Kiélveztem a választás utáni hetet. Azt a ritka, kivételes állapotot, amikor egy erdélyi magyar nemcsak úgy érezheti, hogy számít a véleménye ebben az országban, hanem még visszhangja is van. Sőt volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt: példakép lettünk. Hősként emlegettek minket a hírtévékben – és ezúttal nem azért, mert újra elromlott valami a román–magyar kapcsolatok finommechanikájában. Nem vagyunk túl sokan – ezt minden statisztika aláhúzza, a népszámlálások meg pláne –, de most úgy tűnt, mintha erőnkön felül tettünk volna valami jót. És nemcsak magunkért, hanem másokért is. Egy országért, amelynek a szeretete nem mindig kölcsönös, de ha baj van, mi valahogy mindig tesszük, „amit a haza kíván”. Az elnökválasztás második fordulójában is ez történt.

Csakhogy ez a voksolás más volt, mint a többi. Eddig is sokszor szavaztunk félelemből. A „félelem” amúgy is annyira ismerős politikai alapérzelem nekünk, mint a miccs mellé a mustár és a sör. A különbség csak az, hogy a miccs-sör kombó még nem vált unalmassá. A félelemből szavazás viszont már igen. Csakhogy most nem is kellett különösebben noszogatni senkit. A régi reflexek még ott voltak, persze, de most nemcsak a múlt árnyai rémisztettek: most tényleg éreztük a veszélyt. Ezúttal nemcsak „kiadták parancsba”, hogy félni kell – tényleg volt, miért. Ez a választás tehát nemcsak a szokásos politikai lecke volt, hanem egyfajta jéghegykerülési manőver is.

A történet vége – egyelőre – happy end: nem Simion nyert. Ez jó hír. Az viszont már kevésbé, hogy több mint ötmillió ember szerint mégis ő lett volna az ideális államfő. Márpedig ennyi szavazat nem vicc, még akkor sem, ha maga a jelölt néha az volt – legalábbis annak tűnt. Az igazi probléma nem az, hogy egy ilyen figura indulhatott, hanem hogy esélye is volt. És hogy ennyi ember nem látott nála veszélyt. Ez a választás tehát egyszerre volt siker és figyelmeztetés. Siker, mert elsüvített a golyó a fülünk mellett, de figyelmeztetés is, mert legközelebb lehet, hogy nem suhan el. És ha már itt tartunk: az ország vezetői is megkapták az osztályzatukat – elégtelen. Ezt nem mi mondjuk, hanem a stúdiókban izzadó politológusok és a frissen megválasztott elnök is, aki kerek-perec kijelentette: most már tényleg oda kell tenniük a csontot.

Volt egy pillanat ebben az egész politikai kavalkádban, amit különösen élveztem. Az, amikor az Orbán-imádó és az Orbán-gyűlölő kéz a kézben szaladt szavazni. Ugyanaz a fülke, ugyanaz a név: Nicușor Daniel Dan. Hirtelen nem számított, ki melyik cikket osztja meg a Facebookon, ki szerint „diktátor” és ki szerint „mentőangyal” a magyar miniszterelnök. Orbán beszéde – legyen bármilyen zavart keltő – végül is a legjobbat hozta ki belőlünk: néhány kóros esetet leszámítva, de összefogtunk. Legalább egy napra. És hála nekünk is, végül jó döntés született. Nem tökéletes, de legalább nem végzetes. És most? Most van egy kis haladékunk. Egy kicsit fellélegezhetünk. De ez még nem a cél, csak egy megálló a tátongó szakadék előtt. A szélsőségek nem tűntek el. A politikai osztály még mindig ugyanaz, csak most újra fel lett rázva. Még mindig egy olyan országban élünk, ahol a választópolgár gyakran csak annyira érzi magát megbecsültnek, mint egy lej a hiperinflációban. És még mindig ott vagyunk mi, erdélyi magyarok, akik túl sokszor szavazunk félelemből. Pedig jó lenne végre egyszer nem félelemből dönteni. Hanem bizalomból. Mert látnánk, hogy van jövő, van irány, van cél. Hogy végre ne azért menjünk el szavazni, mert már ég a ház – hanem mert építeni akarunk egy új szobát hozzá. Jó döntést hoztunk. Most azokon a sor, akik tehetnek azért, hogy legközelebb már ne ilyen alapon kelljen megint dönteni.