Tudom, tudom, elkényeztettük a gyermekeinket. Nem állják a sarat, mert a gyengéd szellőtől is óvjuk őket. Bezzeg mi annak idején mezítláb, hófúvásban mentünk a tíz kilométerre levő iskolába, ahol a tanár körmössel, nyaklevessel, öklébe szorított kulcscsomóval várt, közben lángot okádott… Ezért a szemünk sem rebbent a képességvizsgán (nem is volt olyan, felvételi volt), az érettségin.

Ezért ne nyafogjak, hogy az idei magyar nyolcadikosok milyen tételt kaptak a román vizsgán. Inkább örülnék, hogy egyáltalán van vizsga, és van román, nem a kínai, vagy az orosz tudásukat kérik számon. És örüljek, hogy az én gyermekem befejezte az iskolát. Ezért mondjuk hálát rebegek, valahányszor eszembe jut.

Közben pedig valahogy mégis minden évben valamiért elborul az agyam, amikor eljön a vizsgaidőszak. Máskor is, de ilyenkor hatványozottan. Idén egy bájos, fantasy-regénysorozat apró részlete miatt. Az ajánló szerint a Vámpírok Földjének titkos története (O istorie secretă a Țării Vampirilor) egy Adina Popescu által írt fantasy-sorozat, amely a román népmesék szereplőit gondolja újra, és helyezi el őket egy abszurd, modern valóságban. A disztopikus világ lenyűgöző részleteket rejt magában: a vámpírokat törvényen kívülre helyezték, a népi hősök – mint Greuceanu vagy Ileana Cosânzeana (Aranyhajú Ilona) – teljesen hétköznapi életet élnek, a sárkányok (zmei) és a farkasemberek/kísértetek (pricolici) pedig elveszítették eredeti rendeltetésüket.

Eddig minden szép és jó.

De egy vizsgától amúgy is szorongó, bestresszelt nyolcadikos, miért kell felfejtse ennek a szövegnek a rejtelmeit??? Mit gondol a székelyföldi magyar gyermek, aki kizárólag az iskolában hall román szót, amikor a vizsgatételben ezt a szöveget olvassa ékes román nyelven: „Annyira hétköznapi ember volt, amennyire csak lehetett, még akkor is, ha egykor a Mesebirodalom idején bátor élharcosként kitüntetést kapott (...). Most azonban az arca még sötétebbnek tűnt a szem alatti karikák és egyfajta nyugtalanság miatt, amelyet meg sem próbált elrejteni. Az elnök a Szemek Ügynökére pillantott, aki mögötte állva várakozott. A szemében valami nyugtalanító lángolt. Az elnök ráébredt, hogy a helyzet sokkal súlyosabb annál, mint ahogy elképzelte a hosszú éjszakák alatt, amikor a Könyv megszállottjaként nem tudott elaludni, és egy szemhunyásnyit sem pihent”.

A fordítás az én művem, nem irodalmi.

Úgy gondolom nem kell az empátia-bajnokának lenni, hogy elképzeljük: a gyermek, akit a szülei és a tanárai arra treníroztak, hogy olvassa el figyelmesen a szöveget, majd a feladatot, próbálja megérteni mindkettőt, ossza be az idejét, meg ilyenek, hirtelen azt sem tudja, melyik világon van. Vámpírok, mesebirodalom, disztopikus világ. Nagyszerű! Na, de a vizsgán? Azoknak a gyerekeknek, akik életükben először vesznek részt egy méltatlanul fontos megmérettetésen, hiszen azon múlik, hogy a következő négy évben abban az iskolában tanulnak-e, amit elképzeltek, amit szeretnének, vagy – na jó – ahová a szüleik küldik őket. Erre miért van szükség? Miért kell a teljesen felesleges nehezítés? Nem lehet egy korrekt, román szöveget eléjük tenni? Nem könnyítésre gondolok, pusztán csak arra, hogy ne nehezítsük feleslegesen. Ne szívassuk őket, hiszen a mieink.

Amúgy szokva vagyok. Az én gyermekem a kísérleti generáció tagja, ő szembesült először a magyar tagozatnak írt, sajátos román tankönyvvel, aminek az első oldalán ilyenek voltak: „mânzul cel răpciugos” (girhes csikó) vagy az „azima cea de tărâţe” (korpából készült kovásztalan lepénykenyér). Ezt a tömbmagyar vidéken nemhogy a gyermekek, de mi, szülők sem nagyon értettük.

Pedig nincsenek is nagy elvárásaink: tanulja meg a mi gyermekünk is az állam nyelvét, lehetőleg ne vért izzadva. Ne a fantasy nyelvezetét fejtegesse vissza, hanem a hétköznapokban boldoguljon, tudja használni a románt, kommunikáljon.

De nem lehet. Megteszünk mindent, hogy szívassuk őket, hogy jól elvegyük a kedvüket. A romántól is, és lehetőleg általában a tanulástól is. Szalay Zsuzsanna székelyudvarhelyi pszichológus a román képességvizsga margójára ezt írta: „A vizsgastressz jelentősen ronthatja egy elvont, fiktív vagy fantasy jellegű idegen nyelvű szöveg megértését, még akkor is, ha a diák egyébként megfelelő nyelvtudással rendelkezik.” Érdemes elolvasni a teljes bejegyzését, mert nagyon ütős. Ilyenek vannak még benne: „Pszichológiai szemmel ez szívatás vagy pedagógia inkompetencia!”.

Hozzáteszem, nem a levegőbe beszél. A sepsiszentgyörgyi magyar diákok fele sírva jött ki a román vizsgáról. Pedig tanultak. De nem értették.

Mindez mire jó? Hogy megmutassuk, milyen vagány könyveket ismerünk, milyen jó szövegeket tudunk válogatni a vizsgára? Érdekeset, bonyolultat, fantasyt. Hogy bebizonyítsuk, mi nem kedvezünk a sajátjainknak, hogy próbára tesszük őket, hiszen így edződnek? Hogy ne azt nézzük meg, mit tudnak, hanem azt, mit nem?

Én meg dühös vagyok! Mint minden évben vizsgaidőszakban. Feleslegesen. Ezek a gyermekek sem fogják jobban szeretni a románt, az iskolát, a tanulást. Így szívatjuk őket.

(Nyitókép: Agerpres)