A tajvani elnökválasztási kampányt a Harvardon végzett 64 éves függetlenségpárti Lai Ching-te, gyakrabban használt angol nevén William Lai nyerte meg. A szavazatok 40 százalékával. Lai a Haladó Demokrata párt képviseletében szállt versenybe legfontosabb ellenfelével, a Kínával barátibb viszonyt ápoló Kuomintang (KMT) képviselőjével, Hou Jü-ikkel, aki a szavazatok 33 százalékát nyerte el. A Tajvani Néppárt jelöltje, Ko Ven-je is 26,5 százalékot összesített, de mivel a tajvani elnökválasztás egyfordulós, a győztes nyilván Willian Lai.

Az új elnök már győzelmi beszédében a Kínával folytatott együttműködésre helyezte a hangsúlyt. Megfogadta, hogy a konfrontációt a méltóságra és az egyenlőségre alapozott párbeszédre cseréli. „A kínai Köztársaság alkotmányos rendjének megfelelően fogok eljárni – vállalta –, kiegyensúlyozottan fenntartva a Tajvannal való status quot.” Következetessége bizonyítékául a beszédben Tajvan kínaiak által használt hivatalos nevét használta.

Mindez annál is jelentősebb, mert Lai korábban a tajvani függetlenség pragmatikus munkásának vallotta magát. Ehhez az állásponthoz viszonyítva a fentiek jól érzékelhető visszakozást jelentenek.

Kínát azonban még a mai nyilatkozatok is erőteljesen ingerlik. A kínai Parlament szóvivője, Hou ezúttal is kötelességének tartotta, hogy világosan kimondja: „A kínai Tajvan régió választásai önkormányzati választások és Kína belügyei. Az eredmény nem változtat azon a tényen, hogy Tajvan Kína része, és csak egyetlen Kína van a világon.” Peking Tajvant továbbra renegát régiónak tekinti, mely nem tarthat igényt szuverenitásra. Kínára való tekintettel Tajvant ma is csak 13 állam ismeri el függetlennek. Még az Amerikai Egyesült Államok sem tartozik közéjük. Ennek ellenére Lai szerint erre nincs is szükség, Tajvan ugyanis de facto szuverén állam, önálló és virágzó gazdasággal. A világ chip gyártásának 90 százaléka származik a szigetállamból. Hovatartozását voltaképpen ez a tény teszi világpolitikai kérdéssé.

Joe Biden is rögtön kinyilvánította, hogy „nem támogatjuk Tajvan függetlenségét, de támogatjuk a Tajvan és Peking közti párbeszédet és elvárjuk a nézeteltérések békés és kényszer nélküli megoldását”.

Az amerikai külpolitika is komoly erőfeszítéseket tesz a feszültségek megoldására. Persze a dolog kétélű, mert miközben az amerikai külügyminiszter Kínában próbálja enyhíteni a feszültségeket, Amerika folytatja Tajvan felfegyverzését. Igaz, a legutóbbi pártkongresszuson az újraválasztott Hszi Cin-ping kinyilvánította, hogy 2027-ig a tartományt hivatalosan Kínához csatolja.

A helyzetet bonyolítja, hogy egyrészt a kínaiak úgy vélik, hogy Amerika Tajvant használja eszközül a gazdaságilag felívelő Kína megfékezésére, másrészt a tajvaniak identitása erősen megoszlik Tajvan és Kína közt. Mindössze 2,5 százalékuk tartja magát kínainak, 62,8 százalékuk tajvaninak, a maradék kínainak és tajvaninak tekinti magát.

A súlyosabb probléma amerikai szempontból az, hogy Lai Haladó Demokrata Pártja elveszítette parlamenti többségét, s ez megnehezíti Lai mint elnök erőfeszítéseit, hogy egy ellenséges parlamenten vigye át azokat a jogszabályokat, melyek Kína megfékezésére irányulnának, s ezzel szinte már tehetetlenné tenné a Kínával való konfrontáció tekintetében.

Mindennek ellenére a Dél-kínai-tenger fölötti uralom kérdése továbbra is Kína és az Amerikai Egyesült államok közti viszony meghatározó kérdése marad. Kína még nem elég erős ahhoz, hogy az amerikaiakkal vállalhassa a közvetlen konfrontációt, bár viharos tempóban fegyverkezik, s főleg orosz segítséggel látványosan korszerűsíti és bővíti atompotenciálját is. Magától értetődő tehát, hogy Lai győzelme ellenére és részben amiatt is, Tajvanon a világ szeme.

Egy újabb katonai konfliktus a világot még közelebb sodorhatná az amúgy is fenyegető harmadik világháborúhoz.