépésről lépésre történik, minden egyes kompromisszummal, amikor hallgatunk ott, ahol szólni kellene, és meghajlunk ott, ahol állni kellene. Az az ember, aki képes szembenézni a saját igazságával – bármilyen töredékes, fájdalmas vagy kényelmetlen is az nemcsak önmagát menti meg, hanem a világot is, amelyet maga köré épít.

Az igazi küzdelem nem a világ ellen zajlik, hanem az ellen a hajlamunk ellen, hogy feladjuk önmagunkat – kényelmességből, udvariasságból, kissebségi komplexusból. Aki képes megnevezni a saját igazságát, és nem omlik össze attól, hogy másnak esteleg más az igazsága – az már nem fél, hanem él.
És ha él, akkor már nem csak létezik, hanem csinálja és bátran közzé is teszi azt a történelmet, amelybe mások csak egyszerűen beleolvadnak.

Ezért minden korban újra fel kell tenni a kérdést: ki vagyok én, ha már nem félek önmagamtól? És ha tudsz válaszolni rá, talán nem oldódsz fel a történelem szennyében – hanem nyomot hagysz benne. Ne hagyd magad... boldogságod és beteljesülésed eszközei benned vannak. Használd azokat sikerrel!