Jenei Imre meghalt – jött szembe velem a hír. De ez nem lehet, tavaly is tévesen ijesztettek ránk – gondoltam magamban. Hívom. A telefonja ki van kapcsolva. Telefonálok újra, most másnak. Igaz? – kérdezem. Igen – jön a válasz. És persze mind tudtuk, hogy ez is bekövetkezik egyszer, hiszen 88 éves volt, egészsége pedig már nem volt régi, de mégis megrázóan hat a felismerés, hogy mindnyájunk Imi bácsija (mert ugye románok csak nea Imiként emlegették) nincs többé.

Nem hívhatom többet, hogy mondjon véleményt az esti meccsről, azért sem, hogy idézze fel nekünk újra egykori fantasztikus pályafutását. Pedig hányszor megtette, amikor interjút kértem tőle. És mindig volt tartalma és tanulsága, nem is kevés. Szerettem ezeket a beszélgetéseket. Jenei Imréből áradt a nyugalom és a szakértelem. No meg a mérhetetlen kedvesség. Sporttörténetet írt, mégsem érződött csipetnyi sztárallűr sem a viselkedésén.

A legendás futballedző dicsőséglistáját most nem fogom itt újra felsorolni, hiszen mind ismerjük, mert nekünk adta. Nekünk adta azzal, hogy kiharcolta. A részünkké vált és összekapcsolt minket. Nem számított a nemzetiség, hogy melyik csapatnak szurkolsz. Jenei Imre közös volt és közös is marad.

Köszönjük, Imi bá’! Nyugodjon békében.

(Nyitóképünk forrása: frf.ro)